A történtek után apám két napig nem szólt hozzám. Nem is szerettem volna sem Krisztiánról, sem pedig a házasságról hallani, de ennek ellenére anyám mégiscsak szóba hozta a témát. Továbbra is ellenkeztem a házasságot illetően, talán még lelkesebben, miután a fiúval kapcsolatos negatív információ a tudtomra jutott. Azt kívántam, bár ne ismernénk Szabóékat, de a velük való kapcsolat továbbra is fennmaradt. Pár nap múlva apám újra szóba állt velem, és közölte, hogy nem árulta el Szabóéknak a házasságról alkotott véleményem.

A következő napok is a házasságról szóltak, nekem pedig muszáj volt túltennem magam azon, hogy a véleményen semmit sem ér. Keserves hangulatban, de elkezdtem összepakolni néhány holmit az útra. 

Egyik nap a szüleim meghívást kaptak Szabóéktól. Nélkülem kellett elmenjenek, ugyanis Szabó úr és a felesége kikötötték, hogy csak apámmal és anyámmal akarnak beszélni. Biztos voltam benne, hogy ez a találkozó is a közelgő ceremóniáról fog szólni, ezért örültem, hogy nem kellett részt vennem az ebéden. Apám felcsillanó szemekkel és vállait kihúzva, anyám pedig kis notesszel a kezében elegánsan felöltözve távozott. Egyedül maradtam, és végre volt időm nyugodt körülmények között átgondolni az életem hátralevő részét. Tulajdonképpen, azelőtt komolyabban sosem töprengtem az életen, de az akkori állapot ezt megkívánta tőlem. A szép jövőkép azonban szertefoszlott, akárhányszor eszembe jutottak apám Krisztiánról szóló szavai. Szerettem volna találkozni vele, hogy tőle halljam, mit gondol valójában a témáról. Áthívhattam volna, de telefonra rendszerint a szülei válaszoltak, én pedig titokban szándékoztam összehozni a beszélgetést. Letettem tehát a gondolatról, és magányomban tovább elmélkedtem a jövőről. 

Egy óra sem telt, amikor megszólalt a telefon. Hangos csörgése felriasztott a merengésből, és gyorsan szaladtam a földszintre. Zihálva szóltam bele, mire a vonal másik végén anyám rémült hangja köszönt vissza. Majdnem egy szuszra közölte, hogy nyomban át kell mennem Szabóékhoz, aztán letette a kagylót. Időm sem volt, hogy megkérdezzem, mi történt, ám a hangján egyértelműen éreztem, hogy valami baj van. Arra gondoltam, hogy apám csakugyan elmondta az igazat, miszerint én nem akarok házasodni, és erre Szabó úr minden bizonnyal negatívan reagált. Valószínűleg a szerződés felbontása következett volna, ha anyám nem hív fel. Ebben a tudatban öltöztem fel, de közben megfogadtam magamnak, hogy bármiről is legyen szó, továbbra is kitartok a házasság megtagadása mellett. Elindultam. 

Őszi délután volt. Ma is emlékszem, milyen szép látványt nyújtottak a zöldövezeteket beborító színes falevelek. A köztük játszadozó gyerekek vidám nevetése fokozta az idilli hangulatot, ám ahogy felnéztem a fák csupasz ágaira, a kedvem alábbhagyott. Az érzelmeim játszadoztak velem, ahogy a halvány napfényű ég alatt lépkedtem. A felhők mögül kikacsintó sugarak lágy simogatása dédelgetett, miközben testemet és lelkemet átjárta az őszi szellő. Míg a cél felé haladtam, magam előtt rugdostam az elkószált faleveleket, és közben azon gondolkodtam, mire is vágynék igazán: Krisztiánra vagy a családi békére. Bár tudtam, hogy várnak rám, mégsem siettem, mert szerettem volna tiszta gondolatokkal betérni Szabóékhoz. Ahogy egyre több gyerekarc tűnt fel előttem az avarban, vágyódni kezdtem, hogy én is újra gyerek legyek, épp olyan naiv és őszintén boldog, ahogyan ők, nem ismerve az élet nehézségeit, csak csintalankodni és játszani. 

A játszótérhez érve saját gyerekkorom is eszembe jutott. Bizony akkor, én is valóban gondtalan voltam, nem volt vita a családban. Házunk, melyben sokáig szüleimmel együtt éltem, egy közönséges egyemeletes ház volt, mely kívül és belül is a szerénységről árulkodott. Nem voltak nagy terveink, csak éltünk, úgy ahogyan azt a hozzánk hasonlóak is tették. Ez az idő azonban hamar véget ért.  

A játszóteret elhagyva a színház mellett is megálltam egy pillanatra. Szüleimet sosem vonzotta színház, mivel úgy gondolták, hogy a színészek nem élnek igazi életet, mert nem képesek maguk mögött hagyni a szerepüket a színház falain kívül sem. Mondogatták is nekem olykor, hogy figyeljem meg a színészek járását, arcvonásait, testtartását, és vegyem észre, hogy az mennyire különbözik az egyszerű emberekétől. Nekem sosem tűnt fel ez a különbség, csak annyit fedeztem fel rajtuk, hogy sokkal színesebb ruhákban járnak, mint mi. Idővel megváltozott eme gondolatom, és a szüleim kezdtem színészekként látni. A vagyonszerzés után mindketten olyanokká lettek, mint álarc mögé bújt bohócok. 

Utam következő és egyben a cél előtti utolsó megállója a templom volt. Az egyetlen hely, ahol ember megnyugodhat. Nekem is szükségem volt nyugalomra és gondolataim rendezésére, mégsem tértem be az Isten házába. Megálltam a kapuja előtt, és pár percig meredten néztem a tornyát díszítő keresztre. Egy Miatyánkot elmondva békéért fohászkodtam, majd indulni akartam, de egy, a vállamat megérintő kéz megállított. Gyenge érintésű kéz volt, és amikor megfordultam, egy középkorú nő állt előttem. Fáradtnak tűnt. Sötétbe volt öltözve, szemében a jóindulat és a kedvesség tüze égett. Finom hangon szólt hozzám.

- Jó napot, kisasszony! A misére tetszik menni? 

- Ó, nem! Én csak… kicsit időztem itt. Gondolkodtam. Muszáj is tovább mennem, mert késésben vagyok – válaszoltam szelíden, és fordultam volna is meg, amikor kezét ismét a vállamra helyezte. 

- Ön Karay Margaréta? – kérdezett ismét. 

- Igen, én vagyok az. Miért tetszik kérdezni?

Erre kutakodni kezdett a kis, fekete táskájában, majd onnan egy fehér borítékot húzott elő. A borítékon sem címzés, sem bélyeg nem volt. Átnyújtotta nekem. 

- Ez a levél önt illeti. Ha elolvassa, megtudja, kitől származik. 

- Köszönöm. Elolvasom. Szabad a nevét? – érdeklődtem én is a titokzatos nő iránt. Ő azonban erre a kérdésemre nem válaszolt, csak annyival biztatott, hogy még találkozni fogunk. Ezután beszállt egy kék színű autóba és elment. Pár percig tanakodva álltam a borítékkal a kezemben, aztán kibontottam, és elolvastam a fehér lapra írt dőlt betűs szöveget: 

Kedves Karay Margaréta! 

Remélem ez a levél a megfelelő időben elért hozzád. Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem vagyok a városban. A kialakult helyzetet figyelembe véve, úgy döntöttem, jobb lesz, ha eljövök. Senkinek nem szóltam erről. Szüleim minden bizonnyal mostanra már kétségbeesetten keresnek engem, és biztosra veszem, hogy tőled is érdeklődnek majd a hollétemről. A te védelmed érdekében egyelőre neked sem árulhatom el, hogy jelenleg hol tartózkodom, de később majd értesítlek erről. Tudom, hogy a velem kapcsolatos gondolataid most nem a legjobbak, de biztosíthatlak arról, hogy amiket rólam hallottál azok nem igazak. A helyzet úgy hozta, hogy apád és apám jelenlétében hazudnom kellett a pénzzel kapcsolatos meglátásaimról, de hinned kell abban, hogy ahogyan téged, engem sem a pénz éltet. Aznap, amikor megtudtam, hogy össze akarnak minket házasítani, örültem, és értesülve a te véleményedről, úgy gondoltam, kiállok amellett, hogy én mindenképp el akarlak téged venni feleségül, akár a pénz árán is. Utólag persze bánt a dolog, mert tudom, hogy te most éppen emiatt neheztelsz rám. 

Sajnálom a történteket. Bizonyára a következő napokban nem kerül majd szóba a téma, de ha majd rólam érdeklődnek, kérlek, mondd azt, hogy nem tudsz rólam semmit. A levelet pedig égesd el, miután elolvastad. 

Őszinte szeretettel,

L.K  

A levél elolvasása után új gondolataim és érzéseim támadtak. A tartalom világossá tette számomra, hogy a levelet Krisztián írta, bár nem értettem, miért csak a monogramjával illette levelet. Minden bizonnyal nem szerette volna, ha a levél idegen kezekbe kerülne. Furcsa érzések keringtek bennem vele és a titokzatos nővel kapcsolatban. Kérdések sora gyűlt a fejembe, de a választ abban a pillanatban egyikre sem kaptam. A levelet visszazártam a borítékba, majd lépteim megszaporázva tovább haladtam Szabóék háza felé. 

Anyám és Szabóné már a kapu előtt vártak. Ahogy odaértem, mindketten belém karoltak, és szó nélkül bevittek a házba. A két férfi egy asztalnál ült az ebédlőben, és ahogy beléptünk oda, mindketten komoran néztek rám. Én kíváncsi szemekkel Krisztiánt kutattam, de a fiú sehol nem volt. Máskor ő is a szüleivel együtt várt rám, aznap azonban mintha elzárkózott volna előlem. Tényleg elment? – töprengtem magamban. 

Az addigi csendet anyám sóhaja törte meg, mely nyugtalanságról árulkodott, és az ő ingerültségét Szabóné szavai is megerősítették, mikor közölte velem, hogy Krisztián eltűnt. Mindaddig abban reménykedtem, hogy bár a levelet megírta, meggondolta magát és mégsem ment el otthonról, de akkor a reményem elszállt. – Tehát mégis elment! – nyugtáztam magamban a tényt. 

- Fogalmunk sincs, hol lehet. Szó nélkül ment el – mondta Szabó úr. 

- Nem tudod esetleg, hol lehet? – kérdezett Szabóné.

- Nem tudom – válaszoltam gyorsan –, mióta nem találják? 

- Reggel még itthon volt, aztán mire mi visszaértünk a bevásárlásból, ő sehol nem volt, pedig mondtuk neki, hogy ma sehová ne menjen, mert ideje lenne megbeszélnünk a ceremónia részleteit – hangzott a részletes válasz. 

Motoszkált bennem, hogy elővegyem a zsebemben lapuló levelet, és megnyugtassak mindenkit, hogy Krisztián jelentkezett, de ezt nem tettem meg, pedig haragudtam a fiúra, amiért nem volt képes szemtől szemben közölni velem az igazságot. Gyávának tartottam, és úgy éreztem nem szeret eléggé, hogy szívesebben választotta a felszívódást. Nem értettem mi oka volt rá, hogy ezt tette, mert amíg a házasság nem merült fel, úgy tűnt, valóban vágyott a közelségemre. Talán megint csak a pénz rontott el mindent? A pénz miatt veszett el a harmónia a családunkban, és lettek a szüleim nagyravágyóak, és a pénz miatt megy tönkre első szerelmi kapcsolatom is. Efféle gondolatokkal a fejemben, nem tudtam mást mondani a kétségbeesett felnőtteknek, csupán annyit, hogy remélem, Krisztián hamarosan előkerül. 

- Mindig szól, ha valamerre elmegy vagy hátrahagy egy levelet – tette hozzá Szabóné, mire én a levél szó hallatán ismét felzaklatódottam. Kezem a zsebem felé ereszkedett, de nem tudtam eldönteni, mit akarok szívesebben: védeni a levelet a nyilvánosság elől, vagy elővenni azt. Védjem Krisztiánt, bízva abban, hogy valóban jobbnak találta, hogy elszökjön az esetleges viták elől, vagy vegyem semmibe az akaratát és egyszerűen olvassam fel a levelet?  

Próbáltam kontrollálni magam, de egyre inkább mocorogni kezdtem, felhívva magamra a figyelmet. Felálltam, szóltam, hogy az illemhelyre megyek, és ott magamra zárva az ajtót igyekeztem helyes döntést hozni. Elővettem a levelet, és még egyszer elolvastam minden sorát külön értelmezve. 

„ …. A kialakult helyzetet figyelembe véve, úgy döntöttem…” – ő vajon milyen kialakult helyzetre céloz? „ … A te védelmed érdekében egyelőre neked sem árulhatom el…” – nekem miért nem? „ … A helyzet úgy hozta, hogy… hazudnom kellett…” – könnyen képes hazudni. 

 „… kiállok amellett, hogy én mindenképp el akarlak téged venni feleségül, akár a pénz árán is…” – ismét csak a pénz! 

Ahogyan sejtette, valóban nehezteltem rá. Szerettem volna, ha együtt tisztázzuk az ügyet, de erre nem volt lehetőség. Megmosakodtam, a levelet elrejtettem, és visszamentem az ebédlőbe. 

Estefelé járt az idő. Ahogy lassan szürkeség szállt a városra, Szabóné is egyre idegesebb lett. Folyton az ablakot és az ajtót leste, remélve, hogy Krisztián betoppan. Aznap a házassági témát berekesztették, mondván, hogy amíg Krisztián nem kerül elő, addig nincs értelme tovább beszélni a témáról. Kilenc órakor búcsúztunk el Szabóéktól. Hazafelé is csak a levél és Krisztián járt a fejembe, de amikor a templomhoz értünk a titokzatos nő is eszembe jutott. Ki lehet ő? Honnan ismeri Krisztiánt? Ő tudja, merre van? Megválaszolatlan kérdéseimmel és az érzelmeim között vívódva értünk haza. 

Otthon, apám azzal támadott le, hogy szerinte titkolok valamit, mert igencsak visszafogottan viselkedtem. Válaszként azzal nyugtattam, hogy valóban semmit nem tudok Krisztiánról. Erre ő vállat vont, és bár nem volt meggyőződve arról, hogy igazat mondok, nem faggatott tovább. Mindketten jó éjszakát kívántak, majd ahogyan ők, én is a saját szobám felé vettem az irányt. Az ágyam szélére ültem, majd újra elolvastam a levelet, és úgy döntöttem megszabadulok tőle. Begyújtottam a kis kandallóm, majd a tűz fölé nyújtottam a levelet. Ahogyan a sorok lassan szénné váltak, valami ismét megingott bennem, és az utolsó soroknál visszarántottam a kezem, a csonka levelet pedig a fiókomba zártam.