Aznap is a szokásos kora reggeli sétámat folytattam a város még latyakos parkjában. Mindennap, egészen pontosan reggel hat órakor indultam el, hogy körbejárjam a fák és a madarak kis birodalmát. Rám fért, ugyanis a munkámat tekintve igencsak sokat üldögélek a laptopom mellett, fejem zúg, a szemem folyton könnyezik a fáradtságtól. Aznap azonban egyébtől is könnyezett. Véget ért egy álom. Most már tényleg befejeződött.

„ Még most is érzem parfümének illatát, magam előtt látom, ahogy kecsesen ül a zongora előtt és játszik nekem. Ujjai fürgén mozognak a billentyűkön és közben énekel, akár egy csodaszépen csiripelő madár. Naphosszat el tudtam lenni ezzel a látvánnyal és folyton csak őt hallgattam volna, ám ahogy eljött a reggel, a kép elsötétült és kinyíló szemeimet ismét gépek és papírok fogadták, fülemet pedig az ébresztőóra kegyetlen hangja fájdította. „

Mikor ezeket a sorokat leírtam, szememből folytak a könnyek és csak arra tudtam gondolni, hogy valamiképpen újra elő akarom csalogatni őt. Már vártam az éjjelt, hogy szemem újra lehunyjam, és újra belépjek abba a fehér márványterembe, ahol a zongorán, rajtam és rajta kívül, semmi és senki nem volt. Elmentem, hogy a közeli boltokba vásároljak egy szál tűzpiros rózsát, gyertyát és csokoládét, majd a vásárlás után visszatértem a parkba, hogy kihasználjam a maradék időmet, a munka kezdéséig.  Péntek reggel volt, munkához nulla százalékos kedvem és fáradt is voltam, hogy bemenjek az irodába. De el nem késhettem. Gondolataim csak az álmom körül forogtak. Semmiképpen sem akartam üres kézzel belépni a márványterembe ezért is szereztem be három romantikus kelléket és mivel meg akartam előzni a szerelmemet, hogy elő tudjam készíteni a helyet a fogadtatására, arra gondoltam, hogy aznap este hamarabb fogok majd nyugovóra térni. Így talán sikerül előbb érnem a márványterembe. Másra se tudtam gondolni, emiatt aztán észre se vettem, amikor szemeim lassan lecsukódtak és minden elcsendesült körülöttem.

„Furcsa volt. Könnyedén léptem át az álom kapuján, de amikor kinyitottam az ajtót, meglepetésemre ismét a parkba találtam magam. Természetesen egyből a lány kerestem, tekintve, hogy zongorát egy parkban úgysem találok. Körbejártam a szokásos útvonalam és miután már úgy éreztem minden hiába, megfordultam és egy pad felé vettem az irányt. Leültem. A rózsa is kissé lekonyult a kezembe, talán mert túl erősen szorítottam. A gyertya épen maradt, de a csokoládé is majdnem teljesen szétment az erős markolásomtól. Sírni szerettem volna, de furcsa mód nem tudtam, pedig abban a pillanatban erre igazán lett volna okom. Egyedül maradtam. A lány elhagyott.

Bele kellett törődnöm, hogy az álom melyben oly hosszú ideig minden éjjel órákon át ellazultam és a lányba, akibe oly annyira szerelmes voltam, hogy fel sem akartam ébredni, most úgy döntött kilép az életemből. Szomorúságom pillanataiban már fel sem tudtam nézni a földről és a kezemből lassan kifogyó dolgokból, melyeket olyan nagy szerelemmel hoztam magammal erre a napra. Aztán valaki megérintette a fejem búbját. Ő az. – gondoltam, de mégsem mertem felnézni. Akkor ő énekelni kezdett. – Tényleg ő az. – és akkor fel akartam emelni fejem, de ő nem engedte csak énekelt a fejem fölött és közben simogatott. Ekkor meleget kezdtem érezni. Eleinte azt gondoltam, hogy a szerelem tüzel bennem, de akkor oldalra néztem és megláttam a nap sugarait a fák között. Reggel van. – eszméltem fel. Akkor hogyan lehetséges, hogy még mindig álmodom? Hiszen eddig mindig úgy volt, hogy amint a nap felkel az álmom is véget ért. De nem. Tényleg csak álmodtam, hogy ő volt az és énekelt nekem. És a nap is már régen felkelt, csak a sugarai akkorra érték el a fák lombjait.”

-                     Uram! Ébredjen! Ön elaludt. Hahó! – szólított egy hang. Férfihang volt. Nem az álom része. Uram hall engem? – kérdezte. Kinyitottam a szemem. Ismét a parkban találtam magam, kezemben a naplómmal. Még most is érzem… - olvastam a leírt sorokat. Kezembe ott volt egy teljesen ép rózsa és egy tábla csokoládé, mellettem egy gyertya. A szemem fájt, de már nem könnyezett. – Mióta alszom? – kérdeztem az ismeretlen férfit.  – Talán úgy fél órája. Féltem, hogy valaki meglopja magát, azért ébresztettem fel. Ahogy elnézem ezt a rózsát, igencsak drága lehetett, mert én még ilyen szép piros rózsát nem láttam. No meg gyertya és csokoládé. Ön bizonyára készül valahova azaz valakihez. Ma mindenki ezt csinálja. Bár én is meglephetném azt akit szeretek, de sajnos nem tudom. Messze van már az én Rózsám. A férfi igencsak elszomorodott, ahogy ezeket a szavakat kimondta.  Órámra néztem. Tíz óra volt. Elkéstem. Össze voltam zavarodva. Hirtelen az sem jutott eszembe mi történt. Az úr továbbra is áradozott a szerelemről és lassan rájöttem arra, hogy miről beszél. Valentin nap volt.  De nekem mindaddig csak egy sima péntek, ugyanolyan nap, mint a többi, amikor munkába kellett volna mennem. De elkéstem. És már nem is akartam odamenni. Összeszedtem a rózsát, a gyertyát és a csokoládét, elbúcsúztam az ismeretlentől és elhagytam a parkot. 

Hazafelé tartva a művészház előtt egy pillanatra ismét megálltam, amikor meghallottam az ismerős zongorahangot. Elmosolyodtam. Fél tizenegy. Azonban vége a reggeli próbának. Nem is telt el sok idő, amikor ő is megjelent a kifelé igyekvő emberek között és mosolyogva tartott felém. Igen, ő volt az. Ezúttal nem álmodtam. Mikor elért hozzám, szorosan átöleltük egymást. Megcsókolt és rögtön kérdezősködni kezdett, hogy miért nem mentem be a munkahelyemre. Én erre nem válaszoltam, csak halkan átadtam az ajándékokat:

-         Boldog Bálint napot szerelmem! – tettem hozzá.

A noteszem zsebre csúsztattam, de ő ezt észrevette és rögtön rákérdezett, hogy mi volt az, amit eltettem. Megmutattam neki, ő pedig kinyitotta, és míg egymás mellett lépkedtünk a sorokat olvasgatta. Én közben vezettem őt, nehogy megbotoljon.

-          Te rólam álmodsz? – kérdezett kis idő múlva mosolyogva.

Én akkor az álombéli nőre gondoltam, akit minden éjjel láttam, aztán a nőre néztem, aki mellettem volt. A kettő egy és ugyanaz a személy. Végre észrevettem. Akkor jöttem rá valamire, amit nem mondtam ki neki: Mindaddig a pillanatig annyira el voltam foglalva a munkámmal, hogy észre se vettem milyen csodálatos valakivel élek együtt. Csak az álom volt az, amikor semmi és senki nem zavart és csak az álom volt az, ahol nyugodtan csodálhattam őt. Ám az álom is egyszer véget ért. És nem hiába. Rá kellett jönnöm, hogy nyitott szemmel is ugyanúgy észre kell vennem őt, ahogyan akkor, amikor a szemem lecsukom. És ha észreveszem, sohasem fogom szem elől veszíteni.

-         Igen, minden nap rólad álmodom. – feleltem.

-         Hogy te mennyire romantikus vagy! – és akkor odabújt hozzám.  – De mennyire butus, hogy ma nem mentél dolgozni, csak azért, hogy már reggeltől velem legyél ezen a napon.

 Magamban elmosolyodtam.

-         Te sokkal fontosabb vagy, mint a gépek és a papírok. – válaszoltam átölelve.

Aznap éjjel már nem jelent meg az álmomban, de mikor másnap reggel felkeltem ott volt mellettem és átölelhettem anélkül, hogy eltűnt volna.