Sírok és temetők

   Azt hiszem, az életben elkövettem már jó néhány balgaságot, egy szekérre való dőreséget, cselekedtem már jót és rosszat, bántottam másokat, és felemeltem másokat, s bármikor rosszra fordult a sorom, egyszerre jóként éltem meg, pontosan úgy, mint amikor jó szeleket fogott be a vitorlám, én rögtön átkoztam a Sorsot, hogy már megint kibabrált velem, hogy nem szeret a Jóisten, miért kell nekem szarul élnem, miért kell szenvednem… Valahogy elvoltam, reggeltől késő délutánig, vagy éppen estig dolgoztam, raktam a téglákat, épültek a falak, mintha egyenesen a földből nőttek volna ki azok a piros színű falak, szürke habarcsot kentem azokra a téglára, a ruhám és a kezem koszos volt, malter és téglapor ragadt rá, a kezem durvává változott, hólyagok keményedtek meg a tenyeremben, én azonban élveztem a tevékenységet, hogy valamit csinálok, hasznos vagyok, még akkor is, hogyha a hátamban nap mint nap lüktetett a fájdalom…

   Egy hűvös, esős őszön jó munkát kaptam, elszegődtem egy műköves mellé szerencsét próbálni, naphosszat műköveket zsaluztam, gipsszel dolgoztam, elnéztem a kövek csiszolását, hogy aztán kicígöljem azokat a köveket az udvarra, ahol spattal tömítettem le a lyukakat, és kezeltem azokat a műköveket, nehezek voltak, nem volt igazán fogásuk, de én szerettem azt a munkát, még akkor is, hogyha értelmetlenségében nem találtam semmi gyönyörűséget; főleg azért szerettem, mert rengeteg érdekes dologra nyitotta fel a szememet az élet, miközben én a temetőket jártam, miközben újítottam a régóta feketedő sírokat: többek között arra jöttem rá, hogy az emberek nem az elhunytnak emelik a síremlékeket, hanem saját maguknak, hogy ők megnyugodjanak, valahányszor kiballagnak a temetőbe, mert bizony a halott már nem törődik azzal, hogy hová kerül, ő már nem ad utasításokat, hogy engem ide vagy oda temessetek, vagy engem csak gránitból készült sírba tehettek, a műkő már nem elég jó nekem, tehát az emberek nem a halott tiszteletéből rakatják a síremlékeket, azok mind az élőknek készülnek, az ő lelki üdvösségükért öntik vagy faragják azokat az emlékeket, amikbe aztán belevésik az elhunyt nevét… Sokszor elnéztem a vörös gránitból ívesre kivágott hatalmas tömböket, vagy a magasra felépített obeliszkeket, mintha egy valóságos hadvezér nyugodott volna ott a mi temetőnkben, pedig csak az öreg Metzger bácsi feküdt az alatt a kő alatt, aki világ életében kovácsként dolgozott, egész nap a vasat ütötte, mint egy félőrült, és alig hatvanesztendős korában érte jött az átkozott kaszás, hogy végre pihenjen el a bácsika, elég volt a napi robotból. És a családja hadvezérnek kijáró emlékművet állíttatott neki, kölcsönt vettek fel a banktól, hogy ki tudják fizetni a sírköves munkáját, csak azért, mert a szomszéd Manhertz sírja milyen szépre sikerült, milyen fenséges látvány, mindenáron le akarták pipálni a Manhertz családot, és én lestem azokat a síremlékeket, amelyek valóságos vagyonba kerültek; azok a vörös gránitlapok, ahogy mindenfelé kergetőztek benne a vörös erecskék, itt-ott néhány világosabb erecske is futott, és az egész olyan gyönyörűséges volt, hogy csak ámultam és bámultam, mint az a bizonyos borjú az újkapu előtt, s szemeim előtt megjelent a felismerés, belém hasított a tudat, hogy ezek a síremlékek nem az öreg emberek tiszteletéből kerültek ide, talán soha nem is érdekelte a rokonokat az öreg személyisége, csupán a vetélkedés, a harag és a képmutatás nyitotta ki a fösvény sváb pénztárcákat, hogy súlyos bankókért vegyenek gránittömböket, hogy megbízzanak néhány szakembert, hogy fenséges sírt emeljenek egy öreg kovácsmesternek.

   Láttam én már rengeteg fajta sírt: voltak bedőltek, feketék, amelyek egykoron világosszürkén pompáztak; voltak gránit és márványsírok, magasak és hosszúak, duplák és egyszemélyes sírok. Nehéz dupla sírokat szedtünk szét a perzselő napon, a földnek halálszaga volt, én mégis olyan nyugodtan csiszoltam a megfáradt köveket, mintha csak otthon dolgoznék a kertemben; a nagy gesztenyefa árnyéka a másik oldalra nyúlt, így ingyen barnulhattam a napon, s csiszoltam, a por szállt, mindent beterített, a környező sírok mind kifehéredtek attól a sok portól, én pedig boldog voltam, mert a sírok felújításával mintha életemet újítottam volna fel, valamint minél inkább izzadtam a tűző napon, annál inkább biztos voltam benne, teljesen kiadom magamból életem méreganyagait, megszabadulok a bosszúságoktól, hogy végre megleljem boldogságomat.

   A temetőkbe önmagamtól sohasem mentem, mindig egy haláleset vagy éppen a munka hívó szava szólított ki e tisztességesen gyűlölt helyekre, valahogy mindig kikerültem egy temetőbe, ha akartam, ha nem, és én végtelenül, szenvedélyesen gyűlöltem mások sírjait, az értelmüket kutattam, mert hiszen ott a hűs földben nyugvó csontok már nem éreztek semmit, nekik már mindegy volt, hogy háború, vagy éppen béke van, azok a csontok egykoron emberek voltak, éreztek, nevettek és sírtak, szerették a falloszt, vagy éppen a nők bűvös kapuját, gyermekeket nemzettek, vagy éppen szültek, de immár az évek, valamint a földben végbemenő aknamunka elrohasztotta azokat a testeket, hogy már csak porladó csontok maradtak, amelyek már senkinek sem számítottak, a sírokat belepte a moha, az eső kikezdte a műkövet, némelyik emlék ledőlt az évtizedek óta fújó széltől… Sok regényben, novellában olvastam, hogy az írók áradoztak a temetők hangulatáról, a nyugalom és békesség szellőit érezték a sírok között, szinte felmagasztalták a halottakat, pedig a halottak nem egyebek, mint a semmi, és csak akkor ér valamit a valódi emlék, ha a lelkünkben, a lelki szemeinkkel látjuk magunk előtt az elhunytat, ha fel tudjuk idézni mosolyát, dőreségeit, gyengéit, csak akkor ér valamit az egész cécó a Halál körül, egyébként sírokat rakni, emelni, dőreség, és végtelen önzésünkről, magamutogatásunkról felállított tanúbizonyság. Tény és való, hogy a sírok között bolyongva az ember emelkedett hangulatba kerülhet, hirtelen megnyugvást érezhet bárki a kereszteket és neveket látva, akik már legalább ötven éve porladnak a mélyben, mindez azonban az illúzió egyfajta érzéséhez hasonlatos, amelyet emlékeinkből kiszakadt manócskák játszanak velünk, mintegy megtréfálva minket, s ezért hisszük, hogy a temetők felett szellemek tucatjai lebegnek, hogy a szélben ők jajgatnak, sőt a sírhalmok alól régi őseink, vagy mások ősei szólnak hozzánk.

   Mi fiatalok, télen, mikor leesett a nagy hó, a régi temetőbe jártunk szánkózni, ahol a legfiatalabb sír is legalább negyvenéves volt; a széles, meredek ösvényen csúsztunk le, hogy aztán újra felhúzzuk azokat a szánkókat, feljutottunk a dombtetőre, hogy aztán újra lecsússzunk, és meg nem untuk volna ezt a játékot, csapatostul látogattuk azt a temetőt, volt, hogy tizenöt gyerek egyszerre csúszott a sírkövek között, már teljesen jegesre csúsztuk azt a pályát, mert nekünk nem temető volt, csak egy pálya, egy olyan szánkópálya, amelynek segítségével mi fiatalok felülemelkedtünk a Halálon… milyen sejtelmes is volt, amikor vidám kacajok közepette leérkeztünk a lejtő aljára, lábbal kormányozva keresztbeállítottam a szánkót, csak úgy fröcskölt a hó mindenfelé, társaim beterítettem, ez volt a mi játékunk, a humorunk, a fáradtságunk és szeretetünk… 

   Jelenleg is a temetőket járom, úgyszólván hivatalból, nyakamba akasztom a motoros fűkaszát, fejembe húzom a rácsos védőt, hogy a kasza ne verjen orrba kövekkel, meg mindenféle szeméttel, aztán hangos berregéssel húzok egy teli gázt annak a masinának, és amerre járok, ledőlnek a magas fűszálak, a gazcsomók megszűnnek létezni, mindent ledarál az a gépezet; a sírok között járok, meg ahol egykoron szánkóztam, most a nyári hőségben füvet kaszálok, hogy a látogatók ne járjanak méteres gazban, és ahogy tisztává varázsolom az ösvényeket, a sírok közét, mintha saját életemet pucolnám tisztára, csillogóvá, igazi megbékéléssel tekintek magam köré, és jobban siratom azokat a gazokat ott, amelyek másnap már száradni fognak a napon, mint a sírokban nyugvókat, ez az én valódi humorom, hogy senkit sem tisztelek, ezáltal mindenki irányába szeretettel fordulok, mert én mindenkit szeretek, még azokat is, akiket látszólag nem szeretek, ez lennék én, egy örökkön örökké harcoló, dolgozó férfiú, aki azért lélegzik, hogy rendet rakjon önmagában és önmaga körül, hogy boldogságához mindenkit hozzásegítsen, ennek látom értelmét… Az, hogy én nem tisztelem a halottakat, csak az emlékezetemben, és hogy én gyűlölöm a sírokat, azokat a nehéz műköveket, nem egyéb, mint a feleslegesség gyűlölete, az értelmetlenség érthetetlensége; a múlt az múlt, egy elhaladt vonat, amely még egyszer nem jár ezen a vidéken, és ami elmúlt, nem kell feltétlenül elfeledni, de hogy emléket állítsunk régmúlt idők régi szenvedéseinek, több mint balgaság, egyfajta túlzó vágy, hogy megmutassuk, a múltunkhoz ezer szállal ragaszkodunk, nem kívánjuk elengedni, pedig a múltunk sosem ragaszkodott hozzánk, ezt csak mi találtuk ki: mi emberek…  

   Lenyírtam a méter magas füveket, a katonasírokat is bejártam, megszabadítottam terhüktől az orosz katonákat, kicsit odébb a németeket is, és meglepődve állapítottam meg, hogy a tavalyi évben még csak vörös csillagok virítottak az orosz fejfákon, ma meg már kicsike gránittáblácskákon cirill betűk hirdetik a nálunk elesett orosz katonák nevét, a németek pedig még csak neveket sem kaptak, csak fekete kereszteket, bennem pedig fellángolt a harag, hogy az orosz sírokat megbecsülik emberek, amikor szenvedést hoztak keletről, megerőszakolták az asszonyokat, leölték a férfiakat, ilyen embereknek névtáblákat adományoznak magyar emberek, hiszen hősi halált haltak, mikor ezen a vidéken harcoltak, pedig ezek nem hősök voltak, hanem gyilkosok, mert mindenki gyilkos, aki háborúban harcol, akarva akaratlanul gyilkol az ember a harcokban, minden más csak szócséplés, felesleges eszmefuttatás… és én ott álltam, nyírtam a katonasírok között, lestem a kicsike cirill betűs táblácskákat, aztán néztem a német sírokat, és arra gondoltam, vagy mindkét fél katonáinak illene felírni a nevét, vagy egyiknek sem, csakhogy elfeledtük az egyenlőséget is, úgyhogy azért, hogy megleljem magamban az egyenlőséget, lenyírtam az orosz katonák felett is a gazt, meg a német katonák felett is, hogy végeredményben nyugodt lelkiismerettel hallgattassam el azt a berregő masinát, mikor lejár a műszakom…