Apu kettős szereposztásban

Katona volt. Kecskeméten ’56-ban többször is szembenézett a halállal, puskacsővel, ágyúval, de megúszta.

Ejtőernyős volt. Naponta kísértette a halált. De erre nem gondolt. Élvezte a súlytalan repülést a levegőben egyedül vagy társaival összekapaszkodva. Ilyenkor egyszerre dúlt benne az öröm és a felelősség érzése.

Nem szerettük, ha zuhanót ugrott. Az a pár másodperc kínszenvedés volt számunkra. Tudtuk, hogy ő most ott fenn csak magára számíthat.

Lassan számoltunk: egy…kettő…tíz…elég lesz már…tizenöt…nyisd ki…20…Úristen, nem nyílik!...25…Végre, végre gombaként szétterült felette az ejtőernyő és mi megkönnyebbülve szinte láttuk magunk előtt: most szépen ereszkedik lefele, már majdnem lent van, guggolásba helyezkedik…földet ér…bukfencezve kigördül az ernyő alól…Biztonságban van.

Csak egyszer sérült meg: a szél elsodorta és egy fa csúcsán kötött ki. A letört ágak végigszántották a lábát. Nem volt súlyos, de borogatni, pihentetni kellett. Türelmetlen volt, amint javult az állapota ismét ott lebegett ég és föld között, ott, ahol az ember számára megszűnik a földi élet minden terhe és lelke határtalanul könnyű, mint a gondolat.

Az évek teltek, a bajtársak is kiöregedtek, megfogyatkoztak. Olykor könnyeivel küszködve állt a sírnál: nagy erő a barátság, a férfiembert is megríkatja.

Sokfelé laktunk, mentünk, amerre szólította a kötelesség. A korai évekről csak a fényképek mesélnek: Kecskemét, Homokszentgyörgy, Budapest.

Innen Szolnokra költöztünk. Az a nyolc év nagyon szép volt az életemben: hangulatos kisváros, jó iskolák, színház. Korai bakfis éveim teltek el itt, amikor az ember megismeri a diákszerelem ízét.

Sokat volt tőlünk távol. Akadémiai tanulmányai miatt évekig csak hétvégeken láttuk. De olyankor nagyon jó volt, sokat kirándultunk, nagyokat sétáltunk a Tiszaliget óriási fái alatt. Rúgtuk az avart, ezt imádtuk a húgommal. A falevél-esőt és az őszi avar semmihez sem hasonlítható fanyar illatát. Nyaranta strandoltunk, csónakáztunk a tavon, fagyiztunk a Tisza Szállóban, krémest vettünk kedvenc cukrászdánkban, igazi finom franciakrémest.

Apuval karonfogva mentünk a cukiba és végig azon röhigcséltünk, hogy megnéztek minket az emberek: ez az öreg hapsi milyen fiatal csajjal jár.

Életemben először itt voltam igazi zenés-táncos esten a Tisza Szálló kerthelyiségében szüleimmel és az akkor lángralobbant szerelmem alanyával. Valódi zenekar játszott, minden nagyon elegáns volt. Táncoltunk, ami nagy élményt jelentett, lévén a srác versenytáncos. Aztán elmehettünk ketten (!) sétálni egy órahosszára. Édes emlék!

Aztán ismét költözés. Most Aszód volt a kijelölt állomáshely. Nehéz volt megszokni a poros kis falut Szolnok után. Hiányoztak a barátok, az osztálytársak, a Tisza, a megszokott helyem a Városi Könyvtár olvasótermében: minden szombat délután ott voltam és albumokat nézegettem, művészettörténeti könyveket olvastam. Régésznek, művészettörténésznek készültem már gyerekkorom óta.

Hiányzott a tánc is. Két évig a Tisza Táncegyüttesben táncoltam, de jártam szalontáncra is egy ideig.

És itt nem volt semmi!

Azaz mégis. Szép lassan felfedeztük a környék szépségeit a Hosszú Völgy irányában, a szép erdős részt, ahol néha még őzeket is láttunk.

Nagy családi sétákat tettünk hétvégén. Jó volt bolondozni, beszélgetni. Apu itt kínálta meg először cigarettával a húgomat, mert elkottyantotta, hogy ő már cigizett. Nagy köhögés, nevetgélés lett a vége.

Mi gyerekek csapatosan is bóklásztunk. Borzongva mászkáltunk a temetőben a sírok között, de azért belopakodtunk az akkor még romos Schossberger kriptába is.

A zsidó sírköveken a feliratokat mindig egy kicsit megilletődve néztem. Valahogy mélyen megérintett egy idegen nép kultúrájának különössége.

A lakótelepen lassan kialakult egy baráti kör. Volt röplabdacsapat;  felnőttek és fiatalok vegyesen játszottak benne. Ez pótolta számomra a hiányzó edzéseket, hiszen Szolnokon a MÁV-nál leigazolt sportoló voltam: atlétizáltam.

Így jutottam ki Lengyelországba az úttörőolimpiára is.

Aszódról is mentünk a gimi színeiben versenyezni, de az más volt.

Még az alsó lakótelepen laktunk, mikor elhatároztuk, hogy klubot csinálunk a pincében. Akkoriban ez nagy divat volt. Szorgalmasan gyűjtöttük a „nyugati” cigisdobozokat, ez volt a dekoráció. Zenét hallgattunk, dumáltunk, jól éreztük magunkat.

Az egyszem moziban rengeteg orosz filmet megnéztünk, főleg mikor már leendő férjem udvarolni kezdett nekem.

És el ne felejtsem az Il Silenciót! A laktanya közel volt, s akkor még a kürtös minden este elfújta a takarodót. Hogy szerettem hallgatni a lágy dallamot!

Persze a felnőttek is barátkoztak, összejártak. Sokszor hallottam az asszonyoktól: - Nehéz a katonafeleségeknek! Olykor több hétig egyedül a gyerekekkel, mert a férj hadgyakorlatra ment. Nagy volt a titkolódzás, mi gyerekek nem is tudhattunk arról, hogy az apukánk elmegy hosszabb időre. Csak reggel láttuk, hogy üres az ágya…

Érdekes, arról sohasem esett szó, hogy szegény katonagyerekek…

Pedig talán őket még jobban megviselte az apu hiánya, mint a feleséget.

/Folytatás következik/