Deddy fáklyájának fénye kísérteties árnyékokat rajzolt a hatalmas kövekkel kirakott alagút falaira. A hosszú futástól oldalát a légszomj görcse szorította, fülében hallotta szíve dobbanását, halántékában érezte az ereiben áradó vér lüktetését, és elméje legmélyebb zugaiban, fénysebességgel száguldó gondolatok keresték a kiutat. Tolta, hajtotta maga előtt Rheiát. A holt fáradt lány, botladozó léptekkel futott tovább, ahogy csak bírt. Hátuk mögül egyre közelebb hallották üldözőik zaját, előttük pedig az alagút sötétje nyelte el fáklyájuk fényét.

Aznap is a szokásos kora reggeli sétámat folytattam a város még latyakos parkjában. Mindennap, egészen pontosan reggel hat órakor indultam el, hogy körbejárjam a fák és a madarak kis birodalmát. Rám fért, ugyanis a munkámat tekintve igencsak sokat üldögélek a laptopom mellett, fejem zúg, a szemem folyton könnyezik a fáradtságtól. Aznap azonban egyébtől is könnyezett. Véget ért egy álom. Most már tényleg befejeződött.

„ Még most is érzem parfümének illatát, magam előtt látom, ahogy kecsesen ül a zongora előtt és játszik nekem.

A mandli

Vogler apja meghalt. Öreg volt már, és sokat betegeskedett, az utolsó évben már föl sem kelt az ágyból, és nem szokás ugyan kimondani, de ilyenkor mindenki azt gondolja, megváltás neki a halál. Megváltás vagy nem, Gert meglehetősen nyomott hangulatban ért haza a temetésről. Persze tudjuk, hogy ez az élet rendje, nem ért váratlanul, apának is elege volt már az egészből, valahol mégis nagy igazságtalanság az, ami történik velünk, emberekkel

Valóság szélén

A gyerek úgy sírt, mint a záporeső. Elütötte az autó a kiskutyámat!

Ne butáskodj már, mondta az anyja, kint van az udvaron, és a macskákkal játszik. Nézd meg.

Nem-nem, zokogott tovább a gyerek, láttam, hogy elütötték. Egy fekete autó ütötte el.

Az asszony még Péternél is nyűgösebb hangon válaszolt: Ezt már többször megbeszéltük. Álmodtad, nem akarod megérteni?

Erre a kérdésre nincs jó válasz. Akarom, persze, de nem megy.

Jó ripacs

A világ történetében már nem egy kalapos király akadt, aki azt gondolta, semmi sem jó, úgy ahogy van, és a múltat végképp el kell törölni. Egyikük eldöntötte, még anno 1783-ban, hogy bezáratja a jezsuita kolostorokat. Szélnek eresztették a pocakos pátereket, az összes hölgyet, aki abból próbált megélni, hogy nem ment férjhez – és meg is éltek, különösen ha főhercegnők voltak, mint Magdalena és Helena, akik kedvéért megépült a halli zárda, az Inn völgyében.

Szerződés januárra

Rossz évek jöttek egymás után, és Tosza egyszer csak azon vette észre magát, hogy nem volt elég elővigyázatos, sosem fizeti meg a rengeteg adósságát. A hitelezők is mindig rosszkor vesztik el a türelmüket, ráadásul nem is lehet megérteni őket. Szentül meg vannak győződve arról, hogy van az adósnak pénze, sőt még a bőre alatt is pénz van, tisztán csak aljasságból nem fizet. Az egyetlen megoldás, ha elég gyakran járnak a nyakára, egészen addig, amíg meg nem unja, és föl nem nyitja a kincsesládát.

A szín, ugyan az a színtelen. A függöny kicsit később a szokásosnál, de széthúzva a még mindig szimplán, és még mindig repedten.

A lábad még mindig dagadt. Pihentetni kéne, de nem szeretsz ücsörögni, meg egyébként is van egyéb dolgod. Majd este, ha már besötétedik, leülsz a tévé elé, akkor majd pihensz.

A reggel ónos esővel kezdte a napot. Valahogy nem repestél az örömtől, amikor meghallottad a kopogását, hiszen ki kell mozdulnod, vásárolnod kell, legalább alágyújtóst, különben megint kínlódhatsz a begyújtással.

Van egy álmom,

Mi sosem fog teljesülni.

Van egy hely,

Hova sosem fogok eljutni.

Van egy érzés,

Mit sosem fogok megismerni.

S van egy ember,

Kit sosem fogok átölelni.

De van egy hang,

Mi szívem melengeti.

Lelkem dallama,

Mi ritmusra zengi.

Újra s újra,

Boldognak kell lenni.

A jótékony csönd

Betakar, mint puha takaró

A lélek is megpihen, s kinyílnak az álom kapui

Nem döngetik a valóság kemény rideg öklei

Idebent most jó, pihen a kint, a zord való

Álmodom

° ☾ ° 　¸. ● ¸ .　　★　° :.　☾
°☆ 　. * ● ¸ .　　　★　° :.　 .

Egyszer, pókrezgőkről álmodtam, de amikorra felébredtem, már fogalmam sem volt róla, mik is lehetnek azok a pókrezgők, mert  elrezegtek. Azután bevetettem a képzelőerőmet, és ezt sütöttem ki belőle…

A Pókrezgők

„Minden pók termel pókhálóselymet, egy vékony, erős proteinszármazékot, amit (a legtöbb esetben) a hasuk végében lévő mirigyek termelnek, választanak ki. Sok fajuk használja ezt fel arra, hogy zsákmányát elejtse. Ennek ellenére több faj, háló nélkül vadászik.

A tompult, várakozástól terhes másodpercekben halkan kúszott fülünkbe a melankolikus elő zenekar utolsó, kifáradt lehelete. Csupán egyetlen akkord választott el minket a boldogságtól, őket a hírnév kapujától, mégsem figyelt rájuk senki. Váruk a folytatást. A küzdőtérre sötétség borult, fojtott beszélgetések szúrták a csöndet, halk kacajok tépték a mámor ittas percet, s a levegő megtelt a várakozás buja feszültségétől, izgalmától.

Egy utolsó slukk, s a megperzselt cigarettavég halk koppanással érinti a világot jelentő deszkát.

Akarom a pillantását,

Arca szép mosolyát,

A szeme csillanását,

Minden mozdulatát.

Akarom: titkon, nyíltan.

Vállalom.

Akarom azt, amikor rám nézel,

Akarom azt, mikor hozzám szólsz,

S akarom azt, mikor hozzám érsz.

Azt akarom, hogy bennem élj!

Érzem, ha figyelsz,

Érzem, ha szólnál, s mondanád…

Szétfeszít ez az érzés –

Legszívesebben elfojtanám.

Érezni akarlak…

Ölelni akarlak…

Szeretni akarlak…

Téged akarlak – de nem szabad.