Krisztián távozása után lassan megszűnt a Szabóékkal való kapcsolatunk. Míg eleinte naponta érdeklődtek, hogy nem hallottunk-e valamit a fiúról, később egyre ritkábban jelentkeztek, nem hívtak sem ebédre, sem vacsorára. Számomra két dolog maradt Krisztián után: a levél, melyet még mindig őrzök, és a kétely, mely sokáig a szívembe nyilallt. A történtek után szüleim kedve is meglankadt. Anyám az elmaradt házasság, apám a félbeszakadt üzleti kapcsolat miatt búslakodott. A pénz, melyet ennek a kapcsolatnak köszönhettünk, éppen elég volt arra, hogy apám új támogatók után kutasson. 

Napokig nem volt itthon. Bosszantotta a félbemaradt munkálatok látványa, és a hírnevét is féltette, ezért kénytelen volt addig kutakodni, amíg rá nem talált egy csoportra, akik majdnem egy év alatt be is fejezték a munkát. Bár apám nem tűnt elégedettnek, mégsem kellett szégyenkeznie. Mindenki tudta, ki neve áll a renovált és újonnan felhúzott épületek mögött, és ezt a nevet mindenki örökre meg is jegyezte. 

Ahányszor eszembe jutott a levél, annyiszor gondoltam arra a titokzatos nőre, aki átadta nekem. Egy év telt el, de utána mindig, amikor az utcán jártam, tágra nyílt szemekkel nézelődtem, hátha ismét meglátom valahol. Néha még össze is kevertem másokkal. Ahogy egyre többet gondoltam rá, még inkább erősödött bennem a gondolat, hogy annak a nőnek kell, hogy legyen valamilyen köze Krisztiánhoz. Felvetésemtől nem tágítottam, és arra az elhatározásra jutottam, hogy megkeresem őt, bárhol is legyen. 

Elsőként a templomhoz mentem, ahol először találkoztunk. Reménykedtem, hogy ott találok valakit, aki ismeri őt, azonban sem a pap, sem a kántor, sem más nem látta, és nem is hallott róla. Minden bizonnyal csak erre járt – mondták. Amikor Krisztián nevét is megemlítettem, csak annyit mondtak, hogy ő Lévai Szabó úr fia. Mivel nem sikerült új információt szereznem, következő utam a polgármesteri hivatalba vezetett. Ott az anyakönyvvezetői irodában kértem segítséget, de mivel sem a nő nevét, sem pedig a lakhelyét nem tudtam megmondani, ottani látogatásom is sikertelenül zárult. Nem maradt más választásom, várnom kellett, hogy magától ismét megjelenjen valahol.  

Egy év leforgása alatt semmi különös nem történt, csupán a gondolatok, a kérdések és aggályok maradtak meg bennem, melyek folyton marcangoltak, és nem hagyták nyugodtan élvezni az életet, bár azt reméltem, hogy a Szabóékkal megszűnt kapcsolatunk végre ismét csendes, meghitt vizekre sodorja családunk hajóját. A csendes napok, hetek és hónapok után, azonban hamarosan ismét szelesre vált az idő a város és családunk feje fölött. Elsőként az iskolában tört ki a káosz, amikor egyszerre többen is a szemét, a rendezetlenség és elhanyagoltság miatt panaszkodtak. A tanárok mindezért a diákokat okolták, akik rutinosan dobálták szét a papírokat és dobozokat, és a kertet is tönkretették pusztán szórakozásból. A diákok ellenben a takarítószemélyzet munkáját firtatták, mondván, hogy sokszor látták őket munka helyett cseverészni, nevetgélni a folyosón és az iskolaudvaron is. Berec igazgató a panaszokat meghallgatva igyekezett mindenki számára jó megoldást találni. Még több szemetest helyeztetett ki az udvarra, bekerteltette az ágyásokat és a facsemetéket, és megválni kényszerült a takarítóktól is, akikre a diákok és a tanárok egy része panaszkodott. A takarítók persze ellenkeztek az elbocsájtás ellen, mondván, hogy ők éppen annyit dolgoznak, amennyi fizetést kapnak. Béremelésről azonban szó sem lehetett, így végül maguk adták be a felmondásukat, és elhagyták az iskolát. A hiányukat az igazgató rövid időn belül pótolni kívánta, ezért még aznap hirdetést tett közzé. A tanárokat és diákokat is arra kérte, hogy mihamarabb szerezzenek új alkalmazottakat a feladatokat elvégzésére, ám a felhalmozódott károk, szemét és rendezetlenség láttán, senki nem volt hajlandó bevállalni a munkát, vagy ismerőst, rokont keresni. A lesújtó állapot napokig változatlan maradt, amibe egyedül az igazgató nem tudott belenyugodni. 

Egy nap egy ismerős személyt pillantottam meg a folyosón, a tanári szoba előtt. Eleinte azt gondoltam, hallucinálok, de miután jobban szemügyre vettem, tudatosult bennem, hogy éppen az a hölgy áll ott, akitől Krisztián levelét kaptam. Egy évnyi várakozás után, végre ott állt közel hozzám, csupán néhány méternyire. Szívem szerint odaszaladtam volna hozzá, hogy azonnal beszéljek vele, mielőtt újra eltűnne, de az eszem azt súgta, még várjak. Pár perc múlva nyílt a tanári szoba ajtaja, és az iskolaigazgató nagy mosollyal köszöntötte a hölgyet, mintha már évek óta ismerné. Karon fogta, majd együtt mentek tovább. Én az osztályterembe mentem, de a látottak miatt az órán egyáltalán nem tudtam odafigyelni Mérai tanárnő függvényekről szóló magyarázataira. Padtársam, Viktória, aki abban az évben került az iskolába, észrevette a tűnődésen, és mivel nagyon kíváncsiskodó lány volt, egész órán a kérdezősködött.  Kissé idegesítő természete volt, a többiek nem is kedvelték. Ő azt remélte, majd én felpártolom, és jó barátok leszünk, de Viktória nem volt könnyű eset. Ő gyorsan akart barátkozni, míg nekem idő kellett, hogy valakivel közeli viszonyba tudjak kerülni. Ő mindenről mesélt nekem, én inkább hallgattam a történeteimről. Sokáig nem tudtunk egy hullámhosszra kerülni, és bizony konfliktusaink is voltak emiatt. 

Napokkal később megtudtam, hogy a nőt, mint új takarítónőt alkalmazták az iskolában. Eme hír örömömre szolgált, mert így alkalmam nyílt végre közelebb kerülni hozzá. Amikor végül rászántam magam, hogy a folyosón leállítsam a nőt, Viktória ismét megzavart. Egy, az irodalomórával kapcsolatos meglátását akarta velem tudatni, ami engem abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Rászóltam, hogy majd egy másik alkalommal megbeszéljük a témát, de ő megsértődött. Vigasztalásra nem volt időm, engem jobban érdekelt, hogy a nő után menjek, de sajnos addigra eltűnt.

A következő alkalommal, egy nagyszünetben pillantottam meg újra, amint egy osztályterem ajtaját zárja. Senki nem volt vele, és a folyosó is majdnem üres volt, ezért a lehetőséget kihasználva lassan közelítettem hozzá, közben azon gondolkodva, mit is mondjak neki. Nem sok kellett, hogy végre-valahára szót válthassak vele, amikor Viktória ismét megjelent mellettem. Ezúttal egy verekedésről számolt be nekem, amit az udvaron látott. Az egyik fiú éppen a kiszemeltje volt, és tanácsot akart kérni, hogy lemondjon-e a fiúról, ha az verekedős fajta. Dilemmáját egy félmondatos tanáccsal enyhítettem, mely szerint hagyja a fiút, de ő ennyivel nem érte be, és tovább kérdezősködött a helyzettel kapcsolatban. Mérges lettem. Nem értettem, miért pont a legjobb pillanatokban zavar meg a buta kérdéseivel. Dühömet nem tudtam magamban tartani, és ott akkor a lehető legcsúnyábban szóltam rá. Sírva távozott. Kissé cudarul éreztem magam, de a nő még mindig fontosabb volt számomra, mint Viktória. 

A harmadik alkalom volt a legkellemetlenebb. Az egyik óra után történt, amikor a csengő megszólalása után én rögtön siettem ki a teremből, hátha meglátom valahol a takarítónőt. Szerencsémre éppen a tanári felé ment, és bár a folyosón diákok hada rohangált össze-vissza, én mégis követtem. Viktória utánam kullogott. Amikor meg akartam érinteni a nő ruháját, Viktória visszarántott, és hangosan megkérdezte, hogy miért nem hallgatom meg őt. Akkor én is hangosan válaszoltam neki, és elmondtam, hogy van valaki az iskolában, akitől egy levelet kaptam, és beszélni akarok vele. Felcsillantak nagy barna szemei, és értelemszerűen érdekelni kezdte a téma. 

Amikor a levélről kérdezett, éppen anyám tűnt fel mellettünk. Reméltem, hogy semmi fontosat nem hallott meg, de sajnos addigra a diákok nagy része eltűnt, a folyosó majdnem üressé vált. Mondta is anyám, hogy éppen a hangos szóváltásunk miatt jött oda hozzánk.

- Gond van, lányok? – kérdezett. 

- Nincsen, anyám! Csupán beszélgetünk.

- Biztosan jól vagytok? – nézett Viktóriára. 

A lány bólogatott, de a szemében megcsillanó szomorúság elárulta őt. Tudva, hogy új az iskolában, anyám gyengéden megérintette Viktória vállát, majd rám nézett, és fenyegető szemekkel méregetni kezdett. Dühös voltam, amit nehezemre esett elrejteni. Szívesebben panaszkodtam volna a lány tolakodásáról, de végül én is átkaroltam őt, és vigasz képen csak annyit mondtam, hogy minden rendben van. Anyám megelégedni látszott, aztán figyelmeztetésként intett az ujjával, ahogyan akkor csinált, amikor kicsi voltam, és aztán elment. Megkönnyebbültem, hogy békén hagyott minket, Viktóriának pedig csak annyit mondtam, hogy majd egyszer mindent elmesélek neki. Belenyugodott. 

Én is nyugodtan tértem haza. 

Anyám karba font kezekkel várt. Emlékszem, későn értem haza, mert kitérőt tettem, gondoltam emiatt mérges rám. Amikor a késésem okáról kezdtem beszélni, ő félbeszakított. 

- Hol az a levél? – tért a lényegre. 

- Milyen levél?

- Amiről Viktória beszélt. 

- Nem tudom, miről van szó – mondtam ártatlan arckifejezéssel. 

Az álcázás sosem volt az erősségem, és ezt főleg anyám előtt nem tudtam hitelesen előadni, mégis próbáltam szendének tűnni. 

- Viktória egy levélről érdeklődött, amikor odamentem hozzátok. Miről van szó? 

- Jaj, hát… egy szerelmes levél valakitől. Nem lényeges – vágtam rá gondolkodás nélkül. Elvégre valóban egy szerelmes levélről volt szó. 

- És azon vitatkoztatok? – kérdezett kissé megkönnyebbülten, majdnem nevetve. 

- Igen. Vagyis… nem vitatkoztunk, csak tudni akarta, hogy kitől kaptam. 

- Arra én is kíváncsi vagyok. Tudod, hogy neked már van párod. 

- Igaz… Krisztián még mindig nem jelentkezett? – kérdeztem másfelé terelve a szót. 

- Egy éve, hogy semmit nem tudunk róla. Furcsa, hogy csak úgy eltűnt. 

- Nekem mondod, anyám? Reméltem, hogy eddig már jelentkezett. Beszéltetek Szabóékkal? Ők mit tudnak róla?

- Állítólag elköltöztek. Apád próbálta hívni őket, de a telefont sem veszik fel. 

- Érdekes egy család. 

- Szóval, kitől kaptál szerelmes levelet? – tért vissza a témára, miközben én újra ideges lettem. Mindenért Viktóriát okoltam, mert az ő kíváncsiskodása vezetett el odáig, hogy anyám faggatózni kezdett, amit úgy tűnt, mindaddig abba sem hagy, amíg nem kap kielégítő választ, vagy amíg a levelet a kezébe nem adom. 

- Egy srác az egyik osztályból. Ne törődj vele, mert engem sem érdekel. 

- Na, ez már helyes beszéd! Ne is érdekeljen más Krisztiánon kívül. Jól néznénk ki, ha jelentkezne, és téged mással látna.

Anyám még úgyis óvta a kapcsolatunkat, hogy Krisztián hollétéről semmit nem tudott. Mindennap abban bízott, hogy a fiú betoppan hozzánk, és az aznapi szerelmi téma pánikba ejtette, amit végül azzal enyhítettem, hogy elmondtam neki, én Krisztiánt szeretem, és várni fogok rá, amíg újra meg nem jelenik. 

A nőről szerencsére nem esett szó, ami azt jelentette, hogy továbbra is nyugodtan kutakodhattam utána. Egyetlen akadály csak Viktória jelenléte volt. Kiiktatására semmilyen racionális megoldást nem találtam, így végül, muszáj volt, hogy elmeséljem neki a történetem egy módosított változatát. Erre egy lyukas óra tűnt ideális alkalomnak. 

Kisétáltunk a parkba, ahol aztán a fák és a madarak tanulmányozása után, egy padra leülve kezdtünk beszélgetni. Ő bocsánatért esedezett a sok kíváncsiskodás miatt, de azt is hozzátette, hogy gyerekkora óta minden apróság érdekli, ami miatt sokszor meg is rótták, de sosem tudott kigyógyulni belőle. Azt is elmesélte, hogy egy gyerekotthonban él, ahová négyéves korában került, miután a szülei meghaltak. Depressziós korszakáról, valamint öngyilkossági kísérleteiről is beszámolt, melyek megrendítettek, ugyanakkor tudatosult bennem, hogy Viktória éppen amiatt volt olyan kíváncsiskodó és furakodó fajta, mert barátot akart szerezni magának. Engem választott barátjának, de én sosem tudtam számára jó barát lenni. Aznap, amikor a nemrég feltűnt rokonom leveléről beszéltem is átesett a ló túloldalára, ami a kíváncsiskodását illeti. Minden érdekelte, ami a rokonnal kapcsolatos, valamint a levelet is szerette volna elolvasni, amit persze sosem tudtam neki megmutatni. Titokzatosságom és titkolózásom még jobban felcsigázta, és tudtomra is adta, hogy még sosem találkozott, annyira érdekes személlyel, mint amilyen én voltam. A további napokban sem szakadt le rólam, sőt minden nap megkérdezte, hogy vagyok és milyen volt az estém, meg akarta ismerni a családom és az életem. Én folyamatosan tartottam magam a felületességhez, de ő mindig többet akart hallani annál, amit elmeséltem neki. Nem bíztam benne eléggé, ahhoz, hogy magánügyeimet feltárjam neki. 

- Fura vagy! – mondta egy nap -, nem akarod, hogy a barátod legyek? 

- De igen, Viktória. Csupán csak időre van szükségem, hogy valakit közel engedjek magamhoz – válaszoltam őszintén, kezét a kezembe téve. 

- Észrevettem, hogy másokkal sem igazán beszélgetsz az iskolában. Miért nem? 

- A barátaim már felnőttek. Egyetemre járnak.

- Szóval, azért nem barátkozol velem, mert én kicsi vagyok? 

- Nem vagy kicsi – kuncogtam –, csupán csak más, mint én. 

- Miben vagyok más? Abban, hogy gyerekotthonban élek, te meg nem? – kérdezte sértődötten, ugyanakkor lehangoltan és majdhogynem sírva. 

Meggondolatlan szavaimat egy öleléssel kompenzáltam, mire ő eltolt magától, mondván, hogy igazam van, abban, hogy ő valóban más. 

- Hiú vagy, Karai Margaréta! Önző, amilyen én soha nem leszek.

Felállt és faképnél hagyott. Szavai a szívemig hatoltak, mégis abban a pillanatban jobbnak láttam, hogy elment, minthogy tovább bosszantsuk egymást. Az volt az utolsó nap, hogy beszélgettünk, másnap már nem jelent meg az iskolában.