Az első együtt töltött karácsonyunk. Ajándékokat bontogattunk, nevettünk, énekeltünk, imádkoztunk… már egészen olyan vagy, mint a család tagja. Anya és apa kedvelnek, bíznak benned, szeretik hallgatni, amikor énekelsz, bár egy mukkot sem értenek belőle… na, jó, néha egy-két szót. A húgaim imádnak. Te meg nevettetni imádod őket. Minden olyan tökéletes… pedig még emlékszem, hogy féltél…

Amikor hajnali egykor még ébren voltam és chat-en beszélgettünk. Nem akartál elveszíteni, azt hitted, hogy apa nem fog elfogadni téged… és mégis. Az egész olyan felemelő, hogy csordultig telik hálával a szívem. Ilyenkor pedig mindig a könnyek jönnek… mindig, ha egy érzés túl erős, pityeregni kezdek… mostanában könnykirálynőnek is hívsz, de aztán mindig addig ölelgetsz, és csókolsz, amíg lenyugszom.

A lépteim hangtalanok a lépcsőn. A tieid is, egészen addig, amíg a második lépcsőfordulóig nem érünk, ahol nincs lerögzítve a kimunkált deszkalap, és megbillen alattad. Kuncogok az arckifejezéseden. Már legalább ötször megcsináltad ezt, mióta újra itt vagy velem, de nem tanulsz a hibádból… majd szólok apának holnap, hogy csavarozza végre le.

Kinyitom a padlástéri szobám ajtaját. Fenyőillat van itt is, az asztalomon egy vázában fenyőágak állnak, papírdíszekkel díszítettem fel, hogy feldobja a szobám hangulatát… ha nem lenne így is elég őrült a hangulat a gránátvörös és kék falakkal!

Megállok középen, és sóhajtok. Ez fárasztó nap volt… a szenteste előtti őrült rohanás, díszítés, sütés-főzés. Holnap vendégeink lesznek, szóval muszáj volt besegítenem a konyhában. Mostanra pedig már szinte hulla vagyok. Érzem, hogy minden tagom ólomként húz a föld felé. Le is huppanok.

Leülsz elém és a szemembe nézel. Tőlem már megkaptad az ajándékod, de te még vártál. Azt mondtad, hogy majd ha minden őrültségen túl leszek. Hát… azt hiszem, most már túl vagyok 24-e őrültségein. Bár, ki tudja…

- Ez nem olyan szimpla karácsonyi ajándék – mondod halkan, és megsimogatod a kézfejem. – Egy különleges lánynak különleges ajándék jár… megint elpirultál.

Halkan kuncogsz, mire én ingatom a fejem. Könnyű neked… rajtad nem látja senki, ha elpirulsz! Közelebb csúszol, törökülésben ülünk, és a térdeink összeérnek. Fáradtan figyellek. Erőlködöm, hogy le ne csukódjanak a szempilláim, de minden igyekezetem ellenére észreveszed, hogy milyen állapotban vagyok.

- Gyors leszek, jó? – nevetsz, és a zsebedbe nyúlva feltérdelsz. Nem értelek, összevonom a szemöldököm, és remegni kezd a gyomrom. Előhúzod a kezed és ledermedek. Nem a döbbenettől… nem is tudom mitől. – Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? ……. Nee! Ne sírj!

Bólogatok, de egy szót nem tudnék kinyögni a könnyeimtől. Magadhoz ölelsz, és nevetve ringatsz. Felállsz, magaddal húzol, leültetsz az ágyam szélére. Törölgeted a könnyeim, és elmosolyodom. Megcsókolsz… valahogy bátrabban, mint eddig valaha. Behunyom a szemem, és gyengének érzem magam. Mint egy törékeny tavaszi virág.

Hátra dőlök, és mosolyogva nézem, hogy követsz, és átölelsz. Pár másodpercig csak nézünk egymás szemébe… aztán adsz egy puszit, és megint az a buta türelemjátékot játszod velem. De most nem vagyok türelmes. Átölelem a nyakad és megcsókollak, vadul, szerelmesen… érzem, hogy mosolyogsz, és érzem, hogy az ujjaid a derekamat simogatják a pólóm alatt.

- Ki akar sütit enni? – kiáltja el magát anya a lépcső aljában. Összerezzenünk, és elhúzódsz tőlem.

- A többit majd az esküvő után – kacsintasz, és a kezed nyújtod, hogy felsegíts. – Kíváncsi vagyok, milyen képet vágnak a szüleid!

Igen arra én is kíváncsi vagyok. Mosolygok és követlek…