A névtelen levél

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Egészen vidám reggelnek indult az a márciusi reggel, amikor Békési jókedvűen ébredt, a felesége teát tett elé az asztalra, szalonnás rántottát, és valami furcsa mosollyal bújtak össze lélekben. Odakint sütött a Nap, a szemközti ház néhány ablaka tárva-nyitva állt, és itt-ott megjelent néhány hófehér paplan a szárítókon. Igazi tavaszi reggel volt, mindenen érezni lehetett a vidámságot, szinte harapni lehetett a levegőben a jókedvet.

   Békési remek ízűnek találta a pipáját is. Zsebre vágott kézzel sétált komótosan a buszmegállóig, amolyan tavaszi félmosollyal a szája körül, amely még a szemét is vidámmá varázsolta. A buszon elnézte az embereket: azok mind ugyanúgy viselkedtek, ahogy ő, könnyedebb ruhákba bújtak, és a mosolygás valahogy nem akart megszűnni.

   A Bűnügyi Osztályon a nyomozók összesúgtak a felügyelő háta mögött, az egyik fiatal nyomozó szóvá is tette Békési jókedvét.

   Az irodájában aztán leheveredett az asztalához, lassú mozdulatokkal pipára gyújtott, holott lobogott benne az energia, mint az eleven tűz. Még mindig komótosan az ablakhoz sétált, néhány percig elnézte a kint beinduló forgalmat, a sétáló embereket, a buszok kavalkádját.

   Békési több okból is elégedett lehetett, a főnöke elismerését fejezte ki a legutóbbi ügy megoldása után, sőt még a budapesti rendőrfőkapitány is hívatta a felügyelőt, hogy kezet rázzon vele. Csúnya ügy nyomasztotta Budapestet az elmúlt másfél, két hétben, két férfit is meggyilkoltak a Városligetben, a Feneketlen tó partján. Mind a két esetben azonos korú férfi volt az áldozat, az egyik mindössze fél évvel volt idősebb a másiknál, mindkettő ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, és mindkettő aktívan részt vett a negyvenes évek végén végbemenő kommunista hatalomátvételben. A nyomozás szálai egészen Szegedig nyúltak, ahol a két férfi egykoron gyerekeskedett, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült előkeríteni az úgynevezett harmadik személyt, aki megölte mindkét férfit. Az ügy folyamán Békésin többször is dühroham tört ki, földhöz vágta egyik legkedvesebb pipáját, sőt még Németh-et is kizavarta az irodából, mikor az jelentéstételre jelentkezett. Lassan haladt a nyomozás, a nyomozók a fejüket vakarták, Békési járta a várost, egyszer még Szegedre is leutazott, engedélyt kért az országos rendőrfőkapitánytól, a belügyminisztertől is, de megérte a tortúra. Az újságok zengzetes cikkeket írtak az esetről, valódi mesterdetektívnek titulálták a felügyelőt, a nyomozók éljeneztek, mikor letartóztatták a gyilkost.

   Békési halványan elmosolyodott. Minden egyes sikerét egyszerre kudarcnak is érezte, sokszor egy-egy ügy végén elégedetlenséget, némi fájdalmat érzett. Örült a felettesei elismerésének, az újságok cikkeit azonban nem szerette. Nem tartotta magát mesterdetektívnek, sem valami szuperkopónak, ő csak végezte a dolgát, azt tette, ami a hivatása, amit mindig is szeretett csinálni. Mint a legtöbb esetben, most is olyan mély tragédia húzódott meg a gyilkosság hátterében, hogy Békési igazán kellemetlenül érezte magát, amikor fény derült mindenre, valósággal elsápadt, mikor a tettes beismerővallomást tett. Az olyan ügyeket kifejezetten utálta, és csak azért csinálta végig őket, mert ez volt a munkája, élete hivatása.

   Hány meg hány keménylegény vagánykodott már az irodájában, ugyanakkor rengeteg szerény, rettegő ember is ült már vele szemben a széken, több százan, több ezren megfordultak már ebben az irodában, ahová Békési úgy lépett be minden reggel, mintha hazaérkezett volna.

   Most is, ahogy ott ült, egyik kezével a pipáját tartotta, másik kezét az asztal lapján nyugtatta, mosolyogva gondolt vissza az elmúlt idők nagy eseteire, amikor hadszíntérré változott a Bűnügyi Osztály, és mint egy felbolydult méhkas, zsongott az egész folyosó a sok-sok embertől.

   Összességében nyugodtnak ígérkezett ez a nap, az élet gyengéden csordogált a kellemes tavaszi reggelen, minden élt, lélegzett, még a felügyelő is mosolyra húzta a száját. A megszokott légkör, a nyomozók jelentései az éppen folyó ügyekről, néhány akta, aláírás, egy-két telefon… Ekkor ütött be a krach, pedig semmi különös nem történt, csupán annyi, hogy Németh egy levelet hozott be az irodába.

   - Főnök, azt hiszem, ezt fel kéne bontania…

   - Add csak…

   Hivatalos iratnak tűnt első ránézésre, bár furcsa volt, hogy a borítékon csupán ennyi szerepelt: Békési Péter felügyelő elvtárs részére. Se cím, se semmi más írás, még bélyeget sem ragasztottak a borítékra.

   Békési precízen felnyitotta egy kés segítségével, és mikor már kezében volt a levél, lassan körbeforgatta, kereste rajta a dátumot, az aláírást, de semmi sem szerepelt a papíron, csak a szöveg.

 

   „Kedves felügyelő elvtárs!

   Azért írok önnek, mert nálunk otthon semmi sem megy rendjén, valósággal rettegek a házban, baljóslatú jeleket látok mindenhol és mindenkin. A reggelinél sem olyan a hangulat, mint egy hónappal ezelőtt, a ház ura csak a dolgozószobájában jár fel és alá, délelőtt elvonul a kis szobájába, és estig elő sem kerül onnan. A házban fagyos a hangulat, valami lóg a levegőben, csak nem tudom, hogy mi… Inkább nem árulom el, hogy ki vagyok, szerintem maga így is el fog jutni hozzánk, én pedig várni fogom. Ha itt lesz, meg fogja érteni, hogy miről beszélek, bejárja ezt a házat, és majd menekülni támad kedve, de siessen, még mielőtt valami tragédia történne!”

 

   Békési többször is átolvasta a levelet, jól megrágta magában a szavakat, és a reggeli jókedv egyetlen pillanat alatt elszállt. Kétszer is felolvasta a levelet Németh-nek, kíváncsi volt nyomozója véleményére.

   - Nos? – kérdezte a felügyelő.

   - Szerintem ez nem akármilyen levél, főnök… Sokszor azt hisszük, hogy őrültek írnak mindenféléket, de itt szó sincs ilyesmiről, szerintem a levél írója nagyon is épelméjű, egy veszélyre szeretné felhívni a figyelmünket…

   - Nekem is az a véleményem, hogy nem egy őrülttel van dolgunk. Nézd csak meg, szerinted férfi vagy nő írta ezeket a sorokat?

   Németh hosszasan tanulmányozta a levelet, forgatta a kezében, hol közel húzta a szeméhez, hol pedig eltartotta magától, végeredményben azonban csak egy grimaszt vágott.

   - Fogalmam sincs, főnök…

   - Nézd ezeket a betűket, túlságosan szépek, gondosan megalkotott sorok… Szerintem, aki ezt a levelet írta, már kreálhatott vagy öt piszkozatot, mire ezt sikerült megírnia; tökéletes, nincs benne sehol egy hiba, sehol egy aprócska elírás… Ezt egy fiatal hölgy írhatta, aki gondosan szokott levelet írni, gondolom, szerelmesleveleket általában, erre enged következtetni az is, ahogyan fogalmaz… „a házban fagyos a hangulat”, vagy „a ház ura”… Mi a véleményed? Én azt mondom, ezt egy nő írta, ha nem is éppen fiatal, de nő.

   Békési pipára gyújtott, közben mogorva arccal nézte a levelet, és próbálta meglátni a levél íróját a szövegben, eredménytelenül.

   - Na, öregem, szépen vidd le ezt a laboratóriumba, vegyenek róla mintát, keressenek rajta ujjlenyomatot, bár a mienkén kívül másikat úgysem fognak találni… Aztán derítsétek ki, honnan származik a papír, vagy éppen a tinta milyen fajta! Azt írja, hogy az egész házban fagyos a hangulat, együtt reggeliznek, a ház ura a dolgozószobájában tölti a napjait, szerintem ez egy tehetős család lehet, nagy házban élhetnek, egyébként a papír is erre enged következtetni, mert nagyon finom…

   Németh máris távozott. Ezután eseménytelenül eltelt néhány óra, a felügyelő pipával a szájában leballagott a lépcsőn, hogy az utcára érve szemébe tűzzön a Nap, amelynek már nem tudott örülni. Talán félt is egy kicsit, a levél szellemiségéből ki lehetett érezni a feszültséget, hogy valami tényleg készül ott a háttérben. A közeli kocsmában felhajtott két pohár sört, elnézegette a helyiségben iddogáló három emberkét, akik úgyszintén a BRFK-nál dolgoztak, csak másik osztályon, az egyik még intett is a felügyelőnek, ám az szórakozottságában elfelejtett visszainteni.

   „Ha itt lesz, meg fogja érteni, hogy miről beszélek, bejárja ezt a házat, és majd menekülni támad kedve…”

   Ezt írta az ismeretlen levélíró, és Békésinek közel sem lett jobb a kedve. Hiába sikerül megtalálni a papír gazdáját, talán el is jutnak a házhoz, de milyen jogon törjenek be egy család otthonába? Csak azért, mert valaki aggodalmát fejezi ki a házban uralkodó légkör miatt? A fél világ rajta nevetne, ha betoppanna egy külön kis világba azzal az ürüggyel, hogy itt van egy víg kedélyű levélíró, aki vagy szórakozásból, vagy valóban félelemből írt a Bűnügyi Osztályra, mégpedig Békési felügyelőnek, személyesen neki írt egy levelet, hogy figyelmeztesse… De mire? Valakit meg akarnak ölni? Esetleg el akarnak rabolni valakit?

   Békési bosszúsan kaptatott vissza az irodájába.

   - Németh visszaért már? – kérdezte a nyomozóitól.

   - Még nem, főnök – válaszolt Papp, Békési második legrégebbi munkatársa.

   - Gyere velem, együnk valamit…

   Egy kisvendéglőben ettek a Deák tértől néhány lépésnyire. Békési marhapörköltet evett tarhonyával, hozzá egy pohár vörösbort rendelt, Papp pedig paprikás krumplit kért kolbásszal. Szó nélkül ettek, a felügyelő gondolataiba mélyedt, a nyomozó pedig lopva figyelte főnökét.

   - Hogy állsz az éppen folyamatban lévő ügyekkel? – kérdezte egyszer csak hirtelen Békési.

   Papp először meg sem tudott szólalni, olyan váratlanul érte a kérdés.

   - Főnök, de hiszen néhány órával ezelőtt beszéltük meg odafent az irodában…

   - El is felejtettem, ne haragudj…

   Rendelt még egy pohár bort, csak hogy csináljon valamit, és amíg a bor szép színében gyönyörködött, lassú, unott mozdulatokkal pipára gyújtott. Mikor már rendesen körüllengte őket a pipa kékes füstje, a felügyelő hátradőlt a székében.

   - Kaptam ma egy névtelen levelet, és nem hagy nyugodni. Ráállítottam Németh-et az ügyre, most éppen azt próbálja meg kideríteni, honnan származhat a papír, mert mindenáron el akarok jutni ahhoz az emberhez, aki elküldte nekem azt a bizonyos levelet…

   - Őrült az illető?

   Na tessék! Már Papp is, a jó öreg Papp, aki az évek során megszokta, hogy naponta több tíz levél érkezik a rendőrségre, amelyeknek semmi értelmük nincsen, rendszerint unatkozó, szenzációéhes emberek irkálják őket, vagy bolondok, akik nem találják a helyüket az életben, de egyszer-egyszer mégiscsak segít egy-egy ilyen névtelen levél.

   - Nem őrült. Úgy látom, kifejezetten értelmes és okos személy írta azt a levelet, figyelmeztetni akar valamiféle veszélyre, ezért hiszem, hogy érdemes lenne megtalálnom azt az embert.

   Békési, aki mindig csak egy-egy emberét szemelte ki, hogy kísérje el a helyszínekre, mindig csak egyik vagy másik emberét avatta a bizalmába, most egyszerre Papp-ra zúdította a megérzéseit. Lassan, mint egy elterülő lávatenger adta ki magából észrevételeit, sejtéseit, úgyhogy a végére Papp-ra is átragadt valami Békési idegességéből.

   Visszatértek az irodába, ahol a felügyelőt már várta Németh.

   - Találtam valamit, főnök!

   - Na, ki vele, de gyorsan!

   - Ezt a fajta papírt csak igen magas körökben használják, amolyan luxuscikknek számít, olyannyira, hogy még a minisztériumokban sem írnak ilyen papírra… Néhány ügyvéd rendel belőle, de csak igen keveset, mert rendkívül drága. Van itt néhány név, akik biztosan rendelnek ebből a papírból, válogasson közülük…

   Németh egy gépelt lapot nyújtott át Békésinek.

   - Török Frigyes, gazdasági jogász, a nemzetközi gazdasági jog doktora, itt ez áll… Aztán, nézzük csak, Jámbor Dániel, válóperes ügyvéd; őt ismerem is, elég jó nevű ügyvéd, állítólag a klientúrája csupa tehetős ember…

   - Úgy van, főnök…

   - Aztán Faragó Tamás, ő bűnügyi szakértő, aki rengeteg esetben védett gyilkosokat, igen jó eredménnyel, de valamikor ügyészként is dolgozott, akkor pedig a vádat képviselte… Ezt a Faragót egyébként kihúzhatjuk a listáról, ugyanis legjobb tudásom szerint agglegény, elmúlt már hatvanéves, és sem gyermeke nincs, sem nagy háztartása, valahol itt lakik a közelben…

   Békési a nevek között kutakodott, egyiket másikat ismerte személyesen is, míg a legtöbb emberről még csak nem is hallott.

   - Deríts ki mindent erről a két emberről: Török Frigyesről, meg erről a Jámbor Dánielről! Amit csak tudsz, szedj össze róluk, aztán meglátjuk…

   „… semmi sem megy rendjén, valósággal rettegek a házban…”

   A szavak bosszantó módon kongattak Békési fejében, s mint egy litánia, folyton ismétlődtek a mondatok. Annyiszor elolvasta már a levelet, hogy még álmában is tudta minden egyes sorát. Próbálta elképzelni a levél alapján a ház légkörét, de csak beleborzongott. Érezte, ha nem sikerül időben eljutnia abba a házba, komoly problémák lehetnek.

   Egyik pipát a másik után szívta, aláírt megint néhány fontos dokumentumot, egyik nyomozója jelentését is át kellett néznie, aztán felállt, az ablakhoz sétált, hogy a kinti forgalmat nézze. Pipával a szájában állt a nyitott ablaknál, a langyos tavaszi szél meg-meglebbentette a nők szoknyáját az utcán, és a ragyogó napsütésben minden olyan vidámnak látszott.

   Németh lépett be az irodába, kezében két gépelt lapot is hozott.

   - Megvan minden, főnök! Ez a Jámbor Dániel nős, négy gyermek édesapja, abból egy még az első feleségétől született. Kint élnek Rákosligeten, a Tavasz utca 14-ben. Való igaz, első osztályú ügyvéd, sokat dolgozik, a bíróságok és az irodája között ingázik mindennap; az irodája a Pest Megyei Bírósággal szemben található a Hungária körúton.

   - Nagy háztartást visznek?

   - Fogalmam sincs, de gondolom, egészen nagy ház kell hat embernek…

   - És a másik?

   - Török Frigyes, a nemzetközi gazdasági jog Európa szerte elismert doktora, afféle különc figura, aki keresztül-kasul járja a világot, számos szocialista országba hívták már, előadásokat tartott, kényes kérdésekben kérték ki a véleményét. Egyébként Nyugaton is komoly szaktekintélynek számít, kliensei vannak Angliában és Franciaországban is, és kétszer járt már az Egyesült Államokban…

   - Párttag?

   - Ez nem kérdés, főnök… Számos Központi Bizottsági taggal ápol jó viszonyt, minisztereknél vacsorázik néhanapján, és jó barátja az országos rendőrfőkapitány…

   - Hol lakik?

   - A Rózsadombon… A Frankel Leó úton van a villája, szép nagy ház, gyönyörű kilátás nyílik a városra az ablakaiból, egyébként könnyen észre lehet venni a Margitsziget sétányairól…

   - Hány éves?

   - Negyvenkilenc, kétszer nősült, a második felesége eléggé érdekes személyiség, amolyan hóbortos asszony, aki naphosszat az ágyában heverészik, vagy utazgat az országban, néha külföldre is ellátogat. Két gyermekük van, ezen kívül semmi egyebük…

   - Ez a Török Frigyes alig ötvenesztendős korára elért mindent az életben?

   - Úgy van! Melyik legyen a kettő közül, főnök?

   Békési egy pillanatra lehunyta a szemét. Pipával a szájában ücsörgött egy darabig, az íróasztalán sorakozó pipákat nézte, közben mérlegelt. Legszívesebben mindkét ügyvédhez elment volna, mindkettővel elbeszélgetett volna, de ugyan miről? Jó napot kívánok, a mai napon kaptam egy névtelen levelet, kisebb-nagyobb kutakodás után önnél lyukadtam ki… Mit lehet ilyen esetben mondani? Nem fenyegeti véletlenül veszély önt és kedves családját? Hirtelen olyan nevetségesnek érezte magát, hogy nem is akaródzott neki megindulni.

   - Add csak ide azt a levelet!

   Újra átolvasta. És még mindig megborzongott a levél hangulatától.

   - Na, gyerünk, meglátogatjuk ezt a Török elvtársat!

   Békési irtózott az ilyen elvtársaktól, akik a legfelsőbb körökben mozognak, ismerik a fél Parlamentet, bármerre néznek, mindenhol csak barátokat látnak; az ilyen emberek kellemetlenné válhatnak, főleg akkor, ha ok nélkül zaklatják őket. De az a levél igenis tény! Azt valaki megírta, és valahogy eljuttatta a Bűnügyi Osztályra! Ez lehet ok, amiért felbolygatják egy család életét. 

   A felügyelő szívesen benézett volna a nagyfőnökhöz, hogy kikérje a véleményét, vagy engedélyt kérjen a látogatáshoz, de a nagyfőnök valahová vidékre utazott, amint lezárult a legutóbbi kényes eset, így nem kérhetett tanácsot a felettesétől.

   Arra gondolt, most vagy hatalmas fogást csinál, sikerül megakadályoznia egy tragédiát, vagy pedig tisztességesen mellényúl a dolgoknak, és akkor rajta fog nevetni az egész rendőrség. Egy vállrándítással elintézte az esetet.

   - Gyerünk, öregem! – mondta a folyosón Németh-nek. – Keríts elő egy kocsit!

   Budapest útjain hömpölygött a forgalom: autók és buszok váltakoztak mindenfelé; itt emberek léptek le a járdára, ott hangos csörömpöléssel érkezett egy villamos, és minden élt, valósággal lüktetett a kellemes időben éledező nagyváros. Délután négy óra volt, a délutáni csúcsforgalom lassan elkezdődött, emberek igyekeztek hazafelé, diákok ugrándoztak a járdákon…

   A Duna látványa mindig is jólesett Békésinek, szerette ezt a nagy folyamot, a kék színét, vagy amikor haragoszöld, elnézte gyakran a rajta úszó jégtáblákat, hogyha nagy hideg köszöntött be… Aztán felkapaszkodtak a Rózsadombra, a felügyelő még mindig a pipáját szívta, nyugtalansága nőtt.

   A villa legalább negyvenéves lehetett, valamikor a Horthy-rendszer idejében épülhetett. Nagy, ormótlan épület volt, enyhén barnás árnyalatú falain furcsán hatottak a tágas és hosszúkás ablakok, melyeket sötétbarna zsaluk védtek a napfénytől. Meglehetősen nagy kert vette körül ezt a házat, a kertben akácok és hársfák váltakoztak, árnyékukban mindenféle vadbokrok pihentek. Hatalmas kovácsoltvas kapu zárta el a kertet az utca népétől, de a különböző hajlított figurák között be lehetett nézni a kertbe. Szép homokkőből kirakott járda vezetett a főbejáratig, ami itt-ott elágazott, és valahol a fák mögött elvesztek azok a járdák a semmiben. A fű igényesen nyírva, mintha nem is március lenne, hanem legalábbis május, és a virágágyások helyeit sejteni lehetett a frissen megforgatott földből.

   Egy teremtett lelket nem lehetett látni a kertben, a zsaluk nagy része csukva volt, csak a messze látható bejárati ajtó nagy zsalui voltak nyitva, meg az ajtó két oldalán az ablakok zsalui. Mindent egyfajta csend és béke járt át, talán túlságosan is csendes béke; Békési határozottan nyomasztónak érezte. A kapunál állt, szájában pipával nézte a házat, mintha a falakon át akart volna nézni, úgy kutatta a ház minden aprócska négyzetméterét.

   Csengetett, de a csengő hangját itt kint a kapunál nem lehetett hallani. Eltelt egy perc, Békési újra csengetett. Végeredményben vagy három-négy percet várakoztak, mire megjelent egy idős, legalább hatvanéves férfi, fején ócska puhakalapot hordott. Egész ruházata némileg igénytelen volt, olaj és föld váltakozott a koszfoltok között; a nadrágján fekete csíkok húzódtak. Lassan jött a kövezett ösvényen, szájában egy cigarettacsonk fityegett, és az arca olyan beesett volt, mint azoknak általában, akiknek alig van foguk.

   - Jó napot! – köszönt már előre, még mielőtt a kapuhoz ért volna. – Kit keresnek?

   - Jó napot! – mormogta Békési, és még mindig a házat nézte. – Török Frigyes ügyvéd úrral szeretnénk beszélni, ha lehetséges…

   - Milyen ügyben?

   Az öregúrnak reszelős, öreges volt a hangja, mégis olyan könnyedséggel beszélt, mintha mindig is beszélt volna, holott Békési úgy sejtette, az öreg általában nem sokat beszélhet.

   - Ezt majd inkább vele vitatnánk meg… - Békési mogorva volt.

   A nehéz kovácsoltvas kapu kinyílt. Az idős férfi a kezét nyújtotta, durva keze megszorította a felügyelőét. Egyetlen kézmozdulattal a ház felé intett, aztán már nem is figyelt a két nyomozóra, csak egy könnyed mozdulattal becsukta a kaput.

   Békési nem nézett Németh-re, ráérős léptekkel haladt a ház felé, még mindig a zárt zsalukat szemlélve, és a szinte rikítóan tárva-nyitva álló ajtót. Németh egy hűséges kutya módjára kísérte főnökét.

   - Nem semmi birtok, igaz, öregem? – kérdezte halkan a felügyelő.

   - Meg kell hagyni, csodálatos az egész…

   Békési csak morgott erre. Amióta belépett a kapun, egyszerre megcsapta a ház borongós légköre, az a fajta nyomottság, amely a házhoz közelítve egyre sűrűsödik, míg belépve az ajtón, szinte fizikailag érezhetővé válik. Délelőtt óta tartó rosszkedve csak fokozódott, nem érzett biztos talajt a lába alatt. Újra és újra megkérdezte önmagától: mi a fenét keres itt? Fejében oda-vissza dobálgatta a kérdéseket, vizsgálgatta, mivel is kezdhetné a beszélgetést, de egyetlen épkézláb ötlet sem jutott az eszébe.

   Beléptek az ajtón, ahol egy elegáns inas fogadta őket. Magas, vékony férfi volt, szó nélkül a kezét nyújtotta a kalapokért, kabátokért.

   - Kit jelenthetek be a Török elvtársnál? – kérdezte méltóságteljesen, mint egy valódi angol komornyik.

   - Békési felügyelő vagyok, a társam Németh nyomozó…

   Az inas hangtalanul távozott. Békési teljesen le volt nyűgözve a látványtól, ami a házban fogadta. Maga az előszoba is impozáns látványt nyújtott: pácolt fával burkolták a falakat egészen a mennyezetig, a plafon piszkosfehéren világított, és az igényes csillár szórta a fényt, még fényes nappal is. A fogasokon igazi szabóknál készített öltönyök és kabátok lógtak, méregdrága keménykalapok, a cipőtartókon fekete és barna kifényesített cipők sorakoztak. A fogas mellett egy nagytükör volt, egy darabig abban vizsgálgatta magát Békési, de nem volt megelégedve a látvánnyal.     

   - Kérem, kövessenek az elvtársak!

   Újra az a méltóságteljes hang, azok az úri, kimért mozdulatok. Egyenletesen lépkedtek felfelé a nehéz tölgyfa lépcsőn, minden ragyogott a tisztaságtól, a pácolt falapok visszatükrözték a fényt. Világítás nélkül komor félhomály uralkodott volna a házban, de a nyomasztó érzést így sem lehetett letagadni, az ember valósággal csapdában érezte magát.

   Németh ámuldozva nézegetett körbe, megtapintotta a tölgyfából készült korlátot, hangtalanul meg is kopogtatta, mintha nem hitt volna az anyag valódiságában. Kétségtelenül fenséges látvány fogadta a két nyomozót, az épületben fellelhető csillárritkaságok, a könnyű, mégis drága függönyök, a burkolatok, a padló ragyogása, mind-mind a gazdagságot tükrözte, és pontosan ez a gazdagság fokozta a borús hangulatot.

   Egy nagy ajtó előtt álltak, az inas belépett, és kiszűrődött a hangja, ahogy bejelentette a két nyomozót.

   Békési sokféleképpen elképzelte Török Frigyest, de arra a képre nem számított, ami fogadta őt. A férfi egy hatalmas íróasztal mögött ült, enyhén kopaszodó feje az asztal fölé hajolt, kezében tollat fogott, éppen írt valamit. Egyetlen pillanatra feltekintett a munkájából, majd lejegyezte az utolsó mondatot.

   A dolgozószoba nem volt olyan nagy, mint amekkorára számítani lehetett a ház és a helyiségek méreteiből, sőt inkább egészen kicsi volt. Maga az íróasztal közel a felét elfoglalta, azon kívül állt benne egy nehéz tölgyfa szekrény, és egy régimódi páncélszekrény. Az íróasztalon néhány vaskos akta hevert, a padlón viszont egymásra halmozva álltak a válogatott dokumentumok, egyik-másik torony egy magasságban volt az íróasztal lapjával. A falakat itt csak a feléig burkolták pácolt falapokkal, felette okkersárga színre festették egészen a mennyezetig. A plafonról, amely egyébként három méterre volt a padlótól, aranyozott csillár csüngött, és talán túlságosan is megvilágította a szobát.

   Török Frigyes felállt, ezzel megmutatva magasságát; csaknem olyan magas volt, mint Békési. Gyorsan letette szemüvegét, mintha szégyellte volna viselését, és a felügyelőhöz lépett.

   - Jó napot kívánok, felügyelő elvtárs! – mondta egy félmosollyal az arcán.

   Alapvetően szívélyesen viselkedett, mégis a szívélyesség álarca mögött megőrizte azt a hűvösséget, amely feltehetően ebben a házban megszokott volt.

   - Jó napot! – mormogta Békési.

   Két öblös fotel állt az íróasztallal szemben, a felügyelő és nyomozója ezekben foglaltak helyet.

   - Parancsolnak egy szivart az elvtársak? – kérdezte még mindig szívélyesen az ügyvéd.

   - Én inkább megmaradok a pipámnál, köszönöm… - mondta Békési.

   Ezáltal feljogosítva érezte magát, megtömte a pipáját, és miután az ügyvéd rágyújtott, ő maga is meggyújtotta a pipát. Németh egy cigarettát halászott elő a zsebéből, azt szívta rendíthetetlen nyugalommal.

   Egy-két percig szótlanul dohányoztak, szépen lassan a füst megtöltötte a dolgozószobát. Békési és Török amolyan óvatosan méregették egymást, mintha egyik a másik erejét akarta volna feltérképezni. A felügyelő aprókat szívott pipájából, hallani lehetett a dohány sercegését, az ügyvéd úgyszintén aprókat szívott a szivarjából, és a parázs csak kis időre izzott fel.

   - Hallottam már magáról, Békési elvtárs – mondta Török, és kivette szájából a szivart. – Tudja, az én munkám semmilyen formában nem érinti a bűnügyeket, nem is igen foglalkozom bűnügyekkel, engem a gazdasági jog érdekel, az pedig egészen más, mint amivel önök foglalkoznak ott a Deák téren… Soha életemben nem volt dolgom a törvénnyel, semmilyen formában nem követtem el kihágást, és úgy hiszem, egyetlen egy rendőr sem lépett még be ebbe a dolgozószobába, amióta én ebben a házban élek…

   Szó se róla, kedves volt a hangja, amolyan baráti melegség bujkált a szavai mögött, Békési azonban nem tudta elhessegetni a gondolatot, hogy ők istenigazából csak megtűrt személyek.

   - Hallottam a nyomozásairól egyik-másik ismerősömtől – folytatta az ügyvéd -, valóságos legendákat zengnek a maga emberségéről, az empátiájáról, amellyel gyilkosok, bűnözők felé fordul… Gondolom, ezzel ellentétben maga nem hallott még soha rólam, azt sem tudta eddig, hogy a világon vagyok, így aztán szeretném megtudni, minek köszönhetem a látogatását, és hogy egy kedves kollégájával felkeresett a házamban...

   Békési ettől a kérdéstől tartott egész délután. Ült a kényelmes fotelban, és elképzelése sem volt, mit is mondhatna ennek a patríciusnak az íróasztal túloldalán, akitől egy egész társadalmi réteg választotta el. De végeredményben azért jött ide, hogy kiderítsen valamit…

   Kihúzta zsebéből a levelet, átnyújtotta az ügyvédnek.

   - Ma délelőtt ezt kaptam kézhez az irodámban… Olvassa csak el, ügyvéd elvtárs, aztán mondja el a véleményét…

   Török Frigyes figyelmesen végigolvasta a levelet, majd újra nekifutott. Vagy tökéletes színész volt, vagy egyáltalán nem volt rá hatással a szöveg tartalma, mindesetre egy arcizma sem rándult. Szemüvege kissé megnagyította a szemgolyóját, így ki lehetett venni szemének remegését, ahogy a sorokat olvasta. Aztán egy mozdulattal az asztalra ejtette a levelet.

   - Igen érdekes iromány, felügyelő elvtárs! – mondta végül. – Csakhogy ez semmit sem árul el, hogy kerültek önök ide?

   Talán félrehallotta Békési, vagy Török hangja immár ténylegesen egy árnyalatnyival hidegebben kongott?

   - A papír alapján jutottunk el ide, ez a kiváló nyomozóm néhány óra alatt kiderítette, kik használnak ilyenfajta papírt a munkájuk során…

   - Gondolom, nem én vagyok az egyedüli személy ebben az országban, aki ezt a típust vásárolja…

   - Természetesen nem. El is látogatunk mindenkihez, aki ebből a luxusnak számító papírból vásárol, és mindegyik személynek meg fogom mutatni ezt a levelet.

   - Innának valamit az elvtársak? – kérdezte hirtelen a régi baráti hangnemben.

   Megnyomott egy gombot az íróasztalán, és rövidesen belépett az inas.

   - Kérem, hozzon nekünk konyakot és három poharat… köszönöm…

   Török az embereivel igazi előkelő módon beszélt, nyoma sem volt lekezelésnek vagy lenézésnek a hangjában. Az inas távozása után újra szájába vette a szivarját. Unott ujjmozdulatokkal dobolt az asztal lapján, és Békési bármennyire figyelt is, nem sikerült felfedeznie az ügyvéden semmiféle idegeskedést. Teljesen nyugodt volt a vele szemben helyet foglaló méltóságteljes férfi, sokkal inkább hasonlított egy bankárra, mint egy jogdoktorra.

   A konyak fenséges volt, a felügyelő valódi francia konyakra tippelt, mint ahogy bizonyára az is volt, apró kortyokban itták a finom italt, és csak nézték egymást.

   - Önnek van titkára, ügyvéd elvtárs? – kérdezte aztán, mikor újra meggyújtotta a pipáját. – Mert én csak egy egyszerű detektívfelügyelő vagyok, de úgy sejtem, az ön szakmájában, mikor annyifelé kell figyelnie, bizonyára segíti a munkáját egy titkár, vagy akár kettő is…

   Békési nem mert volna megesküdni, de mintha Török összerezzent volna. Gondosan megfontolta a választ, mert az késett vagy két percet.

   - Van titkárom, természetesen. Kivette a szabadságát, és ha jól sejtem, valahol vidéken tölti a szabadidejét…

   - Mióta?

   - Nem is tudom, talán három hete, talán egy hónapja is…

   Békési fejében ekkor megkondult a vészharang.

   „A reggelinél sem olyan a hangulat, mint egy hónappal ezelőtt…” – ez állt a levélben, pontosan ez a mondat volt az, amely némi támpontot adott az egész szövegnek. Minden apró részlet érdekes lehet, de csak együtt érnek valamit, külön-külön pusztán értelmetlen zagyvaságok.

   - Mi a véleménye a levélről? – kérdezte aztán a felügyelő.

   - Nem nagyon tudok hozzászólni. Számomra teljesen értelmetlen ez a szöveg, se név, se semmiféle utalás személyekre, csupán a ház ura megjelölés tarthat számot bármiféle érdemleges mondanivalóra.

   - Gondolja, hogy esetleg az ön házából küldhette valaki ezt a levelet?

   - Biztos vagyok benne, hogy nem innen került ki ez a levél! Elképzelni sem tudom, ki akarhat önnel szórakozni, felügyelő elvtárs, de biztosíthatom, ebben a házban nem lakik senki, aki a rendőrséggel merészelne viccelődni!

   Némileg élessé vált a hangja, egyfajta rendreutasítás csendült ki az ügyvéd mondataiból.

   - Pontosan ez aggaszt engem… Egyáltalán nem vettem tréfára a dolgot, nagyon is komolynak ítélem ezt a szöveget, ezért is jöttem ma ide…

   - Ugyan miféle veszély fenyegetne itt engem? Vagy akár a családomat? – És Török széttárta a karját. – Teljes békességben és nyugalomban élünk itt, néha elutazunk közösen, bár legtöbbet egyedül utazom… Nincs miért aggódnia, felügyelő elvtárs!

   - Beszélhetnék a feleségével?

   Békési maga sem értette, miért tette fel ezt a kérdést, de már nem bánta. Török asztalon nyugvó keze ökölbe szorult, és most először nem tudta elrejteni idegességét. Szemei szúrtak, ahogy a felügyelőre néztek.

   - Mi dolga magának a feleségemmel? Napok óta nem érzi jól magát, nem hiszem, hogy örülne neki, ha háborgatná a szobájában!

   - Csupán néhány percig zavarnám, egy-két kérdést szeretnék feltenni neki…

   Békési olyan ártatlan arccal mondta mindezt, hogy Németh majdnem elnevette magát. A felügyelő gyakran képes volt mogorvaságát feladni, ha a cél úgy kívánta meg, de a nyomozók már régóta tudták, hogy ez a fajta ártatlanság, ez a nyájasság nem sok jót ígért.

   Török gondolkodott, csengette az inast, majd utasította, hogy nézzen rá a feleségére, derítse ki, hogy van most, és ha az állapota megengedi, felmenne hozzá a felügyelő. Minden nagyon gyorsan történt; az inas hamar visszaért, talán három-négy perc telt el.

   - Az asszonyság azt mondja, a felügyelő elvtárs nyugodtan felmehet hozzá… - jelentette az inas.

   Békési jobbnak látta, ha egyedül kérdezi ki Töröknét, úgyhogy leintette Németh-et, aki fel akart állni a fotelból. Nyugodt léptekkel követte az inast, aki merev háttal, merev nyakkal vonult Békési előtt; az irodából kilépve jobbra fordult, és a hosszú folyosón a ház jobb szárnya felé mentek. Majdnem teljesen a folyosó végén álltak meg, az inas kitárt egy ajtót, Békési pedig belépett a szobába.

   Csodaszép helyiségbe lépett be a felügyelő. Minden hófehér volt, kezdve a baldachinos ággyal, amely akkora volt, hogy öt ember is elfért volna benne. A falakat itt nem borította semmiféle faburkolat, minden hófehérre lekenve, a kandalló fehér márványból kirakva, a párkányán egy örökmozgó aranyóra, felette egy csodálatos tájkép, igazi olajfestmény lógott. Itt talán még érezhetőbb volt a gazdagság, minden előkelő volt, még az öltözőasztal is a sarokban, a sok tükörrel; Békési eléggé kellemetlenül is érezte magát.

   - Jó napot, asszonyom! – köszönt feszengve Békési, mert nem látta sehol az asszonyt.

   - Jó napot, felügyelő elvtárs! – hallatszott a nő hangja az ágyból, s alig fél perc múlva előkerült a hang tulajdonosa is.

   Törökné közel tíz évvel volt fiatalabb a férjénél. Hosszú szőke haja teljesen kibontva omlott alá a háta közepéig, könnyű fehér hálóruhája bő volt. Arcán fáradtság nyomai látszottak, a szeme körül látszottak azok a bizonyos karikák, a hangja azonban meglehetősen energikus volt, ami rácáfolt a nő meggyötörtségére. Köntöst vett magára, gondosan megkötötte elöl, a mahagóni asztalhoz ült le, hellyel kínálva a felügyelőt.

   - Elnézést a zavarásért, asszonyom, csak néhány kérdést szeretnék feltenni! – mondta szabadkozva Békési. – Hallottam, hogy ön rosszul érzi magát, ezért nem háborgatnám sokáig…

   - Nincs nekem semmi bajom – mondta az asszony. – Mostanában fáradt vagyok, ennyi az egész…

   A felügyelő figyelmét nem kerülte el az ágy mellett álló kisasztalkán árválkodó konyakosüveg, és biztos volt benne, hogy megtalálta a fáradtság okát.

   - Most beszéltem a férjével… Ma délelőtt kaptam egy igen érdekes levelet, és a nyomok ide vezettek ebbe a házba; kérem, olvassa ezt el…

   Békési átnyújtotta a levelet az asszonynak. Az meg elolvasta vagy kétszer, úgy látszik, mindenkinek el kellett többször olvasnia, aki csak a kezébe vette. A felügyelő csalódott is lehetett volna, mert az asszony sem lepődött meg a levél olvasása közben, ugyanolyan egykedvűen tette le a papírt az asztalra, mint ahogyan átvette a felügyelőtől.

   - Mi a véleménye róla?

   - Nincs mit mondanom… Nem hiszem, hogy ez a levél ebből a házból került volna ki.

   Ugyanaz a közöny, talán tettetett közöny, mint ahogyan Török Frigyes beszélt a névtelen levélről, és Békési pontosan ezért gondolta úgy, igenis jó helyen jár.

   - Asszonyom, az ön férje leginkább a munkájának él?

   - Nem nagyon foglalkozik mással. Van olyan hónap, hogy alig tartózkodik itthon, legtöbb idejét külföldön tölti a titkára társaságában…

   - Úgy hallottam, ez a titkár most a szabadságát tölti…

   Törökné szeme nagyot villant erre a mondatra. Idegessége neki is egy csapásra megnőtt, mintha ez a titkár valami mély titkot hordozott volna magában.

   - Egy hónapja nem láttam… - mondta réveteg tekintettel a nő.

   - Hogy hívják ezt a férfit?

   - Káló Tivadarnak…

   - Ön szerint nem szabadságon van ez a Káló?

   - Fogalmam sincs, felügyelő elvtárs, a férjemmel nem szoktunk munkáról beszélgetni. Tudja, én nem értek a joghoz, a férjem viszont él-hal érte, naponta rengeteg dokumentum fut át a kezén, több országból is kikérik a véleményét vitás kérdésekben. Amikor reggelinél összeül a család, a gyerekek egymással beszélgetnek, a férjem a semmibe mered étkezés közben, én pedig egyszerre figyelek mindenkit, de már fáradt vagyok…

   - Káló Tivadar itt lakik a házban?

   - Természetesen. Az épület másik szárnyában van a szobája, a férjemé mellett. Gyakran éjszakába nyúlóan folyik a munka, olyankor aztán se látnak, se hallanak.

   „Ha itt lesz, meg fogja érteni, hogy miről beszélek, bejárja ezt a házat, és majd menekülni támad kedve…” Békési valóban menekülni akart, még ennek a meseszép szobának is a légköre tele volt baljóslatú jelekkel, mintha a levegőben lógott volna egy ismeretlen tragédia. A felügyelő tehetetlennek érezte magát, biztosra vette, hogy valami készül, de nem tudta, mi az, és így nem is tudta megakadályozni.

   És az asszony is, úgy ül itt ebben a szobában, mintha nem is otthon ülne, unott és keserű, fáradtsága okozója a konyak. Vajon már egy hónapja iszik? Nehéz lett volna megmondani, mert az arca még nem fújódott fel, mint azoknak az embereknek, akik huzamosabb ideig isszák a rövidet. Valami van ebben a házban, tudni kéne, hogy micsoda, de hogyan deríthetné ki? Egy titkár szabadságra ment egy hónappal ezelőtt… Ennek lehet valami jelentősége, talán nem is szabadságra ment, hanem végképp elhagyta Törökéket?

   Békési csak nézte az asszonyt, aki a perzsaszőnyeg egy darabját nézte. Keresztberakott lábán kissé felcsúszott a köntös, így a felügyelő megállapíthatta, hogy a nőnek pompás lábai vannak. A félhomályban – merthogy a zsaluk zárva voltak – csak sejteni lehetett a szoba távolabbi sarkait, de a tükrök felfogták a kicsike fényforrást is, és közvetítették azt mindenfelé.

   - Itthon vannak a gyermekei? – kérdezte aztán a felügyelő.

   - Igen, a szobájukban kell lenniük. Itt, mindjárt mellettem van a lányom szobája, a folyosó legvégén pedig a fiamé…

   - Beszélnék velük is, ha nem bánná, asszonyom…

   - Ahogy gondolja…

   Békési kilépett a folyosóra, és a következő szoba ajtaján kopogott. Valószínűleg nem hallották a kopogását, mert még egyszer meg kellett ismételnie. Aztán egy tizennyolc év körüli, meglehetősen magas, vékony teremtés nyitott ajtót. Neki is hosszú szőke haja volt, bájos arca, le sem tagadhatta volna, hogy ki az anyja, annyira hasonlított rá. Könnyű ruhájában fesztelenül mozgott, egy mozdulattal beintette Békésit a szobájába.

   - Tudja, hogy ki vagyok, kisasszony? – kérdezte a felügyelő.

   - Honnan tudnám? – kérdezett vissza a lány, és csintalanul kuncogott.

   Valószínűleg jót mulathatott magában, egész arcán széles mosoly terült szét, néha pedig kedves kis nevetést produkált. Miután Békési belépett a szobába, szétnézett a helyiségben, ahol a színek valóságos kavalkádja uralkodott. A falak enyhén lilásak voltak, a szekrények sötétbarnák, az ágy huzata rózsaszín, a padlószőnyeg pedig egészen sötétkék, amelyre akár feketét is lehetne mondani. A falakon mindenféle színészek képei, az egyik kép Marlon Brandot ábrázolta A vágy villamosa című filmből; szemben a képekkel egy könyvszekrény állt, benne jó néhány régi kiadású könyvvel, főleg szépirodalommal. Sehol semmi rendetlenség, csupán az egyszerű öltözőasztalka székének karfájára hanyagul odavetett ruhadarab. Itt nyitva voltak a zsaluk, a napfény bezuhogott az ablakon, és Békési kitekinthetett Budapestre.

   Nagyszerű látvány nyílt innen a városra. Kicsit idébb látszott a Parlament épülete, a Margit-híd forgalma, de még a járókelők is látszottak a Margitszigeten. A távolban a gyárkémények okádták a füstöt, a Dunán egy lusta hajó úszott felfelé, és mindenfelé autókat lehetett látni, a túlparton pedig egy sárga villamost.

   - A nevem Békési felügyelő, a Bűnügyi Osztályról jöttem…

   - Török Ilonka vagyok, felügyelő elvtárs… Minek köszönhetem, hogy eljött hozzám? – És kuncogott.

   Valószínűleg mindenen kuncogott, a felügyelő erre gondolt, merthogy a zavarát is kuncogással csillapította.

   - Nem önhöz jöttem elsősorban, hanem az édesapjához…

   Némi csalódottság ült ki a lány arcára.

   - Ma délelőtt kaptam egy névtelen levelet, és nem hagy nyugodni, ezért aztán nyomozásba fogtak a nyomozóim, aminek eredményeképpen eljutottam idáig. Már jártam az édesapjánál, beszéltem az édesanyjával, most magán a sor, de őszinte leszek, nem nagyon tudom, mit kérdezhetnék öntől, kisasszony…

   Lassú mozdulattal elővette zsebéből a már kissé meggyűrődött levelet. Átadta Török Ilonkának, aki enyhe félmosollyal az arcán olvasta a sorokat, majd visszaadta a felügyelőnek.

   - Érdekes gondolatok – mondta aztán. – Ön szerint ez a levél a mi házunkról ad hírt, mármint, érezte itt nálunk azt a nyomasztó érzést?

   - Elég furcsa légköre van ennek a háznak…

   Ugyanaz a butácska kuncogás, amely kicsit feszélyezte Békésit. Egyébként sem érezte magát valami jól egy fiatal lánynak a szobájában, ahol a színek valóságos orgiája fogadja az embert, a tetejében pedig egy éppen felnőtté váló lány folyton kineveti.

   - Szokott beszélgetni az édesapjával?

   - Ez attól függ. Apám meglehetősen elfoglalt ember, reggelente találkozom vele, mielőtt elindulok a gimnáziumba, de a nap további részében csak nagyon ritkán beszélünk egymással. Azon kívül elég sokat utazik, így van olyan hét, hogy nem is látom egyáltalán. Apámat nem érdeklik a tanulmányaim, sőt az életem sem érdekli…

   - Öccse van, vagy bátyja?

   - Egy öcsém van, ő tizenhat éves…

   - Vele sem foglalkozik az édesapja?

   - Talán egy kicsivel többet, mint velem. Nagy ritkán benéz a szobájába, ott tölt vagy tíz percet, de aztán visszavonul a dolgozószobájába, és késő estig ki sem mozdul onnan.

   - Közös reggelik vannak itt maguknál, közös vacsorák nincsenek?

   - Csak akkor fordul ilyen elő, ha éppen jön hozzánk valaki, de már két hónapja nem járt nálunk senki…

   - Káló Tivadar itt lakik maguknál?

   A lány szeme is megvillant, mint a szüleié, de ő nem idegességében került izgalomba, hanem élvezte a helyzetet. Mintha ezt a kérdést várta volna már a legelejétől.

   - A ház másik végében van a szobája – mondta mosolyogva.

   - Ő is részt vett a reggeliken?

   - Természetesen. A család része minden értelemben, apám már vagy öt éve, hogy felvette, azóta együtt mentek mindenhová, sokat segített neki a kényes ügyekben…

   - Jogász ez a Káló?

   - Úgy tudom, jogot tanult, de nem fejezte be az egyetemet… Apámnak különben sem a véleményére, vagy a tudására volt szüksége, csak a segítségére, főleg az iratok rendezése terén… - Elnevette magát. – Ne nézzen rám ilyen szomorúan, felügyelő elvtárs! Ezeket mind anyámtól tudom.

   Békési valóban szomorú volt. Nagyjából el tudta képzelni a házban zajló életet, azokat a szótlanul elköltött reggeliket, amikor mindenki a másikat nézi, és még véletlenül sem szólnak egymáshoz. A gyerekek iskolába mentek, az anyuka pedig visszatért a szobájába, hogy átessen egy újabb eseménytelen napon, Török pedig felvonult a dolgozószobájába, hogy a hivatásának szentelje minden idejét. Sivár, unott élet lehet ez, gondolta a felügyelő.

   - Ön szerint lehetséges, hogy ez a Káló kivette a szabadságát? – kérdezte aztán a lánytól.

   - Lehetséges, bár apám titkára öt év alatt még nem volt szabadságon…

   - Köszönöm, kisasszony, hogy szakított rám egy kis időt… Minden jót…

   Török Ilonka némileg csalódottan állt fel az ágyról, ahol az egész beszélgetés alatt ült. Hosszan nézett a felügyelő szemébe, kissé bánatosan, de mintha valamit mondani akartak volna azok a szemek.

   A következő szoba aztán Békési minden álmát felülmúlta. Az ágyon az ágynemű összegyűrve, egymás hegyén-hátán a párnák és takarók, a padlón ruhák szanaszét, az egyik szekrényajtó félig nyitva, a fiatalember arra is akasztott néhány inget. Az ágy feletti könyvespolcról néhány könyv a földre került, egy vaskos kötet pedig az ágyon lévő egyik párnába fúródott. Stendhal Vörös és fekete című regénye volt az a könyv. Az ablakon bezúduló napfény csak fokozta a rendetlenség összképét, mert teljes valójában tárta fel a rumli részleteit, mindent élesen megmutatva.

   A fiú közel olyan magas volt, mint a nővére, az orrán három pattanás is hirdette az ifjúság kényes éveit, a haja összevissza állt, mint egy kusza fűcsomó, és vékony testalkatán valósággal lötyögött a ruha.

   - Jó napot, fiatalember! – köszönt a felügyelő. – A nevem Békési, a Bűnügyi Osztályról jöttem…

   - Jó napot! – mondta értetlenül a fiú. – Török Frigyes vagyok, akár az apám…

   Első ránézésre félszeg srácnak tűnt, de aztán az átható tekintet rácáfolt erre, no meg sütött lényéből a kíváncsiság, hogy milyen is lehet a világ. Szégyenkezés nélkül engedte be Békésit a rumlis szobába, az egyik székről odébbdobott néhány könyvet meg füzetet, hogy a felügyelő le tudjon ülni.

   - Nézze csak ezt, fiatalember! – És Békési átnyújtotta a levelet.

   Az ifjabb Török gondosan áttanulmányozta a meggyűrődött papírt, majd visszaadta.

   - Nem ismerős magának ez a kézírás?

   - Egy kicsit emlékeztet anyám írására, de nem mernék rá megesküdni…

   Végre valami! A felügyelő leplezte izgatottságát, kitekintett az ablakon. Az udvar hátsó része erősen lejtett, de a két óriási hársfa koronája majdnem elérte az ablakot.

   - Ön a délelőtt folyamán iskolában volt?

   - Mint minden hétköznap. Három órakor értem haza, azóta próbálkozom az olvasással…

   - Valaki ma délelőtt ezt a levelet hagyta a BRFK Bűnügyi Osztályán, az én nevemre címezve. Ön szerint ki lehetett az, aki eljuttatta hozzám?

   - Apám és anyám semmi esetre sem. Apám jó néhány hete ki sem mozdul itthonról, anyám meg évek óta a négy fal között él, szerintem már azt sem tudja, milyen ez a város…

   - Akkor a nővére lehetett?

   - Ő is iskolában volt…

   Békési sokkal inkább megérezte, hogy hogyan is történt minden, mint hogy felfogta ésszel. Az egész tökéletesen egyszerű volt, kézzelfogható, ezért aztán a délelőtt folyamán ránehezedő rossz hangulat felengedni látszott.

   - Mikor ment el a házból Káló Tivadar? – kérdezte a felügyelő.

   A fiút nem igazán lepte meg a kérdés, de lehet, hogy csak nem mutatta.

   - Körülbelül egy hónapja nem láttam…

   - Ez máskor is előfordult?

   - Soha. Apám öt éve vette fel, azóta egy-két napnál tovább sosem maradt távol. Itt élt velünk a házban, és mindenfelé elkísérte apámat.

   - Megengedi, hogy rágyújtsak?

   - Én nem dohányzom, de azért persze, gyújtson csak rá…

   Az egyik ablakszárnyat kitárta, így bevágott egy kis hűvös szél a szobába. Odakint már sötétedett, Budapest fényei pedig fokozatosan kigyúltak.

   Békési meggyújtotta a pipáját, szippantott néhányat, odalépett az ablakhoz, és jó egy percig a város fényeit nézte. Minden olyan szép volt innen, maga a város, a Dunán visszatükröződő fényjátékok, a kivilágított hidak.

   - Az édesanyja Káló Tivadar szeretője lett? – kérdezte Békési, háttal állva a fiúnak.

   Semmi válasz, csak léptek halk nesze hallatszott, majd rövidesen Békési mellett megjelent a fiatal Török feje.

   - Ezt miből gondolja?

   - A kérdésre válaszolj inkább!

   Békési észre sem vette, hogy letegezte a fiút.

   - Fogalmam sincs erről…

   - Nem volt egy hónappal ezelőtt valami cirkusz itt a házban? Esetleg nem volt szóváltás édesapád és édesanyád között?

   - Ha volt is, én ezekből nem érzékeltem semmit…

   A fiú igazat beszélt, ebben a felügyelő biztos volt. De azért a háttérben meghúzódott itt valami…

   - Te is észrevetted, hogy az elmúlt egy hónapban megváltozott a ház hangulata? Ahogy a levél írója írja, már a reggelinél sem olyan a hangulat, mint egy hónappal ezelőtt…

   A fiatal Török Frigyes lassan elsomfordált az ablaktól. Békési visszafordult a szoba felé, hátat fordítva ezzel a városnak, egy csapásra kizárva ezzel a külvilágot.

   - Sohasem volt olyan nagyon családias a hangulat reggelinél. Káló szórakoztatott engem meg a nővéremet, néha anyámat is, bár ők nem sokat beszéltek egymással; apám pedig csak nézett ki a fejéből, szórakozottan evett… Aztán egyik reggel nem jött Káló reggelizni, és később sem találkoztam vele, nem is hallottam róla semmit, csak amikor egy hét után megkérdeztem apámat, akkor mondta meg, hogy Káló egy időre elutazott…

   - Szerinted, hol lehet most?

   - Nem tudom…

   - Köszönöm, fiatalember! – Békési a kezét nyújtotta. – Minden jót, barátom!

   A felügyelő óvatos félmosollyal távozott a rendetlen szobából. Még egy pillanatra be akart kukkantani a kisasszonyhoz, ezért halkan kopogott az ajtaján.

   - Van még kérdése hozzám? – kérdezte csintalan kuncogással a lány.

   - Van ám, kisasszony! Mégpedig az, hogy mit keresett iskolaidőben a BRFK épületében?

   Török Ilonkának majdnem leesett az álla.

   - Miből gondolja, hogy én…

   - Hagyjuk ezt! – Békési mosolygott. – Ön írta nekem ezt a levelet. Mitől tart, mi fog itt bekövetkezni, ami súlyos tragédiához vezethet?

   A lány hallgatott. Állt a szoba közepén, szemében mindenféle érzelmek csillogtak, egyszerre volt zavarodott és bátor, ugyanakkor félt is.

   - Attól félek, hogy apám megöli az anyámat… - suttogta alig hallhatóan.

   És mint a villámcsapás, egyetlen pillanat alatt megvilágosodott a felügyelő előtt minden. Csakhogy nem volt a kezében semmilyen bizonyíték, így a keze meg volt kötve, csak nézett bátorítóan a lányra, mint egy jóságos nagybácsi.

   - Ne féljen, kisasszony! A napokban újra eljövök magukhoz, aztán meglátom, mit tehetek…

   - Ne menjen el! – kiáltott fel a lány. – Apám valószínűleg sejti, hogy én küldtem magának azt a levelet, így nagy botrány lesz még a mai este folyamán… Maradjon itt, vagy küldjön ide néhány rendőrt, vagy tudom is én mit… csináljon valamit!

   - Drága hölgyem, nyugodjon meg! Egyébként is, a rendőrség nem szólhat bele a családok életébe, továbbá nem hiszem, hogy az édesapja nagy patáliát csapna. Legyen egészen nyugodt, visszatérek még, csak elő kell kerítenem ezt a Káló Tivadart!

   Békési visszatért Török irodájába, ahol ugyanaz a kép fogadta, mint amikor elhagyta a helyiséget. Németh a fotelban cigarettázott, nyugodtan, hű kutya módjára ült, Török pedig írt valamit, előtte egy vastag dosszié feküdt kinyitva.

   - Nos, megtudott valamit, felügyelő elvtárs? – kérdezte az ügyvéd, és felállt az asztaltól.

   - Elbeszélgettem mindenkivel, nagyszerű családja van, ügyvéd elvtárs… Most magára is hagynánk, de ha nem zavarja, a napokban még felkeresném itthon…

   - Ez azt jelenti, hogy nem hagyhatom el a várost?

   - Szó sincs róla – szabadkozott Békési. – Majd idetelefonálok, mielőtt eljönnék önhöz, hogy lefolytassunk egy másik beszélgetést.

   - Ha feltétlenül szükségesnek érzi, bármikor állok rendelkezésére…

   Kezet szorítottak, az ügyvéd egészen az ajtóig kísérte őket. A két nyomozó leballagott a súlyos tölgyfa lépcsőn, és mire leértek, az inas már ott várta őket a kalapokkal és a kabátokkal. Az autóban aztán mindketten hallgattak, Békési újrarendezte magában a gondolatait, Németh pedig az utat figyelte.

   - Mit csinált az ügyvéd, amíg én bejártam a házát? – kérdezte Békési.

   - Semmit; jegyzetelt, aláírt néhány iratot, ahogy én megfigyeltem, egyáltalán nem zavartatta magát.

   - Semmi telefon?

   - Nem telefonált, és őt sem kereste senki…

   - Vigyél szépen haza, aztán te is pihenj le!

   Békési belépett a lakásba, és rögtön megcsapta a lecsó ismerős illata. Felesége vidám mosollyal elé sietett, lágy csókot nyomott férje ajkára, majd visszavonult a konyhába. Minden olyan egyszerűnek tűnt, mégis borzasztóan bonyolultnak, ami fényárban úszott, egyszerre elsötétült a fellegektől.

   Egy ostoba levél miatt háborgatott egy fontos személyiséget, egy jogdoktort, akinek bizonyára koronás államfők is kikérték már a véleményét, komoly barátai vannak a pártban és az Országházban, egy buta levél miatt, amelyet máskor lehet, hogy a kukába dobott volna. De az egész levélnek baljóslatú volt a hangulata, még akkor is, hogyha egy folyton kuncogó lány írta, aki bizonyára élvezi az effajta játékot, még akkor is bebizonyosodott, hogy abban a házban valami nem stimmel.

   Komótosan a nappaliba lépett, ivott egy kupica pálinkát, mintha ez volna a legsürgősebb dolga a világon, majd pipára gyújtva a foteljába telepedett. Nem volt határozottan fáradt, sokkal inkább csüggedt, lehangolta annak a fényűző háznak a nyomasztó légköre. Amúgy is rosszul érezte magát az ilyen otthonokban, amelyek annyira idegenek voltak a számára, ő világ életében plebejus beállítottságú volt, a nép egyszerű gyermeke volt, aki nem igazán szereti a fényűzést.

   A vacsora remek hangulatban telt, a lecsóba Békésiné kolbászt is karikázott, ahogy a felügyelő szerette, és a jó magyar kenyérrel még a szaftot is kitunkolták. Nem sokat beszéltek, Békési gondolatait Török Frigyes foglalta le, Békésiné pedig nem akarta zavarni a férjét.

   Hét órakor aztán végre átlapozhatta a Népsportot, pipával a szájában nézett utána a labdarúgó-bajnokság állásának, és elégedetten állapította meg, hogy az Újpesti Dózsa benne van az első ötben. Ezt szerette, a békés pipázgatást, a sportújságot, a néha ledöntött kupica pálinkát; ettől érezte igazán embernek magát; a nyugalom volt a legfontosabb.

   Egészen nyolc óráig olvasgatott, pipázgatott a nappaliban; valahogy nem akaródzott még lefeküdni, annyi minden járt a fejében, és a baljóslatú érzések olykor-olykor megrohanták.

   Valami történt Káló Tivadar személye körül, valami megmagyarázhatatlan, ismeretlen esemény, de egy biztos, ha sikerülne megtalálni Kálót, megoldódna a rejtély. Török vajon képes lenne meggyilkolni a feleségét? És ha igen, mi lenne az indíték? Valóban Törökné és Káló szeretők voltak, vagy ez csak amolyan elképzelés?

   Békési meg mert volna esküdni rá, hogy volt köztük valami. Öt évet töltött az a férfi a Török-villában, öt hosszú éven keresztül dolgozott a világszerte ismert jogtudornak, ez alatt az idő alatt igazán megnézhette magának a főnöke feleségét. Törökné pedig igazán szép nő, el kellett ismernie a felügyelőnek, még leamortizált idegállapotában is megőrizte szépségét, akkor vajon milyen lehetett, amikor valósággal virult? Mint mindig, megint csak a háttérben kell keresni a dráma mozgatórugóit, az emberi gyarlóság és féltékenység indítékait, tetteit, de Békési csak megérezte a történéseket, bizonyítani semmit sem tudott. Minden egészen ésszerű volt, ki lehetett következtetni az események láncolatait, azonban az alapos vizsgálat hiányzott.

   Kálót miért nem kereste eddig senki? Szabadságra ment, állította Török, ez eddig rendjén is volna, bárki kiveheti a szabadságát, de egy hónap szabadság meglehetősen furcsa, olyan íze van, mintha el akarták volna távolítani a házból… Kálónak egyáltalán vannak rokonai, barátai, ismerősei…? Valahol vidéken tartózkodik…

   Békésinek egy gondolat fogalmazódott meg a fejében, úgyhogy gyorsan a telefon után nyúlt.

   - Tomori, te vagy az?

   - Én vagyok ma éjjel az ügyeletes, főnök…   

   - Deríts ki nekem mindent, amit csak lehet egy bizonyos Káló Tivadarról! Negyven és ötven közötti férfiról lehet szó, de inkább negyvenet mondanék, valamikor egyetemre járt, de nem fejezte be. Érdekelne, hogy élnek-e a szülei, vagy esetleg állami gondozott volt, netán nevelőszülők nevelték… Ha megtudsz néhány fontos dolgot, akár fel is hívhatnál a lakásomon!

   - Rendben, főnök!

   Ez már előbb is eszébe juthatott volna. Békési mogorvának tűnt, foga között a pipával a semmibe révedt, mint egy álmodozó, aki számára teljesen megszűnt a külvilág. Hiába, öregszik, gondolta ilyenkor a felügyelő, elmúlt ötven éves, ebben a korban már megesik, hogy az ember agya nem kapcsol azonnal. Elégedetlen volt magával, és bár megtudott néhány érdekes dolgot, sőt egyetlen nap alatt eljutott a névtelen levélíróhoz, mégsem sikerült eredményeket produkálnia. Ez bosszantotta, olyannyira, hogy kénytelen volt még egy féldecit meginni, hogy eloszlassa szájában a keserű ízeket.

   Az a csacska lány felfogta a házban uralkodó melankólia súlyát, megérezte, hogy valami lóg a levegőben, meg is írta azt a felügyelőnek. Sőt, ő maga jött el a rendőrségre, valahol otthagyta a levelet, vagy úgy intézte, hogy Békési kezébe kerüljön. A bohókás ifjúság nem egyszer győzeledelmeskedik a felnőttek világa felett; ez a gondolat mosolyt csak Békési arcára.

   Vajon Török képes lenne meggyilkolni a feleségét? Ha volt az asszony és Káló között valami, és az ügyvéd erre rájött, nyilván eltávolította a titkárt, de akkor most miért bántaná a feleségét? Akkor kellett volna cselekednie, így egy hónap távlatából már érvényét veszthette a dühe… ha egyáltalán volt valami a két személy között!

   Fél tízkor Tomori telefonált.

   - Főnök, sikerült néhány információt szereznem erről a Káló Tivadarról. Érdekli?

   - Hogyne!

   - Káló Tivadar, született 1927. július 2-án Nyíregyházán. Édesapja ismeretlen, édesanyja Káló Emese volt, aki elhunyt 1930-ban, tüdőgyulladásban. Egy darabig a rokonoknál hányódott, bejárta a fél országot, majd állami gondozásba került. Majdnem színjeles bizonyítvánnyal érettségizett Kecskeméten, és felvételizett az ELTE-re, a jogi karra. A dokumentumokból kiderül, hogy Káló hihetetlenül szerette és tisztelte a jogot, kiváló feje volt a dolgokhoz, de valami oknál fogva abbahagyta tanulmányait, valószínűleg nem tudta finanszírozni a tandíjat.

   - Nem kapott ösztöndíjat? – kérdezte Békési.

   - Erről nem tudtam kideríteni semmit… Az ötvenes években mindenfelé járt, belépett a pártba, több politikai tisztséget betöltött, de különösebben nem volt jelentékeny ember. Öt évvel ezelőtt került Török Frigyes nemzetközi gazdasági jogászhoz titkárnak, ennyi az egész.

   - Nincs ennek a Kálónak ma élő rokona?

   - Egyesek elestek a háborúban, néhányat pedig ’56-ban tartóztattak le, azóta sincs hír róluk; nagyon úgy tűnik, ez a Káló egymaga járt-kelt a világban… Valami baj van, főnök?

   - Csak az aggaszt, hogy ez a Káló egy hónappal ezelőtt lelépett a Török-villából, és azóta csak annyit sikerült megtudnom, hogy valahol vidéken tartózkodik… Mindegy, lefekszem, köszönöm az információkat, viszlát, fiacskám!

   - Viszlát, főnök!

   Békési lefeküdt. Amolyan félálomban hánykolódott egész éjjel az ágyában, szinte megváltás volt számára, mikor Békésiné megrázta a vállát. Álmosan, gyűrött fejjel itta meg a reggeli teáját, evett egy kis zsíros kenyeret lilahagymával, aztán rászánta magát, hogy elinduljon otthonról.

   A márciusi napsütés megint kitett magáért, valósággal ragyogott minden, a házak ablakai tárva-nyitva hirdették a tavasz beköszöntét, a járókelők könnyű kabátokat húztak. A tél utáni újrakezdés napjai voltak ezek, végérvényesen visszavonult a hideg fagyos idő, és végre teret nyert a napsütés. Tavasszal valahogy elégedettebbek és pozitívabbak az emberek, lerí az arcukról, a mosolyukról.

   Aztán az irodában éppen csak beleesett a székébe, fáradtan dörzsölte a szemeit, és csak most érezte meg, hogy alig aludt valamit az éjjel.

   - Főnök! – rontott be ekkor Németh a felügyelőhöz. – Baj van, most szóltak ide telefonon a II. kerületi kapitányságról!

   - Csak nem?! – Békési felugrott a székből. – Meggyilkolták Töröknét?

   - Dehogy, főnök! Törökné lőtte le a férjét!

   Mintha az ég szakadt volna a felügyelőre. A fogasról levette a kalapját és a kabátját, majd követte Némethet az udvarra, ahol autóba ültek.

   - Meghalt a férfi?

   - Meg. Állítólag két órával ezelőtt történt a gyilkosság, de az asszonynak csak most volt ereje telefonálni.

   Békési mogorván rágta a pipája szívókáját; az utat nézte maga előtt. Maga előtt látta a házat, a sötétben alig kirajzolódó tárgyakat, az asszony mezítelen lábát, ahogy az éjszaka átsétál a férje dolgozószobájához. Talán a felügyelő látogatása után megérett benne az elhatározás, hogy számon kéri a férjén Káló eltűnését, netán az is lehetséges, hogy nagyon is tudja, hová tűnt a férfi, és éppen azért akart számolni Törökkel.

   A házba valósággal berobbant a két nyomozó, felrobogtak az emeletre, ahol egy rendőr strázsált a dolgozószoba ajtaja előtt. Előzékenyen kinyitotta az ajtót, tisztelgett.

   Odabent az ügyész állt a II. kerületi rendőrkapitányság századosával, és a halottat nézték. Török az íróasztalra borult, két keze az asztalon nyugodott, mellette a hamutartóban öt darab szivarvég is látszott. A helyiségben égett a villany, minden fényárban úszott, mint előző délután. A túlzó fénynek köszönhetően, azt hihette az ember, hogy Török csak alszik, de erre rácáfolt az a tény, hogy az íróasztalon jó nagy vértócsa terült szét, ami már lecsöpögött az asztal pereménél.

   - Békési elvtárs, jó napot! – köszönt Riskó ügyész, akit a felügyelő már régről ismert. – Az orvos szakértőt várjuk, kerüljön csak beljebb!

   Békési odabiccentett a századosnak is, akit már látott régebben. Egészen az íróasztalig lépett, meg akarta vizsgálni az asztalon található tárgyakat. Néhány dokumentum Török keze ügyében hevert, néhány lap pedig közvetlenül előtte volt, a férfi ráborult, mikor beállt nála a halál. A hófehér lapok kiemelték a vér színét, mintegy súlyos kontrasztot alkotva a vörös a fehér színnel.

   - Homlokon lőtték? – kérdezte Békési.

   - Úgy sejtjük, bár még nem nyúltunk semmihez – felelte a százados. – A vér valószínűleg a sebből folyt ki az asztalra…

   - Hol találom Töröknét?

   - Jelenleg a szobájában tartózkodik…

   - Maradj csak! – intette le Békési Németh-et.

   Lassan végigment a folyosón, és egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Fújnia kellett egyet, lelkiekben erőt kellett gyűjtenie, hogy feltegye kérdéseit az asszonynak.

   Törökné az ágyában feküdt, fel sem pillantott arra, hogy a felügyelő belépett a szobába. Egykedvűen feküdt, szemét a fal egy pontjára szegezte, és Békési végre érezte rajta a nyugalmat, egyfajta megnyugvást, amitől az egész ház légköre gyökeresen megváltozott.

   A felügyelő leült arra a székre, amelyen az előző nap ült. Nézte az asszonyt, annak nyitott szemeit, nem szólt. Eltelt néhány perc így, csak úgy vánszorogtak a percek, Békési türelmesen várakozott.

   - Mióta volt a szeretője Káló Tivadar, asszonyom? – kérdezte végül, mikor elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy feltegye a kérdést.

   Törökné a felügyelőre nézett, réveteg, fáradt tekintettel, ajkán ott feszült már a válasz, de előbb minden méltóságát feladva kortyolt egyet a konyakosüvegből.

   - Már csaknem két éve… - válaszolt halkan.

   - A férje mindenre rájött?

   - Mindenre. De nem rendezett jelenetet, annyit mondott, hogy Kálónak egy órája van, hogy összeszedje a holmiját, aztán eltűnik a házból. Hozzám alig szólt akkor, és azóta is kerülte a velem való beszélgetést…

   - Honnan tudta meg, hogy a férje meggyilkolta Kálót?

   A válasz ismét késett. Újabb korty az italból, Békési már rámordult volna az asszonyra, hogy hagyja abba az ivást.

   - Fogalmam sincs… Az egész eset olyan este nyolc körül pattant ki, még tél volt, borzasztóan hideg volt odakint. A férjem az inassal előhozatta a kocsit, aztán elmagyarázta Kálónak, hogy egy óra múlva elhagyja a házat, oda megy, ahová csak jólesik, de ide vissza ne merészeljen jönni. Kilenc óra tájban aztán elmentek, a férjem is velük tartott, csakhogy az autó azon az éjszakán nem hagyta el az udvart! Még motorzúgást sem hallottam, pedig átmentem a ház másik felébe, hogy láthassam, amikor kihajtanak a Frankel Leó útra, de nem történt semmi…

   - Egy teljes hónapig várt, amíg rászánta magát, hogy lelője a férjét?

   - Nem akartam én bántani azt a szerencsétlent…

   - Miért nevezi így?

   - Mert egy szerencsétlen volt! Reggeltől estig a vacak aktáit rendezgette, naphosszat irkált az íróasztalán, a vaskos dokumentumok mindig is elborítottak mindent. Néha két hétre is elutazott, majd néhány nap múlva felhívott, hogy most éppen Moszkvában van, legalább egy hét, amíg hazaér… Én évekig vártam rá, aztán eluntam a dolgot, ki kellett valamit találnom a magam szórakoztatására!

   - Megcsalta a férjét?

   - Eljártam egyedül színházba, esetleg moziba, még csak az autót sem vettem igénybe, egyszerűen gyalog mentem mindenhová, vagy buszra szálltam. Néha találkoztam férfiakkal, olykor el is mentem velük, és elmondhatom önnek, kedves felügyelő, több megbecsülést kaptam ezektől a férfiaktól, mint a férjemtől!

   Azért beszélt kihívóan, mert félt, hogy a felügyelő elítéli a tettét. Pedig Békésinek esze ágában sem volt ítélkezni a nő felett, sokkal inkább megértette az asszony viselkedését, aki boldogtalan és reményvesztett volt egy ilyen óriási házban. Nem is volt nehéz elképzelni a szenvedő asszony mindennapjait, ahogy órákon át ücsörög ebben a szobában, vagy éppen a ház valamelyik folyosóját járja, talán a házasságuk elején még a konyhába is benézett.

   Békési, aki kalapját a kezében tartotta mindvégig, a kabát még fűtötte is a felügyelőt, a fél karját odaadta volna, ha rágyújthatott volna. De inkább csak hallgatta a nő monológját.

   - Egyedül éreztem magam, még akkor is, amikor a férjem itthon tartózkodott. Alig beszélt velem, gyakran a reggelinél sem igen vette a fáradtságot, hogy néhány szót szóljon, úgy éltem itt, mint egy száműzött…

   - Mikor lett Káló szeretője?

   - A férjemet Svédországba hívták, emlékszem, január vége felé járhatott az idő, de Káló lebetegedett, így ő itthon maradt, bár a férjem is mindössze négy-öt napra utazott el. Kálónak én magam vittem be a gyógyszereit, gyógykezeltem azt a szegény embert, és valahogy megtörtént a dolog. Tivadar végtelenül türelmes, kedves ember volt, mindig volt néhány jó szava a másikhoz, mosolyt tudott csalni az ember arcára… Nagyon megkedveltem, így aztán amikor csak tudtunk, együtt voltunk, előfordult, hogy az éjszaka sötétjében átosont hozzám… Nem is kellett mindig a férjemmel mennie, mert amikor csak itt az országhatáron belül kellett valahová elutaznia, szinte sosem vitte magával Kálót, olyankor aztán szabad volt a vásár…

   Valósággal megszépült Törökné. Az emlékezés felvidította, arcán egy bágyadt mosoly terült szét, s egy pillanatra mintha a múltban felejtkezett volna.

   - Csakhogy a férjének gyanús lehetett, hogy ön mennyire vidám, hogy sokat mosolygott akkoriban – mondta Békési. – Gondolom, leskelődött maguk után, aminek a végeredménye a tettenérés lett…

   - Valahogy így történt… A férjem árulásnak vette ezt az egész dolgot, azt mondta, nem vagyok más, mint egy közönséges áruló! Pedig én csak boldog akartam lenni!

   - Török meggyilkolta Kálót?

   - Azt hiszem, igen. Az autó akkor este nem hagyta el a házat, és a férjem csak tizenegy óra tájban került elő. Odavetette nekem, hogy a titkár többé nem fog visszatérni, nyugodjak meg szépen, nincs semmi baj, ezután majd visszatér az életünk a rendes kerékvágásba! A gyalázatos!

   Törökné arca haragot tükrözött, csak úgy izzottak a szemei.

   - Megölte, persze hogy megölte! – kiáltott fel. – Török nem viselte el az árulást, nem bírta elviselni, hogy átejtették, számára ez a legsúlyosabb vereség volt! Minden ízében ő volt a ház ura, afféle uralkodó a maga kicsi világában, és elvárta, hogy mindenki engedelmeskedjen neki!

   - Szerette a férjét, asszonyom?

   Békési maga sem tudta, miért tulajdonított jelentőséget a kérdésnek, de érezte, hogy nagyon is fontos.

   - Valamikor szerettem, különben nem mentem volna hozzá. Rendes ember volt ő a maga módján, csak az elmúlt években lett házsártos, ahogy öregedett, egyre inkább a munkája vált számára fontossá.

   Békési a bőrén érezte az elmúlt évek eseményeit, szinte magába szívta a ház, és vele együtt a háziasszony múltjának minden apró rezdülését. Maga előtt látta a tíz-tizenöt évvel ezelőtti család mindennapjait, aztán a kép változott: hirtelen az elmúlt néhány hét eseményei, hangulata került előtérben. Végérvényesen megváltozott minden, a ház urát meggyilkolták, keserűségből, haragból, talán némi megvetésből is, hogy olyan otromba módon vetett véget egy szerelmi történetnek. Mit lehetett volna várni Töröktől? Hogy elnézze, amint a titkára meg a felesége boldogan enyelegnek a háta mögött? Túlságosan bonyolult volt a kérdés, Békési ezért meg sem próbált ítélkezni, az amúgy sem az ő dolga…

   Felállt, hogy kimenjen az ajtón, de Törökné kérdése megállította.

   - Mi lesz velem, felügyelő elvtárs?

   A felügyelő pedig sóhajtott egyet, fáradtan és rezignáltan, mielőtt kinyitotta az ajtót.

   - Valószínűleg börtönbe fog kerülni… - sóhajtotta, majd elhagyta a szobát.

 

   A teljes vizsgálat közel egy hónapot vett igénybe, közben felderítették Káló Tivadar egész múltját, Török Frigyes múltját, sőt még Törökné múltját is. Minden passzolt, csak éppen Török és a felesége nem illett egymáshoz, ők két teljesen különböző személyiség voltak, Káló viszont jó humorú, értelmes férfi volt, akire hamar felfigyelhettek a nők. Az ügy egyszerűsége magában hordozta bonyolultságát is, és ami a háttérből napvilágra került, egyenesen elkeserítette Békésit. Három ember nézett egymással farkasszemet, amelynek végeredményben két ember is megitta a levét, de talán a harmadik, életben maradt személy szenvedhetett a legtöbbet.

   Káló holttestét a vizsgálat elején megtalálták a Török-villa nagy kertjében, jól eldugva a bokrok között; teljesen szétroncsolt fejjel találtak rá. Az ügyvéd nagy haragjában nem kegyelmezett egy kiváló munkaerőnek, többször is lesújtott valami tompa, ám nagyon kemény tárggyal, míg végül már nem lélegzett a titkár. Török az öreg mindenes segítségével ásta el, és az öreg hallgatott, mint a sír, csak Békési keresztkérdéseinek nem tudott ellenállni.

   Mire az ügyet teljes egészében felderítette Békési, már kellemes, nyáreleji idő volt, már hosszúra nyúltak a nappalok, a fák koronái friss zöld színben pompáztak, és az emberek lenge öltözékben rótták az utcákat. A nyomozás során a felügyelő látta a Frankel Leó úti házat egész tavasszal, látta, amint kibújtak az első virágok, ahogy rügyeket bontottak a fák, és határozottan tetszett neki az udvar, még akkor is, hogyha a ház megőrizte komor jellegét.

   A vizsgálat végére már ismerte a házat, akár a tenyerét, többször lesétált a kert végébe is, ahol megtalálták a holttestet; próbálta magába szívni a történéseket, ahogy teljes valójukban megtörténtek, ahogy a Sors, ez a nagy játékos elrendezte a szereplőket. Békési gyakran érezte fáradtnak magát, többször is éjszakába nyúlóan hallgatta ki a tanúkat, kérdezősködött, mérlegelt, a végén aztán egy jó hosszú jelentésben összegezte a meglátását, az eset megoldását, amit egyik nyomozójával gépeltetett le.

   A bírósági tárgyalás még odébb volt, de biztosra vette, hogy Törökné felett elnézően fog ítélni a bíróság, nem csak azért, mert befolyásos barátaik voltak, hanem azért is, mert valahol Török azt kapta, amit megérdemelt, mérhetetlen gőgje és hatalomra törekvése végül elföldelte életét. De aztán ki tudja, Törökné akár hosszú éveket is eltölthet a börtönben, és mire kijön, már ősz lesz a haja… Ki tudja…?