Amatőr Írók Klubja

Por simítja testem tükrét
az éj vizsgálja arcom fényét.
Tündöklő holdfény a távlat
milliónyi reménycsillag
az éjszakában.

Elbűvöl minden rezzenés
kiszivárog a simító fény.
Pupillám tágul, elveszik
egyesül az élet
s a szépség.

Dobban a pillanat
lélegzik a szív, a mélység.
Csókol a gyolcs menedéke
szárnyalva reményként
az éjben.

Címkék: vers

Kapcsolódó hírek:

Bozsik Barbara: Megérintettél

Téglamadár

Szociális Zavar

Lóverseny

Kommentáld!

Hozzászólások

Nagy Viktória üzente 13 éve

Egy ölelés folyamata.Az első érintéstől amikor már öleli egymást két emberig :)
Nekem tisztára átjött!Beleképzeltem a versbe,ahogy valaki átölel,ahogy az érzések képekbe jelenek meg,mintha a másik lenne a por,az éj,a holdfény stb :) és a végén ott van,hogy megölelik egymást :)

Válasz

Dudás Lívia üzente 13 éve

Igen, a forma nem játszott fő szerepet, pont ezért raktam ki. Kicsit merész, érdekelt a reakció. Köszönöm! :)
Eszter, az elveszik rész arról szól, hogy eggyé válok a környezettel, és erre ültettem rá egy kapcsolati párhuzamot (ami nem a fizikális egységre utal). :)

Válasz

Csillám Alice üzente 13 éve

igen és sajnos pont az utolsó versszakban, amire a lényeg következne. viszont az első versszak (főleg a kezdő kép) tetszik illetve a szép szavak halmozása.

Előzmény

Válasz

Tövisi Eszter üzente 13 éve

A rímek sántítanak sok helyen. :(
Az elveszik egyesül részt nem értem.

Válasz

Új hír

Hírek szerkesztése

Közösségben Mindenben