-          - Fuss! - Üvöltöttem anyámra a lángok elől menekülve.

-          - Peti! – Kiáltott a lángok felé, a szemével az öcsémet keresve. Megkerülte az asztalt, és ismét ordított. – Peti! Zoli!

-          - Apu! Peti! – Kiáltottam én is, a füst marta a torkomat. Hirtelen egy nagy láng lobbant mellettem, a földre estem. A könyveim lángoltak, az a sok papír…

-          - Ne, Liza! – Visított anya, és hozzám sietett. 

Talpra állított, majd az ajtó felé tuszkolt. Nem engedtem el a kezét, de ő meghátrált, és aggódó szemekkel nézett visszafelé.

-          - Anya mennünk kell! – Húztam magammal az ajtó felé, a füsttől alig láttam.

Engedett a húzásomnak. Kiérve a fűre rogytunk, és köhögni kezdtünk. Hirtelen nagy lángok csaptak föl a konyhából, biztosan az a kevés alkohol, és az olaj… A testemben forrott a vér, a szememet alig bírtam nyitva tartani. Mikor felnéztem, anyám a tűz felé tartott, pizsamája ujját az arca elé tartva.

-          - Anya ne! – Kiáltottam zokogva. – Ne menj!

De ő bement. Bement értük… Néhány idegtépő pillanattal később, mikor már a hajamat tépve arra gondoltam, hogy bemegyek utána, apám lépett ki. A karjai közt Peti, mellette anyám. Ahogy kiértek, ők is köhögni kezdtek. Peti a plüss mozdonyát szorongatta, kis arcán kormos könnycseppek gördültek végig. A füst megtöltötte a tüdőnket, a sokk szinte megsüketített. Nekem megégett a kezem, anyámnak a lába… Apámnak a fél oldala… De nem törődve semmivel, egymást ölelve álltunk. Zokogtunk, és hálát adtunk Istennek, hogy mind életben vagyunk. A következő pillanatban a tűzoltók hangos szirénája csapta meg a fülemet.
 A szemem kipattant, a szívem a torkomban dobogott. Az ágyamban feküdtem, verejtékben fürödve, és hangosan szuszogva. Azonnal felugrottam, és Peti szobájához rohantam. Ő békésen aludt az ágyában, a Thomas a gőzmozdony plüssjátékát ölelve. Majd gyorsan a szüleim szobájához futottam. Berontottam, és sírni kezdtem. Türelmesen végighallgatták az álmomat, majd apám a táskája után nyúlt. Előhalászta a mobilját, és tárcsázni kezdett. Majdnem hajnali kettő volt, ritkán telefonált ilyenkor.

-          - Mit csinálsz? – Kérdezte anyám, engem babusgatva.

-          - Ha a 17 éves lányom is ilyeneket álmodik… - Szólt komoly hangon. – Nem élhetünk félelemben… Mégiscsak kell az a tanúvédelem!