A négy lovas fejvesztve menekült, hogy minél távolabb kerüljenek a mészárlástól. Nem tudták, hogyan fordulhattak a dolgok ilyen rosszra a számukra, de már nem lehetett megváltoztatni, ami történt. Céltalanul ügettek a sivatagban, miközben a hold ezüstös korongja fölöttük ragyogott a koromfekete égbolton. Embernél is magasabb dűnék vették körül őket, a távoli messzeségben sötét hegyvonulat húzódott. Arrafelé vették az irányt.

Úgy gondolták, ha meghúzzák magukat a hegyekben egy darabig, ismét elég erőre kaphatnak, hogy folytassák fosztogató tevékenységüket. Ahogy már korábban is megtették. Ám a következő pillanatban minden tervük dugába dőlt.

A legelöl haladó lovas hirtelen elvágódott, s az állat felnyerített és egész testében rángatózni kezdett. A második bandita lovának sikerült átugrania szegény párát, azonban gazdája kiesett a nyeregből és nagyot nyögve zuhant a homokba. A mögöttük jövők megtorpantak, majd tátott szájjal bámulták a magasba törő homokfelhőt, mely beterítette a környéket.

– Szent ég! – suttogta áhítattal, vegyes félelemmel az egyikük, amint egy kígyószerű test emelkedett a magasba a förgeteg alól, majd lecsapott az egyik haramiára és magával rántotta a homok alá.

Rémült sikolyok töltötték meg a levegőt, s a három túlélő kétségbeesetten próbált menekülni a helyszínről, azonban a lény hamar visszatért. Az első lovas, akinek a hátasa holtan hevert a földön, a térdig érő homokban botladozva próbált elszökni, de a következő pillanatban fájdalmasan felkiáltott és térdre rogyott. Maró váladék fröccsent a hátára, keresztül égetve magát a ruháján és a bőrén, mígnem a húst is lemarta a csontjairól és a férfi holtan rogyott össze.

Az utolsó két lovas felkiáltott és rálőttek a féregre, azonban semmilyen hatást nem váltottak ki vele az állatból. A sötétben nem is látták, hogy valóban eltalálták-e. A lény haragját viszont magukra vonták. A kígyószerű test villámgyorsan a homok alá bukott, majd a vágtató lovasok között a felszínre tört, melytől az állatok megbokrosodtak, és a hátsó lábaikra ágaskodva ledobták a két férfit.

Újabb lövések és emberi sikolyok szálltak az éjszakában, majd minden elcsendesedett.

*

A lángoló sátrakat már képtelenek voltak megmenteni. Szerencsére a többség nem szenvedett kárt, de egy-két felszerelésük a tűz martalékává vált. Köztük Laura sátrával, és ruháival együtt. Miután bekötözték Kurt sebesülését, bevitték a férfit a sátrába, ahol lefektették a matracára. A német régész egész testében verejtékezett és egyfolytában panaszkodott a combjára, ahol a golyó ütötte sebből folyó vér átütött a fehér gézen. Rövid időn belül a férfinak sikerült elaludnia, hála a fájdalomcsillapítónak, amit beadtak neki.

– Minél előbb kórházba kell szállítani – tájékoztatta Michaelt Laura.

– Értem. Kérlek, szólj a többieknek, hogy jöjjenek az étkezősátorba!

 Miután mindenki összegyűlt, Michael a szemükbe nézett és némi hatásszünet után megtörte a csendet.

– Hajnalban visszamegyünk Ulánbátorba. Nem kockáztatunk tovább. Úgyhogy pakoljatok össze, pihenjetek egy kicsit, aztán a nap első sugaraival útra kelünk.

– Vitatkoznék a döntéseddel, Michael… - kezdte Girard, de a csapatvezető felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Bejelentés volt, Girard, nem az engedélyed kértem. Inkább láss neki a feladatnak! – utasította a franciát Michael, mire a régész dühösen fújtatva kirontott a sátorból.

Laura és Delfina nem ellenkeztek a bejelentéssel. Az olasz régésznő szó nélkül távozott, habár némi szemrehányás csillogott a szemében. Michael figyelmét nem kerülte el. Laura még maradt egy darabig.

– Jól vagy? – kérdezte a nő, a férfi szemébe nézve, aki leült egy székre és nagyot sóhajtott.

– Persze, semmi bajom. Remélem, hogy jól döntöttem, Laura! Így sem vagyok túl népszerű a saját kollégáim körében. Ez az expedíció teljes kudarc.

– Ne emészd magad! Egyáltalán nem végződött kudarccal, hiszen megtaláltuk az erődöt – próbálta vigasztalni a nő, a férfi vállára téve a kezét. Michaelt mintha áramütés rázta volna meg a gyengéd ujjak érintésétől. – Nem a te hibád, hogy külső tényezők nehezítették a munkánkat.

– Tudom, csak… én hoztalak ide titeket. Enyém a felelősség, ráadásul… Kurt ott fekszik sebesülten, egyre rosszabb állapotban. Nem erre számítottam.

– Ahogy senki sem – ült le mellé Laura, kedvesen mosolyogva. – Remekül kézben tartod a dolgokat, Michael. Nem kellett kényszerítened egyikünket sem, hogy eljöjjön ide a sivatagba. Különben is… egyáltalán nem bánom, hogy itt lehetek veled.

Ezen szavak hallatán a férfi kizökkent önsajnálatából és kavargó érzelmekkel a lelkében pillantott kolléganőjére, aki várakozóban nézett rá. Michael lassan közelebb hajolt és megcsókolta, amit Laura is viszonzott, szorosan átölelve a férfit, aki szenvedélyesen átkarolta, majd keze kutatón simogatta a nő testét, s végül beletúrt a hajába.

Halk sóhajok és szerelmes szavak hagyták el ajkaikat, mígnem a következő pillanatban már az asztalon feküdve találták magukat, s módszeresen nekiláttak levetkőztetni egymást. Még hosszú éjszaka állt előttük, ezért engedtek vágyaiknak, hogy előtörjenek és ledöntsék a köztük lévő falat, akár áradó folyó a gátat.

*

Két órával később, mikor a mongolok közül már csak Arslan őrködött, körbejárva a tábort újra és újra, egy sötét alak óvakodott ki az egyik sátorból. Óvatosan körülnézett, majd – miután Arslan eltávolodott – a kocsikhoz sietett és lassan felemelte az egyik motorháztetejét. Behajolt és matatni kezdett a motor körül.

A műveletet megismételte a másik járművel is, aztán észrevétlenül visszatért a sátrába. Girard elégedetten a saját teljesítményével, széles mosollyal az arcán tért nyugovóra. Alig várta, hogy beköszöntsön a reggel.