„A tiszta szerelemnek a lelkiismeret legtökéletesebb csendjére van szüksége.”

(George Sand)

Első fejezet

    -A gyermek pompázatos!

-Ám apjára alig hasonlít. -válaszom a bókra, mely azt erősítette meg bennem, hogy jól döntöttem.

A családi idillt az anya hiánya töri meg, ám mégsem bánom a fájó éveket, mert ő velem van.

  Olvasd hát, eme gyalázatos történetet! Égjen szeretet mellkasodban és lelkedben dolgozzon tisztítótűz!

A történtek után apám két napig nem szólt hozzám. Nem is szerettem volna sem Krisztiánról, sem pedig a házasságról hallani, de ennek ellenére anyám mégiscsak szóba hozta a témát. Továbbra is ellenkeztem a házasságot illetően, talán még lelkesebben, miután a fiúval kapcsolatos negatív információ a tudtomra jutott. Azt kívántam, bár ne ismernénk Szabóékat, de a velük való kapcsolat továbbra is fennmaradt. Pár nap múlva apám újra szóba állt velem, és közölte, hogy nem árulta el Szabóéknak a házasságról alkotott véleményem.

Egyetlenem,

Bocsásd meg hullámos betűimet, a tábor hidege ráz. Emlékszel, tudom, hisz meséltem neked, hogy a vörös bácsik engem választottak ki. Tudod, hogy megnyerjem magunkat azt a tankot. Még nagyon-nagyon sok alkatrész kell hozzá, és ahhoz Anyunak most nagyon messze kell utaznia...

Remélem a nagyival jót mulattok. Néha telefonhoz engednek, az igazgató nagyon lelkes, és engedi, hogy beszéljek vele egy kicsit. Boldog születésnapot, drága kincsem, remélem az ajándékomat mihamarább megkapod.

Figyelj, én nagyon szívesen meghallgatnálak, de az az igazság, hogy nekem pasim van, és nagyon nem szereti, ha csak úgy, bárkivel szóba állok. Főleg, ha srác az illető.

Úgyhogy sajnálom.

Azt még megtehetjük, hogy néha, titokban találkozunk, de ezt sem kéne nagyon hangoztatnunk. Nálunk még a falnak is füle van, és ha a szomszéd néni ki találja kotyogni, hogy együtt látott minket, biztos meg fogja tudni a pasim is, és akkor nagyon pipa lesz.

Ne érts félre, fontos vagy nekem, de nem akarom elveszíteni a pasimat.

Drága magyar föld!

Bocsáss meg, ha levelemmel zavarlak, de nem tudok parancsolni ennek a rakoncátlan kéznek. Hiába minden: csak a szívemre hallgat… Nincs ez másképp ma sem. Az ember nem tagadhatja meg önmagát, ahogyan Te, kedves anyaföldem, Te sem.

Olyan jó vagy hozzánk, amilyen jóságot talán meg sem érdemlünk, függetlenül attól, milyen szelek járnak.

Míg az emberek marják, tépik egymást, önös érdekeiket, anyagi javaikat, saját „csodálatos” külsejüket előtérbe helyezve, addig Te szép halkan, szelíden színesedsz nekünk.