Krisztián távozása után lassan megszűnt a Szabóékkal való kapcsolatunk. Míg eleinte naponta érdeklődtek, hogy nem hallottunk-e valamit a fiúról, később egyre ritkábban jelentkeztek, nem hívtak sem ebédre, sem vacsorára. Számomra két dolog maradt Krisztián után: a levél, melyet még mindig őrzök, és a kétely, mely sokáig a szívembe nyilallt. A történtek után szüleim kedve is meglankadt. Anyám az elmaradt házasság, apám a félbeszakadt üzleti kapcsolat miatt búslakodott.

A történtek után apám két napig nem szólt hozzám. Nem is szerettem volna sem Krisztiánról, sem pedig a házasságról hallani, de ennek ellenére anyám mégiscsak szóba hozta a témát. Továbbra is ellenkeztem a házasságot illetően, talán még lelkesebben, miután a fiúval kapcsolatos negatív információ a tudtomra jutott. Azt kívántam, bár ne ismernénk Szabóékat, de a velük való kapcsolat továbbra is fennmaradt. Pár nap múlva apám újra szóba állt velem, és közölte, hogy nem árulta el Szabóéknak a házasságról alkotott véleményem.

November huszonkettedike, délután 

Harmadik bejegyzés: Kétely a kérdőjel után

Mostohaanyám, Karai Heléna, leánykori nevén Fekete Heléna Mária szegény családban született. Amikor hozzánk került, én mindent meg akartam tudni róla, de természetesen nem voltam elég bátor, hogy Helénától kérjem, hogy meséljen nekem az életéről, így végül, egy nap, amikor kettesben maradtan apámmal, leültem melléje és kérdéseket tettem fel neki. Ő akkor, mindent elmondott, amit szerinte a második feleségéről nekem tudnom kell.

Volt nekünk régen a kertünkben egy terebélyes, örökzöld cseresznyefa. Ő volt a legnagyobb testépítő bajnok, mert kitartóan lógatta ki magából a mázsás súlyokat, hogy aztán nyáron leszakajthassuk takarmánynak. Nem tudnám már visszaidézni hány szalmakosár maradt üresen. Talán egyik se. Pedig túl jól felvoltunk készülve.

Apámnak a méteres falétrával kellett elérnie a tetejét, én meg a kicsi háztartásival garázdálkodtam a tőben. Egyszer akkorát rántottam az egyik ágon, hogy leborultam és a szomszédos palántát megtörtem.

-          - Fuss! - Üvöltöttem anyámra a lángok elől menekülve.

-          - Peti! – Kiáltott a lángok felé, a szemével az öcsémet keresve. Megkerülte az asztalt, és ismét ordított. – Peti! Zoli!

-          - Apu! Peti! – Kiáltottam én is, a füst marta a torkomat. Hirtelen egy nagy láng lobbant mellettem, a földre estem. A könyveim lángoltak, az a sok papír…

-          - Ne, Liza! – Visított anya, és hozzám sietett. 

Talpra állított, majd az ajtó felé tuszkolt.

Apu kettős szereposztásban

Katona volt. Kecskeméten ’56-ban többször is szembenézett a halállal, puskacsővel, ágyúval, de megúszta.

Ejtőernyős volt. Naponta kísértette a halált. De erre nem gondolt. Élvezte a súlytalan repülést a levegőben egyedül vagy társaival összekapaszkodva. Ilyenkor egyszerre dúlt benne az öröm és a felelősség érzése.

Nem szerettük, ha zuhanót ugrott. Az a pár másodperc kínszenvedés volt számunkra.

Appapával nem voltak gondok. Időnként hosszú sétákat tett a friss levegőn, s ha horgára akadt egy-két beszélgetőpartner, órákon át eldiskurálgatott velük a régi szép időkről.

A nap javarészét otthon a TV előtt, kedvenc hintaszékében ücsörögve múlatta. A legtöbb műsor érdektelen volt számára, így azokat jobb híján, átszundikálta. Ha a család valamely tagja a szundikálást látván megkísérelte kikapcsolni a készüléket, az ilyetén kísérleteket enyhe méltatlankodással fogadta.

  Nos, lássuk csak. Az ember lányának, vagy fiának normális esetben van egy anyja és egy apja, és ha szerencsés akkor bizonyos számú testvére is.

Elmesélek neked egy történetet fiam. Téged illet. A születésed történetét.
Egy igazi csoda volt azt hiszem. Mert hiszek a csodákban, és akkor csoda történt.
Talán a nyolcadik hónapban kezdődött, egy rutinvizsgálaton.
Nem gondoltam a holnapra, minden olyan természetessé vált akkor.
Egy hónap múlva szülni fogok. Nem aggódtam, valahogyan meggyökeresedett, sziklaszilárddá vált bennem a hit, minden rendben lesz.
És akkor....
-Csak az anyai szívhangot hallom.-mondta az orvos, és elállt a lélegzetem.