- Ehe, na ez nem is rossz - mutatott Lembo a barlang falán elterülő egyik óriásfreskóra.

 - Ne a rajzokat figyeld, nem ezek miatt vagyunk itt.

 - Hát miért? Az, hogy bebetonozták a bejáratot, még nem jelenti, hogy ufókat, vagy miket találtak.

 - Akkor mégis miért vagy itt?

 - Mert fizetsz, Smith.

 - Pontosan, alkalmazott vagy, az én alkalmazottam, tehát fogd be a lepcses pofád, és előre világíts, mert nem látok semmit.

 - Búvár vagyok, nem azért kellek, hogy engedelmeskedjek neked, hanem, hogy kivigyelek innét. Ráadásul tilosban járunk, nem ártana sietni.

 - Soha ne siettess egy újságírót!

       Lembo morgott, de nem szólalt meg többször. 

             Hiába mondta Smith, hogy társa ne az ősemberek által hátrahagyott barlangrajzokra figyeljen, hanem a merülésre, maga sem tudta levenni tekintetét az évmilliós freskókról. Témájuk többnyire a művészek saját, körberajzolt kézlenyomatai voltak, de gyakran előfordultak tényleges műalkotások, melyek mintha egy másik világból származtak volna. Az apró emberalakok rendszerint mamutokkal, vagy medvékkel harcoltak halált megvető bátorsággal, úgy, hogy kizárólagos segítőik az apró fadárdáik voltak, melyek még csak nem is nevezhetők igazán fegyvereknek. 

            A rajzok készítésekor persze még nem volt víz alatt a barlang. Sok éve még jóval a vízszint felé emelkedett, menedéket nyújtva rengeteg hordának, akik ott is hagyták nyomaikat. Később aztán vándoroltak a kontinensek, és ez az ősi  szentély elmerült. Később Marseille mellett, Franciaországban találtak rá 30 méterrel a vízszint alatt, és a kormány valamilyen okból bebetonoztatta a bejáratát. Na de vajon miért? - ez a kérdés foglalkoztatta Richard Smitht már hónapok óta, és ezért bérelte fel a környék egyik legjobb merülésvezetőjét, hogy bevigye őt az áhított sztorijához. Smith afféle lecsúszott újságíró volt, több mint három éve nem tudott produkálni semmi különöset, ezért a lapnál már elég ferde szemmel néztek rá, mindennél nagyobb szüksége volt most valami világrengetőre, melyről úgy vélte, hogy a Szentélyben találhatja majd meg. 

         A férfi ellenőrizte Lembo levegőtartalékát. 200 bar nyomással indultak, a búvárnak még 140 bar maradt, a firkásznak mindössze 100, 1 órája voltak már víz alatt, de nem maradhattak mégegyszer ennyit, hisz felhabzana a vérük, ráadásul a barlang lefelé vezetett, mélyebben pedig gyorsabban fogy a levegő. 

 - Készülj fel, hogy hamarosan vissza kell mennünk, maximum 10 perc - recsegett Lembo hangján a rádió.

 - Rendben, viszont akkor siess jobban, vagy engedj előre!

 - Az ki van zárva. Ha meghibásodik a felszerelésed, halott vagy.

 - Széles a barlang, biztos, hogy nem...

 - Állj meg! - szakította félbe mondanivalóját a búvár torkaszakadtából - hullák!

          Smith finoman félrelökte társát, hogy saját szemével láthassa azt, amiről a másik beszélt. Lembo igazat mondott, három felpuffadt holttest feküdt alattuk a kövön, mindegyikőjük elég komolyan fel volt szerelve: dupla levegőpalack, reflektor, rádiósmaszk. A ruhájukból ítélve talán régészek lehettek. Az újságíró izgatottan előkapta apró fényképezőgépét, és az ahhoz tartozó aránytalanul hatalmas vakut. Készített néhány képet, majd tovább haladt, a búvár már nem érdekelte. A járat hamarosan végetért, a végén pedig egy utolsó barlangrajz fogadta: vörös volt, mint a vér, a többivel ellentétben ez nem egy kép volt, hanem egy szöveg. Szarkalábszerű betűkből állt, talán sumér lehetett, de mindenképpen későbbi, mint a freskók. Lőtt egy fotót, majd aggódva tapasztalta, hogy ötven bar nyomás maradt a palackjában. Ahogy tudott, sietett visszafelé, fél perc, és már a halott búvároknál termett, de társa ekkor már nem volt sehol. Ekkor már olyannyira rémült volt, hogy pilanatok alatt beszipantott annyi levegőt, hogy csak 40 barja maradt. Uszonyaival riadtan csapkodva hasította szédületes gyorsasággal a vizet. Másodpercek alatt tette meg azt a távolságot, amelyre befelé jövet értékes perceket pazarolt, de túl gyorsan ment. Az egyik kanyarnál fejjel a falnak ütközött, a maszkja betört, a szilánkok az arcába fúródtak. Ha lett volna elég levegő a tüdejében, felordított volna, de mivel hogy nem volt, csak némán szenvedett, és ügyetlenül kapodva szájához emelte a tartalék levegőforrást, így nyert néhány percet. A szemét semmi sem takarta, a víz pedig erősen sós volt, mégis sikerült erőt merítenie, hogy rápillantson a nyomásmérőre.

25 bar.

      Érezte, hogy egyre nehezebben jut levegőhöz. A lámpája elúszott mellőle, és már nem is felé világított, Smith úgy érezte, a sötétség felfalja. Utólag rájött, hogy a halott búvároknál talán még  lehet levegő, de ez már mindegy volt, túl messze került tőlük. Nem tehetett semmit, némán várta a halált.

10 bar.

     A lámpa már messze járt, a férfi mégis kinyitotta a szemét, hátha látja még. Meglepetésére a lámpa már sehol sem volt, mégis látott. Felülről fény szűrődött lefelé, rápillantott, de maszk hiányában nem tudta megállapítani, mi lehet a világosság forrása. Nem is kellett tudnia, újult erővel úszott a fény felé, szemét csak néhány pillanatra kinyitva, mert a só már elviselhetetlenül marta. Egyszerre csak szilárd tárgyba ütközött, majd fellélegzett - az orrával - kijutott a levegőre - gondolta. A szívében pillanatok alatt visszatért az élni akarás, és lassan kinyitotta szemét. Nem azt látta, amit remélt: egy légbuborékban volt, a fényforrás pedig a mellette lebegő halott Lembo reflektora volt. Az újságíró elkeseredésében felnyögött, az életkedv pedig ahogy  jött, ugyanolyan gyorsan el is szállt lelkéből. Nem tudta mitévő legyen, ellenőrizte hát a társa nyomását. 50 bar. Ez nem fulladásos halál volt. A test fel volt puffadva. Smith lefotózta, majd átszerelte magára a halott férfi palackját, és maszkját, aztán merült.