Nyócérettségi

Sokszor hallom, ezt a lenéző, lekicsinylő titulust. Tudom jól, hogy akinek nem inge, ne vegye magára. Nem is veszem, viszont valahol mélyen, érzékenyen érint, nem is érint, inkább úgy mondanám, hallom, ahogy csattan.

Soha nem szerettem iskolába járni, tanulni, még kevésbé.

Alsó tagozatosként sem ütöttem meg, a közepesnél magasabb átlagot, legföljebb ha egy-két tizeddel. Nem nagyon emlékszem azokra az időszakokra, hogy miként próbáltam elsajátítani, az írás – olvasás tudományát, hogy mennyire voltam ügyes, vagy ügyetlen tornaórán.

Mivel félénk, és szégyenlős gyerek voltam, énekelni nem mertem tanulótársaim előtt, ha kihívtak felelni, azonnal leblokkoltam, még ha betéve tudtam is, a tananyagot.

Azt tudom, hogy félénkségem, magamnak valóságom, neveltetésem hozadékaként ütött vissza rám.

Félreértés ne essék, édesanyám nagyon szeretett, mint legkisebb, és egyben egyszem kislányát.

Már több megemlékezésemben is utaltam rá, hogy szinte apa nélkül nevelkedtünk. Édesapám, vidékre szóló munkabeosztása csupán hétvégéken engedte meg, hogy családi körben töltse a hétvégéket. Édesanyám elég naiv, és gyöngekezű asszony volt, és ehhez még hozzájött a társbérlet, amiben laktunk, és éltünk. Gyakorta hallottam, hogy ezt nem szabad, mert Nusinénéd mit szól hozzá, ehhez ne nyúlj, mert Nusinéniéké, most maradj csöndben, mert, stb., stb.

Bár, nem vagyok lélekdoki, de véleményem szerint, innen leledzett a félénkség, a szégyenlősség, a visszafogottság.

A rajzot viszont nagyon szerettem, és ez nálunk családi örökség, hogy elég ügyesen kezeltem a grafitceruzát. Talán akkor voltam a legfelszabadultabb, amikor alkothattam.

Emlékszem, hogy egy téli képet kellett készítenünk, és szabadon választhattuk a témát. Én telerajzoltam a rajzlapot, hóemberrel, hulló hóeséssel, szánkózó, korcsolyázó, hógolyózó emberekkel, még egy kisnyuszit is pingáltam rá, a lap valamelyik szegletébe.

Az iskola alsó szintjén, volt egy vitrines szekrény, ahová a legszebb alkotásokat állították ki, és köztük díszeleghetett egy héten keresztül, az enyém is. Azon a héten, nagyon szerettem iskolába járni, és soha nem mulasztottam el, hogy megálljak a vitrines előtt, néhány percre.

Azután jött, a felső tagozat, és vele együtt jöttek a bukfencek is. Ezek a bukfencek, nem összetévesztendők, a testnevelésen vetett, átfordulós, gurulósokkal, bár bizonyítványosztáskor, a lélekbeni testtartásom hasonlatossá vált ezekhez, a bukfencekhez.

Soha nem vertek meg a rossz tanulmányi eredménytelenségeimért. A rövid lére fogott lelkifröccsök hamar leperegtek rólam. Talán, ha valaki okos szóval hatni tudott volna rám, akkor talán, de nem vagyok abban se biztos.

Úgy gondoltam, hogy ha elmegyek dolgozni, akkor majd enyém lesz a világ, majd pénzt keresek, és nem parancsolgat senki, és, és, és.

Tizenhat évesen munkába álltam, és munka mellett, a „Dolgozók esti iskoláján” elvégeztem a nyócérettségit.

Huszonegy évesen szültem a lányomat, napra pontosan húsz hónap múlva pedig fiamat.

Nem képeztem tovább magam, csupán az élet iskoláját jártam, vagy ha nem, hát ő járatta velem magát.

Nem érzem magamat se többnek, se kevesebbnek senkinél, csupán egy embernek, a sok hozzám hasonló ember közül.