Az én kis községem

   Itt élni gyönyörűség, már régóta megfigyeltem, itt, Pesttől alig húsz kilométerre, mintha kétszáz választana el a fővárostól, olyan nyugalom, béke és csendesség van, még a nagy áthaladó forgalom sem zavar, pedig kamionok és nagyteherautók rohannak át naponta ezen a községen, egy olyan községen, ahol egyszerre pörög az óra mutatója, ugyanakkor meg is állt, egyfajta diszharmonikus harmóniában leledzik az egész helység, én pedig mindig is gyönyörűséggel néztem a hegyek közé ékelődött községet, azt a völgyet, amelyben folyóhordalékként rakódtak le a házak, kisebb-nagyobb házacskák, attól függ, ki milyet tudott építeni magának; vannak itt régi és új házak, szépek és kevésbé szépek; míg az egyik család kétemeletes házban lakik, addig az öreg svábasszonyok csak aprócska családi házban, és egymás mellett földöntúli harmóniában férnek meg ezek az otthonok. Naponta látom a görnyedten sétáló anyókákat, akikből egyre kevesebb bandukol az utcákon, akik még alig tudnak magyarul, azok az idős asszonyok szinte csak svábul képesek beszélni, gyermekkoromban gyakran hallgattam érthetetlen csacsogásukat, ahogy az egyik öregasszony a másiknak beszólt a kerítésen keresztül, és aztán olyan elmélyült diskurzust folytattak azon a halandzsázó nyelven, hogy gyönyörűség volt hallgatni. Ilyen volt az öreg Gösi néni, ő száz éves korában hunyt el, energikus egy asszony volt, az egyszer biztos, mert amikor a tüdőtágulásban szenvedő fia megigényelte a házba a WC-t, hát a Gösi néni rohant le a hivatalba, mondom, rohant, hogy nem kell nekik az a WC, a fia járjon csak a kinti budira, jó az neki, én pedig csak lestem a rohanó nénikét, aki akkor már túlhaladt a kilencvenen, hirtelen az jutott eszembe, be kéne őt venni a focicsapatba, úgyis csatárhiányban szenvednek; máskor meg a nénit a kertben láttam kapirgálni, elszáradt diófaleveleket gereblyézett, vagy a paradicsomot karózta, sőt havat is lapátolt, valósággal lestem, mert egy férfi nem csinálhatta volna mindezt jobban. Gösi néni egyébként cukorral tömött engem, a köténykéjében mindig akadt néhány színes cukorka, én a zöldet szerettem a legjobban, meg a pirosat, folyton csak nyomta a kezembe azokat a cukrokat, és a család felől érdeklődött nálam, máskor meg áthívott, hogy hordjam be a fáját, én meg behordtam egy délután azokat a felhasogatott akáchasábokat; hozzám mindig nagyon jó volt, de a fiához nem, tudja az ördög, miért nem szerette a saját fiát, aki aztán hatvanhat évesen elpucolt ebből a világból. Szegény ördög, nagyon beteg volt, alig bírt járni, nem kapott levegőt, néhány méter séta után úgy lihegett, mint én kétszáz méter futás után, naphosszat az ágyban feküdt, néha orrába biggyesztette az oxigéncsövet, hogy kapjon levegőt, egyszer-egyszer én magam is elnéztem szenvedéseit, mikor átcsábított tévét nézni, mert nekünk akkoriban csak három tévécsatornánk volt, neki meg vagy húsz, köztük olyan rajzfilm csatornák, ahol hajnaltól késő éjszakáig az én meséim mentek, úgyhogy szerettem átjárni oda megnézni egy-egy rajzfilmet, kaptam sonkás kenyeret, mert nekünk sonkára sem telt, aztán cukorkát kaptam az öreg anyókától, nem volt nekem semmi bajom az életben.

   Akkoriban biciklizni jártam az utcabeli srácokkal, négyen-öten tekertünk egész nap az erdőben, a tiltott ösvényeket is bejártuk, nagyon szerettem azokat az időket, a Balázs barátommal tekertünk sokat; ő volt aztán az igazi gengszter, neki már nem élt az édesanyja, így apjával élt egy eléggé lerobbant házban az utca tetején, meg a húgával, egy butácska kislánnyal, és én éppen elesettsége miatt szerettem azt a barátomat, mert olyan volt, mint én, neki is romokban hevert a családi élete, de mi egymásra találtunk, aztán lógtunk reggeltől estig, az erdőkben hajtottuk a biciklit, az egész falu tekervényes utcáit bejártuk, elvoltunk, ahogy igaz barátokhoz illik. A szalonnasütő környéke volt a község egyik legszebb része, ott csend és béke honolt, hallani lehetett a szél dalolását, a madarak énekét, ott valahogy otthon éreztem magam; kiértünk oda a homokúton, azon a megviselt úton, amely akár életem útja is lehetett volna, és kulacsból ittuk a hűs vizet, beszélgettünk az élet dolgairól, mint amiről alig tízéves emberek beszélgetni tudnak, és közösségi érzésben éltünk, mint a barátok, az igazi barátok… furcsa egy szerzet volt ez a Balázs, az apja gyakran elverte a fejét, ahogy egy vérbeli melóshoz illik, minden áldott nap berúgott, aztán volt haddelhadd, repült a nagymama, meg a két gyerek, az öreg Sanyi bácsi meg csak őrjöngött, pedig a fene sem tudta, min tudott mindig kibukni, talán a gyász rongálta meg az idegrendszerét, én nem tudom, de ez a Balázs is tehetett ott valamit a tűzre, talán néhány rossz fát, mert bizony nem egyszer meglovasított apjától néhány bankót, főleg akkor, amikor rászoktunk a bagóra, na akkor aztán mindig volt ennek a srácnak pénze, folyton a téren ültünk, a szép szökőkút körül, okádtuk a füstöt, mint a kémények, vagy éppen az iskola mögötti kiserdőben bodorítottuk azokat a füstfelhőket, a templom mögött is megfordultunk néhányszor, és valahányszor ismerős jött, mindig befordítottuk a tenyerünkbe a cigit, hogy ne vegyék észre.

   Iskolából gyakran a szemben lévő bolt mögé jártunk cigizni, de ott egy öreg boszorkány lakott, aki naponta megfenyegetett minket, hogy elmegy, beszélni fog az igazgatónővel, hogy mi bagózunk az ő kapuja előtt, mi meg nevettünk azon a nénin, mert hát mi mást tehettünk volna, szívtuk azt a végenincs cigiket, közben meg arra járt haza a történelem-tanárnő, akkor megint elrejthettük a spanglit, de nehéz is volt a fiatalság élete…

   Azokban az években még közel laktunk az óvodához, de anyám házassága újra tönkrement, mint mindegyik, úgyhogy költöztünk, egészen fel a hegyre, a lakótelepre, ahonnan azóta sem sikerült megszabadulni, én mindjárt megsínylettem a környezetváltozást, őrülten beteg lettem, levert a láz, csak feküdni tudtam, egy hetet mindjárt ki is hagyhattam az iskolából, közben meg meszeltem azokat a falakat, hogy valami emberi lakhoz hasonlítson az a lakás, egy ismerős burkolta a fürdőszobát, a villanyszerelő megszerelte a bojlert, anyám meg dolgozott, vagy éppen munkát keresett, én meg szenvedtem, hogy fiatal vagyok, hogy gyerek vagyok, az iskola nem volt ínyemre, nem tudtam magammal mit kezdeni.

   Odalent a községben minden maradt a régiben, az öreg alkoholista Titi minden áldott nap üvöltözött az utcán, de olyan értelmetlenségeket, hogy senki sem értette, egy ótvaros házban laktak, amelynek a falait már megette a penész, az ablakok betörtek, a kémény nem jól szelelt, úgyhogy a házban meggyűlt a füst, a bátyjával éltek abban a házban, és a Titi mindig üvöltött, visszhang helyett firhangot mondott, és abban gyönyörködött, hogy a hosszú utcát lezáró házfal miként veri vissza a hangját, és csak üvöltött, az utca népe nevetett rajta, ez is adott egyfajta vidámságot, ami kiragadta az embereket a hétköznapok tunyaságából; aztán ott járt-kelt még a község utcáin az a nő, aki mindenkivel összefeküdt, pedig olyan csúnyácska teremtés volt, hogy meg sem fordultak utána az emberek, valamiért ő is folyton kiabált, a fene a kiabálójukba, csak ő elveszett szerelmét siratta, és ivott már délután, miután lejárt a műszak neki, azon megint nevettek egy sort az emberek, végeredményben hálásak lehettünk ezeknek a csodabogaraknak, hiszen némi színt vittek a szürkeségbe…

   Minden apró-cseprő dolognak tudtam örülni életemben, és mindig megbecsültem és megköszöntem, amit kaptam, engem lázba tudott hozni egy pohár gyümölcsjoghurt is, de amikor anyám azt mondta, hogy ma este pizzát ehetek, hát egyenesen elkapott a remegés, majdnem elestem, amíg eljutottam az étterembe a pizzámért, de sajnos ilyen elég ritkán esett meg, sőt az is, hogy egyáltalán hús került az asztalunkra, mi a téli időszakban elkezdtünk paprikás krumplit enni kolbász nélkül, és csak tavasszal hagytuk abba, úgyhogy én már úgy utáltam a krumplit, hogy gyakran a sírás kerülgetett, amikor hazaértem, és megláttam a fazékban rotyogó paprikás krumplit…

   Felfedeztem magamban érdekességeket, a könyvek iránti szeretetemet, a mások iránti szeretetemet, úgyhogy délutánonként olvastam, este pedig elmentem a kocsmába, vagy a könyvtárba, hogy idősebb emberek történeteit hallgassam, mert engem mindig is lenyűgözött az a fajta világ, amely megelőzött engem, amely akkor ért véget, amikor én születtem, ugyanis a születésem után már az én valóságom is volt ez a világ, de az öregek történetei mindig kicsit misztikusnak tűntek előttem, mintha hinném is meg nem is, amiket mondanak, és hallgattam a sztorikat, ültem órákon át a seggemen, egyik sört nyeltem le a másik után, így tudtam meg, hogy a községemben, ahol most utcák és magas házak terpeszkednek, egykor homoktenger hullámzott ott, szőlőtőkék ezrei hirdették a borban az igazság elvét, meg azt is, hogy az erdő szélén jó negyven évvel ezelőtt még teheneket meg kecskéket őriztek a fiatalok, az akkor még falu összes tehenét és kecskéjét, azt is kedélyes sörözgetések mellett hallgattam, hogy a mai hatalmas iskola régen csak egy egyszerű kis épület volt, talán harminc gyerek járt oda, most meg vagy háromszáz, mutattak régi képeket a templomról is, milyen más volt az a harminc-negyven-ötven évvel ezelőtti világ, egészen elkapott az irigység, én is akkor akartam hirtelen élni, hogy én is részese lehessek azoknak a falubeli eseményeknek, amelyek még jóval előttem történtek, amikor még falu volt az én községem… Jó lett volna akkor élni, amikor még a régi rendszer kiszolgálói elől kellett bujkálni, amikor még olcsó és vacak söröket lehetett inni a kocsmákban, amikor még különbuszok vitték a melósokat Pestre a gyárakba, mert nálunk csak parasztok meg bányászok éltek, mindig kicsit a múltba képzeltem magam, hogy azok az öregek, akik nekem mesélnek, hirtelen fiatalokká szépülnek, együtt rójuk az utcákat, a mezőket, hogy együtt lopunk az öreg svábok kertjéből mindenféle zöldséget; minden egyetlen pillanat alatt valósággá, és ami még fontosabb, jelenné változott; pontosan ezeket a beszélgetéseket szerettem, amikor a beszélgetőpartnerek elvarázsolt világba hurcoltak a szövegeikkel, de lehet, hogy csak a sör mámorító hatására kerültem hirtelen a múltba, teljesen mindegy, szerettem azokat a végenincs beszélgetéseket, szerettem azokat a félig vagy egészen lecsúszott alakokat, akik a régmúlt időket ecsetelték nekem a szavak pemzlijével, ezek hordozták magukban a becsületet és a szeretetet, ezek az emberek úgy éltek, ahogy én csak szeretnék, kolbászoltak naphosszat az utcákon, lődörögtek a kocsmák környékén, és egy-két pohár sörért órákig tudtak mesélni, be nem állt a szájuk, bár én nem is akartam, hogy elhallgassanak, úgyhogy hordtam a söröket, néha egy-egy stampedli is legördült azokon a sokat megélt torkokon; észbontó beszélgetések voltak azok, és én sajnálom, hogy ezek az emberek meghaltak, netán elkerültek az én kis községemből…   

   Én mindig megbecsültem azokat az alakokat, akik lecsúsztak az élet pereméről, ehhez hozzásegítettek a munkáim, amikor a nagy francot lapátolva otthontalan emberekkel kerültem össze, amikor éreztem azokat a szagokat, az otthontalanság és a kirekesztettség szagát, és a fogatlan szájakkal elmormolt szidalmakat a hátamon éreztem, mint egy mázsás súlyt; én magam is vétkes voltam mások vétkei miatt, éreztem, hogy senki vagyok, pont azért, mert nekem van lakásom, van családom, engem szeretnek, és én szégyelltem magam, hogy emberek azért élnek így, hogy nekem jobb legyen, hogy nekem jusson kenyér ebben a földi posványban; mindenért vezekelnem kell ebben a földi szarban, közben ki kell rekesztenem a külvilágot, úgy, hogy benne is éljek, mindez nem egyszerű, bár úgy hangzik, de én megküzdök ezzel a nagy retekkel, amit életnek nevezünk, hogy egyszer Élet legyen belőle…

   Az én kis községem határában van egy szép tó, egy elég nagy tó, ahol a horgászok mindennap bedobják horgaikat, hogy kiemeljék a pontyokat, kérészeket, csukákat, harcsákat, ahol a fürdőzők nyaranta tömegesen lubickolnak a langyos vízben, és ahol télen a vastag jégen jégkorong-mérkőzéseket tartanak, egyszerre negyven-ötven ember is ott flangál a jégen; az a tó igen szép, tiszta vizében látni lehet az én kis községem lelkét, híven hirdeti, hogy itt vendégszerető, becsületes svábok élnek, mindent lehet ott látni abban a csodálatos víztükörben, én csak a partján sétálva szeretem nézni a lágy hullámokat, s mintha folyton valahová tartanának azok a hullámok, vagy az egyik végébe, vagy a másikba, attól függ, a szél merre hajtja őket. Ha körbesétálod az én kis tavamat, pontosan egy kilométert teszel meg, és ha elértél a Csali csárdához, ahol mindenféle halételt lehet enni, és persze jó söröket inni, egyszerre ráébred az ember a csodára, amit maga a víz jelent, a nádas világa, az ezernyi hal és madár világa. A magas dombbal, a kavicsos, homokos parttal, azokkal a magas fűzfákkal igen szép az én kis tavam, ami nem is olyan kicsi; hány és hány részeg éjszakát kóboroltunk a parton, kettőt láttunk az éjszakai horgászok fényeiből, és a csendes rekettyésből mindig furcsa hangok kúsztak ki a nedves ösvényre, mi pedig szorongattuk azokat a flaskákat, véget nem érően röhögtünk egymás hülyeségén, te jó Isten, nőkkel kézen fogva is annyit sétáltam, meg sem tudom számolni, az éjszakai fürdőzés örömét is megízleltem már ott lent a tavon, hallgattam az autók moraját a főútról, és úgy éreztem, egy vagyok mindennel…

   A főútról felfelé végighaladva az öreg negyeden, ott csupa öreg ház áll, ugyanolyan öregemberekkel, akik mást sem csinálnak, mint kertet kapirgálnak, diskurálnak a kerítéseken áthajolva, és vége hossza nincs a pletykáknak, a múlt idők nagy eseményeinek ecsetelése mindennapos, mintha az az idő megrekedt volna az öreg házak között, mintha az öregek is visszavágynának az időben vagy harminc évet, akárcsak én, elnézem, elhallgatom őket, próbálom megérteni gondolkodásukat.

   A Főtér csodaszép hely, viacolor kőkockák borítják az egészet, a közepén egy nagy medence terpeszkedik, amelybe folyamatosan csobog a szökőkút vize, körülötte mindig vegyszerszag lebeg, az algaölő meg a klór szaga, és ott áll az iskola, mellette az önkormányzat, aztán kicsike udvar, egy megcsonkított hársfával, és végül a templom, amelynek sárga falait kikezdte már a penész, s az órája évek óta öt percet késik, de ezt olyan híven, precízen tartja ezt az öt percet, hogy amikor áramszünet van, vagy kimaradás, valaki mindig úgy állítja vissza a mutatókat, hogy az öt perc be legyen tartva. Minden órában zeng az a tér a harangok kondulásaitól, s a téren olyan hangosak azok a kondulások, hogy mindig imára kulcsolom a kezem, hogy végre hagyja abba azt a koncertet az a harang, máskor egyébként nem imádkozom, főleg összekulcsolni nem szoktam a kezeimet, de abban a hatalmas ricsajban mindig megteszem, ez is egyfajta gúny, amelyet magam ellen követek el, mert én bizony magamat szeretem a legjobban gúnyolni…

   A Főtértől aztán fel lehet kapaszkodni a Templomhegyre, a kanyargós lépcsőt megmászva, néha hátrapillantva el lehet nézni a túloldali hegyen elnyúló, pöffeszkedő házakat, azokat a gazdag sváb házakat, főleg akkor szépek azok, amikor keletről megkapják a kelő Nap sugarait, akkor aztán valósággal szétspriccel a falakon a napfény, pompázatos látvány, én gyakran elnéztem azokat a házakat ott szemben, amikor éppen nőtől jöttem, vagy éppen hozzá tartottam, és bizony szerettem és élveztem azt a kilátást, még akkor is, hogyha szuszogva értem fel a rengeteg lépcsőfokon.

   Az én kis községem kacskaringós utcái, kicsike terei, azok a közök, ahová sohasem ér a napfény, mindig melankolikus félhomály uralkodik azokban a közökben, de valahogy jó mindet felkeresni, jó érzés végigballagni a tekergőző Bányász utcán, vagy éppen az emelkedő József Attila utcán, ahol olyan vegyes népség él, mintha az Egyesült Államok lenne az az utca kicsiben, de érdemes felbaktatni a Fenyves utcába is, vagy a Petőfi Sándor utcába, melyek lépcsőzetesen szaladnak a hegyoldalban, mindenhonnan fenséges a kilátás, és ott, ahol egykoron szőlőtőkék birtokolták a földet, most családi házak százai lapulnak egymáshoz, egyik a másik után következik, a kertekben kutyák csaholnak, ugatnak, s ahogy egyre feljebb kerülünk a dombtetőre, egyre inkább ritkulnak a házak, és a fák veszik át az uralmat, hogy aztán a hegytetőn túljutva, sűrű erdőségbe jusson az ember; ott folyton susog a szél, beszélget a fákkal az a szél, mintegy hívogatóan tárja szét ágait egy-egy fa, hogy egyszerre el is riasszon bárkit.

   Nem is olyan régen fogtam a kalapom, elindultam otthonról, átkutyagoltam az én kis községemen, a kocsmába betértem egy korsó sörre, mert anélkül nincs jókedv, és kiértem az erdőbe, a régi túrák emlékei a fejembe ugrottak valahonnan a semmiből, és szinte meghatottan néztem a kihalt ösvényeket, a földutakat, amelyek mindig tartanak valahová, csak senki sem tudja, hová; egészen elsétáltam a szántóföldekig, ahol minden nyáron búzát termel egy gazda, még volt szerencsém elnézni a bólogató kalászokat, olyan aranysárgák voltak, hogy öröm volt nézni, ragyogott az egész búzatenger a napfényben, és én izzadtam, de mentem tovább, olyankor a cigarettát is inkább a zsebemben tartom, nem való az olyan szép helyre; éreztem a föld illatát, azét az anyagét, amely megemészt mindent, ami belékerül, és amely anyag táplál embert és állatot egyaránt; a jó szél a fák illatát is legörgette nekem a hegyről, amelyre feltekintve láthatunk mindenféle színt, a sötétzöldtől a barnáig: itt-ott a hársak vannak túlsúlyban, kicsit feljebb meg már fenyők bólogatnak egymásnak, közéjük ékelődik egy-egy tölgy is, mintegy megbontva a harmóniát, és én képes vagyok hosszú percekig nézni a fák között jól látható ösvényeket, azokat az ember által kitaposott utat, és nézhetem azokat a kibukott sziklafoltokat a hegyoldalban, mintha egy sebhely lenne ott a fák közt, ez az egész  annyira lenyűgöző, nem tudok betelni a látvánnyal… 

   Az én kis községem kicsi, egyszerre azonban tökéletesen átélhető nagysága, bárkit befogad, és közben senkit sem, élnek itt jóravaló emberek, akik dolgoznak, iparosok, szakmunkások, vannak itt tanárok, vállalatvezetők, és élnek itt lumpok is, valódi naplopók, akiknek valahogy mindig van a zsebükben még egy sörre vagy fröccsre való pénzecske, akik délelőtt már a kocsmában ülnek, hogy megbeszéljék, átbeszéljék a régóta lerágott csontokat, valósággal ömlik és hánykolódik az asztalok között a politika, közben kézilabdát vagy labdarúgást közvetít a tévé, és kiabálnak ezek a lecsúszott emberek, akik között én otthon érzem magam, mindig megtaláltam velük a közös hangot… Ebben a községben egyszerre megmutatkozik a világ, hogy a következő pillanatban elzárkózzon a kíváncsi szemek elől, hívogat, hogy elküldhessen a picsába, és a családi melegség csordogál végig az utcákon, mint egy hűséges patak, és él, mert élnie kell, mert emberek lakják, emberek tartják össze az életet, ettől olyan valóságos, és bár csendessége dübörög, mint egy gépsor, azért érdemes itt megpihenni, letelepedni, mert ez a világ közepe…