A szegények élete engem mindig jobban foglalkoztatott. Egyszerű mentalitásuk és szeretetreméltó lényük ma is úgy hat rám, mint fiatal koromban. Ahogyan akkor, most is szívesen nyújtok nekik segítséget. Volt idő, amikor szüleim megróttak azért, mert rájuk pazarlom a pénzünket, mégis, ha kellett titokban, én mindig adtam egy kis aprót a koldusoknak, egy darabot a frissen vásárolt kenyérből vagy csak egy őszinte mosolyt. 

Bíztam abban, hogy egyszer minden ember egyenlővé válik, mert úgy gondoltam, ezáltal könnyebb lesz az élet. Sajnos húsz-harminc év leforgása alatt sem változott semmi. Ma is mindenki rohan, a szerénység helyett a hatalom diadalmaskodik. 

Sok évvel ezelőtt apám is csak egy egyszerű ember volt, aki már gyermekkorában ötletes tornyokat tudott építeni fakockákból. Iskolásként másokkal ellentétben ő szívesen számolt és rajzolt, néha még napnyugta után is a papírjai fölött görnyedezett, és e lelkesedése a jegyein is meglátszott. A diplomaosztó után sem szakadt el a számok világától, még komolyabban kezdett velük foglalkozni. A kis matematikai füzetet pauszpapírokra cserélte, melyekre elkötelezetten rajzolta fel a terveit. Idővel azonban a projektjeibe vetett hite megroskadt. Emlékszem, könnyes szemekkel mesélte el nekem, hogyan utasították vissza, amikor reményekkel telve elment a hivatalba. Akkor úgy érezte, minden addigi munkájába fektetett energiája kárba veszett, és egy kis ideig abba is hagyta a rajzolást. 

Két év múlva szemében újra felcsillant a remény egy bizonyos telefoncsörgés után. Hatalmas, örömteli kiáltása még most is a fülemben cseng. Anyám eszeveszetten rohant oda hozzá. Együtt örültünk a szerencséjének, ám az akkori őszinte öröm az évek során lassan alábbhagyott. Sajnos apámat is megszállta a pénz ördöge. Azóta, ha eszembe jut annak a bizonyos hívónak a neve, nyomban lelombozódom. Szívesen visszamennék arra a napra, hogy én beszéljek Lévai Szabó Mátyással, de tudom, apámat mindenképp értesíteném a jó hírről. A pénz mindenképp jól jön – gondoltuk akkor, de azzal nem számoltunk, hogy éppen miatta lesznek gondjaink. Lévai Szabó úr ugyanis bankár volt, népszerű üzletember. Akkoriban a hozzá hasonló személyek nagyrészt elkerülték kis városunkat, de Szabó úr felfigyelt apám tehetségére, és jutalmazni kívánta őt. 

Azon túl, hogy apámat boldognak láthattam, a pénzbeli dolgok engem nem érdekeltek. Szüleim nem is osztották meg velem a vagyonnal kapcsolatos ügyeket gondolván, úgysem érteném meg azok lényegét. A pénz helyett engem Szabó úr fia, Krisztián foglalkoztatott. Miután egy este, a Szabó családnál tett látogatásunkkor először megláttam a magas, széles vállú fiút, édeskés hangja és szép, mélybarna szemei azonnal elvarázsoltak. Szerencsémre anyám unszolására többször is ellátogattunk Szabóékhoz. Míg apám a családfővel konzultált, addig anyám Szabónéval kávézott, Krisztián és én pedig eleinte csendben, egymásra mosolyogva ültünk a kerek asztalnál a finom ebédre vagy vacsorára várva.  

Kedves embereknek tűntek mind a hárman. Szabó úr határozottsága különösen apámnak tetszett, Szabóné bőbeszédűsége anyámnak kedvezett, a fiú komolysága pedig engem csábított el. A felnőttek sokszor nyaggattak minket, hogy ne legyünk annyira csendesek, ám amikor látták, hogy mi mégis félénken ülünk egymással szemben, elkezdtek vagy rólam, vagy Krisztiánról beszélni, néha kínos helyzetbe hozva egyikünk-másikunk. Nagy szerelemnek indult. Boldognak éreztem magam. 

Apám életkedve visszatért. Az első beszélgetése Szabóval sikeresnek bizonyult, mert a találkozás után együtt mentek ki a tervek helyszínére, majd napok múlva, azt vettem észre, hogy egyre többet telefonál a kivitelezés érdekében. Olyanná vált, akárcsak azok az emberek, akik kihúzott vállakkal, nagy kitömött aktatáskákkal, orrukat fennhordva járnak az úton. Kezdetben nem zavart a viselkedése, de aztán egyre gyakoribbá vált, hogy másról sem beszélt nekünk csak a sikeres üzletről és a pénzről. Mindig boldogan jött haza, de a folytonos dicsekedésétől és a Szabó urat túlzottan dicsérő szavaitól lassacskán besokalltam. 

Ami a munkát illetti, egy ideig minden zökkenőmentesen zajlott, a végeredmény mindenkinek tetszett. Kezdetben ő és a csapata különböző omladozófélben levő épületeket restaurált, melyeknek még a szegényebb emberek is örültek, tudván, hogy majd nem kell attól tartaniuk, hogy gyerekeiket netalán agyonüti egy tégla vagy cserép. A restaurálás után komolyabb építkezések kezdődtek. Apám még több embert keresett, hogy az épületek hamar elkészüljenek, és Szabó úr is elégedett legyen. Sajnos minden jó ellenére egy idő után fekete felhők szálltak a fejünk fölé. Az építkezések leálltak, az emberek egyenként jöttek apámhoz panaszkodni. Nekem különösen az tűnt fel, hogy apám elhallgatott, és hetekig Szabóékhoz sem mentünk. Mikor már nagyon kezdtem hiányolni Krisztiánt, úgy döntöttem, megkérdem szüleim, hogy mi történt. Úgy gondoltam, egy ebéd alkalmával vetem fel a témát. Ám, éppen aznap, amikor erre készültem, a lépcsőfordulóról jövet hangos beszélgetésre lettem figyelmes. Megálltam, hogy kifüleljem őket. Mindkettejük hangja kétségbeesetten szólt, de különösen az anyámé. Tetszett neki a fényűző, vagyonos életmód, ám abban a tudatban, hogy valami gond akadt, félteni kezdte jómódiságát. Apám aznap el is mondta a probléma okát. 

- Mennyit fizettél nekik? – kérdezte anyám. 

- Amennyit kellett. De ezek egyre többet akarnak, miközben jól tudják, hogy az anyagot is én veszem meg. Nem fizethetek nekik többet, mert akkor minden csak a munkára és a munkásokra megy el, és mi semmit nem fogunk belőle élvezni. 

- Nem tudnál többet kérni Szabótól? 

- Ami azt illeti, volt egy megjegyzése az utolsó beszélgetésünkkor. 

- Mi volt ez a megjegyzés? – kérdezte anyám kíváncsian. 

Innentől kezdve vált számomra még érdekesebbé a beszélgetés ám, hogy észre ne vegyenek, feljebb húzódtam, és továbbra is titokban hallgattam őket. 

- Azt mondta, hogy esetleg ha a fiát még jobban összehoznánk Gittával, akkor lehetne némi esély, hogy többet fizessen. A fia ugyanis még szűz, és ők ezt nagyon restellik. 

Nem hittem a fülemnek. Abban a pillanatban elmosolyodtam. Tovább hegyeztem a fülem, mert érdekelt, hogy mi mást tudhatok meg Krisztiánról. 

- Fura is volt nekem, hogy fiú létére milyen hallgatag és félénk. Hány éves? 

- Körülbelül húsz vagy huszonegy. 

- És mit ért Szabó úr azon, hogy jobban összehozhatnák őket? Nem kérhetjük meg egyiküket sem, hogy… 

- Talán jobb lenne előbb összeházasítani őket.

- Gondolod, hogy ebbe Gitta is beleegyezne?

- Ők szerelmesek, asszony! 

- Ez igaz. De hogyan álljunk elé ezzel a témával?

- Finoman és mégis határozottan. 

- Holnap lesz a születésnapja. Mondjam el akkor? 

- Ahogyan akarod, csak tedd meg! 

- Ha a pénzen múlik, megteszem. Nem veszíthetjük el Szabó úr támogatását. 

- Tudtam én, hogy te okos nő vagy! Rád bízom az ügyet, én pedig beszélek Szabóval.

Miután véget ért a beszélgetés, csendben mentem le az ebédlőbe. Reméltem, hogy már akkor felvetik a házassági témát, de erre aznap nem került sor. Bár örülnöm kellett volna a frigynek, mégis kételyeim támadtak, hiszen Krisztiánt sem ismertem még eléggé, a róla kiderült tény is aggasztott kissé, és ráadásul a tudat, hogy minden csak a pénz miatt van, még kellemetlenebbé tette a helyzetet. 

Ahogyan megbeszélték, anyám éppen a tizennyolcadik születésnapom reggelén állt elém. Mosolyogva rám nézett, majd arcomat simogatva a Krisztiánnal való kapcsolatomról érdeklődött. Őszintén vallottam neki az érzelmeimről, de a kifülelt beszélgetésről nem tettem említést. Látva, hogy valóban szerelmes vagyok a fiúba, a házassági témát kezdte boncolgatni, eleinte csak finoman célozgatva rá. Akkor én magamban fortyogva, kissé komoran néztem rá. Nem tudtam, mit lenne helyes válaszolnom, ezért a csendben maradást választottam. Anyám válaszra várt, többször is megkérdezett, hogy mit szólnék, ha a ceremónia gyorsan lezajlana. Végül csak annyit válaszoltam neki, hogy nem találom még alkalmasnak az időt egy ilyen ünnepségre. Szerettem volna mindent kitálalni neki, de az alkalom erre sem volt megfelelő, így bár nehezemre esett, de magamban tartottam, ami bántott. 

Anyám az érettségemmel hozakodott elő. Győzködni próbált, hogy éppen ideje, hogy férjhez menjek, hiszen annak idején ő is ilyen korban ment hozzá apámhoz. Tudtam, hogy ha igent válaszolnék, ő rögtön rohant volna apám után a jó hírrel. 

- Szeretnék több időt tölteni vele, mielőtt még összeházasodnánk. Nem akarok csalódni benne. Érett vagyok, ezért szeretnék megfontolt is lenni. 

- Ami azt illeti, eddig is sok időt töltöttél náluk. Biztosan Szabóné is örülne, ha a fia megnősülne. Ráadásul már mindenki rólatok beszél. 

Kellemetlenül éreztem magam. Nyugtalanított a tudat, hogy még házon kívül is tudnak a kapcsolatunkról. Szerettem volna gyorsan túlesni az aznapi beszélgetésen, de a házasság ellen hiába tiltakoztam, anyám nem fáradt bele az unszolásba. Mindig kitartó nő volt. Én nem. Aznap is én törtem meg, és tovább nem tűrve a dolgot, elmondtam neki az igazat. 

- Meg kell értened, hogy ezzel csak segítenél nekünk. 

- És ha Szabó úr mégsem tartja magát az ígéretéhez? Túl hamar megbiztatok benne. 

- Apád jó szakember. Nincs még egy olyan a városban, mint ő, és ezt Szabó úr is tudja. Biztos vagyok benne, hogy betartja, amit mondott, de mi se hátrálhatunk meg.  

- Ha nem a pénzről lenne szó… - mondtam szomorúan –, talán szívesebben megtenném, de így ez nekem nem jó. Nem lennék boldog. 

Sírhatnékom támadt, de nem voltam elég erős, hogy visszatartsam a könnyeim. Pityeregve bár, de őszintén vallottam a pénzzel kapcsolatos meglátásomról és az érzelmeimről, és azt is elmondtam, hogy kihallgattam őket. 

Anyám meglepetten nézett rám. Arcán a szégyen pírja égett. Elhallgatott. Amikor apám boldogan hazaért, arcaink hűvös látványától elszállt a derűje. Újabb köteg pénzt dobott az asztalra, mondván, hogy a többit a házassági ceremónia után kapjuk meg. Leült mellénk.  

- Krisztián utazni készül Rómába – kezdte -, és szeretné, ha Gitta is vele menne. Két hétről van szó, és mindent Szabó fizet. Az utazás után tartjuk az esküvőt. 

Ezekre a szavakra anyám arca kivirult, míg az enyém kissé elsápadt. 

- Látod, lányom! Időt kapsz, ahogy kívántad.

- Nem mehetek! – válaszoltam szigorúan. 

Apám nem értette tiltakozásom okát, hiszen ő is úgy tudta, hogy odavagyok a fiúért. Érdeklődve szegezte ránk tekintetét, és miután anyám elmondta neki miről beszélgettünk a távollétében, elöntötte a méreg. Mérgében mindent letolt az asztalról, majd üvöltve újra megszólalt: 

- Nem lehetsz ennyire ostoba, te lány! Jól tudod, milyen nehéz volt eljutni arra a szintre, hogy az emberek felnézzenek ránk, megismerjenek az úton. Mennyi idő kellett ahhoz, hogy újjá varázsoljunk mindent. Tudva, hogy rajtatok múlik minden, hagynád elveszni mindezt? Szabó úr áldását adta rátok, és én abban bízva jöttem el tőle, hogy nem kell csalódást okoznom neki. Ha te nem házasodsz meg Krisztiánnal, Szabó úr felbontja a szerződést, és nem lesz több pénz. Vége lesz a jólétnek! Ezt nem akarhatod! 

Én is dühös voltam. 

- A pénz árán nem, apám! Inkább legyünk ismét szegényesebbek, én pedig boldogtalan, mert bármennyire is szeretem őt, lemondok róla.  

- Csak gondold át, kislányom – tette hozzá anyám -, mivelhogy tudom, mindig is szerettél volna elmenni Rómába. Itt a lehetőség, ráadásul olyannal mehetnél el, akit szeretsz. Csak két hétről van szó, meglátod, hamar eltelik, és mire hazaértek, kívánni fogod, hogy bár minél előbb összeházasodnátok. 

- Mindenkinek jó lesz! - csatlakozott higgadtabban apám. 

- Ha nem a pénzről lenne szó, eszetekbe sem jutna házasságról beszélni. 

- Előbb-utóbb úgyis ez lesz a sorsod. Nem fogsz te vénlány maradni. A lehetőség hamarabb kopogtatott, mint gondoltuk, de ki kell használni az alkalmat. 

- Ez így nem fog működni. Biztos vagyok benne, hogy ezt Krisztián is így gondolja. Bizonyára szomorú és dühös lesz, ha megtudja, hogy nem akarok elmenni vele, de meg fogja érteni, ha elmondom az indokát. 

Apám szinte kacagott a szavaimon. Nem értettem, mi olyan nevetséges azon, amit mondtam. Gondoltam, hogy a magasztos szavaim nem tetszettek neki. Legszívesebben otthagytam volna őket, és elrohantam volna, hogy átgondoljam a Krisztiánnal való kapcsolatom értelmét. Apám azonban megelőzött, és egy utolsó mondattal lezárta a témát. Azok a szavai minden előbbinél mélyebben megérintettek, indulattal töltöttek el. Nem hittem a fülemnek. Nem lehet, hogy ő is ugyanúgy gondolkodjon, ahogy a szüleim. Talán tényleg félreismertem a Szabóékat?