Tanáraim

           Ílyenkor, júliusban minálunk véndiáktalálkozót tartanak  a magyar iskolákban , osztályokban végzett diákok. Ez a szokás  ezerkilencszáz kilencven után nyert új lendületet. De én most nem erről akarok irni mert az máshol is előfordul , hanem arról , hogy tudom mindenkinek vannak kedvenc tanárai és még több kevésbé kedves tanárai. Nekem, fura mód tanáraim közül , nem azok vésődtek be emlékeim tárházába  akik huzamosabb ideig tanitottak , hanem azok akik  talán csak néhány alkalommal helyetesitettek, és ezen néhány alkalommal sikerült valami olyat mondani , olyasmit mesélni , amit nem tartalmazott sem a tankönyv sem a tanterv. Jut eszembe Gál Elemér tanár úr , aki  egy alkalommal -- amikor helyetesitett osztályunkban-- arról mesélt , hogyan vállalta fel a   borbélyinas a török basa megborotválását, akkor amikor a borbélymesterek nem vállalták. A bátor borbélylegény megborotválta a basát, és amikor megkérdezték töle , hogy nem félt-e a basától borotválás közben azt válaszolta: Már miért féltem volna , ha a basa bármit akart volna tenni ellenem , azonnal elvágtam volna a nyakát. Meg is ijedtek a törökök mondván  ha a borbélyinas íilyen bátor akkor a harcosok még bátrabbak. Ez a tanárom évtizedekig irt az iróasztal fióknak-- mert nem juthatott közléshez, kiadáshoz.

           Ezerkilencszáz kilencven után  Magyarországra települt, Eger városában. Annyi elégtételt kapott a sorstól , hogy még életében megjelent egy könyve amiben négyévtizedes, mellőzését, meghurcoltatottságát irta meg. Aztán ő is eltávozott az örök irodalmi mezőkre.

          Másik kedves tanárom-- aki szintén csak helyetesitett néhány alkolommal-- nem volt szatmári születésű, hanem nagyváradi volt, és valószínű, hogy váradiságának köszönhetően, igen nagy tisztelője volt Ady Endrének. A helyettesités  idején éppen Adyról tanultunk  ezért aztán nem feleltetett hanem mesélt nekünk Adyról, jó messze elkalandozva Ady irodalmi  tevékenységétől. Úgy tudott mesélni , hogy mi tizenhárom -tizennégy éves gyerekek tátott szájjal hallgatuk, élveztük, ittuk minden szavát. Már vele együtt jártunk a kanonok soron , már láttuk  Csinszkát , és láttuk Párizst. És láttuk a kávéházban, amikor a szerkesztőségi szolga ment a beigért cikkért , és láttuk a szerkesztőségi szobába munkába gondolataiba mélyülve.

         Aztán olyat kezdett mesélni amit  azóta sem olvastam , és nem láttam semmilyen hivatalos  irodalmi lapban hogy Ady Endre nem vetette meg a szeszes italokat. És elmesélte hogy Csucsai tartózkodása idején azt vették észre , hogy a költő nagy szerettel viszonyul a kert virágaihoz ,mert napjában többször is szagolgatta az udvar piros rózsáit. Aztán kiderűlt , hogy a piros rózsabokor tövénél egy kis itóka volt elhelyezve amit Ady virágszagolgatás közben meg-meghúzott. Az is egy ihletforrás volt. Most, igy jó ötven év távlatából visszagondolva ezekre a tanárokra , az az érzésem , hogy ha ők akkor ragaszkodtak volna a tantervhez akkor én sohasem szerettem vona meg az irodalmat és sohasem jutott volna eszembe , hogy ezt elmeséljem.