Jó ripacs

A világ történetében már nem egy kalapos király akadt, aki azt gondolta, semmi sem jó, úgy ahogy van, és a múltat végképp el kell törölni. Egyikük eldöntötte, még anno 1783-ban, hogy bezáratja a jezsuita kolostorokat. Szélnek eresztették a pocakos pátereket, az összes hölgyet, aki abból próbált megélni, hogy nem ment férjhez – és meg is éltek, különösen ha főhercegnők voltak, mint Magdalena és Helena, akik kedvéért megépült a halli zárda, az Inn völgyében. Egy nagyobb földrengés után át kellett építeni a házat és a templomot, rátették a kezüket a jezsuiták, őket meg a mi kalapos királyunk különösen nem szenvedhette. Vérző szívekkel meg egyenesen ki lehetett kergetni a világból.

Itt van ez a szép nagy épület, a Bettelwurf hegy árnyékában, mit kezdjünk vele? A tanácsos urak praktikusan gondolkodtak. Ki kell adni mindenféle jó embernek, akik nem bánják, ha képletesen is, de zárdába kell vonulniuk. Eleinte jól ment az üzlet, elkeltek a kisebb szobák és a nagyobb lakosztályok, élet költözött a barokk falak közé, aztán a bérlők egy csapásra, mintha valamennyien megbolondultak volna, egymás után mondták fel a bérleteket – újak nem jöttek helyettük – pedig már olyan olcsón kínálták, hogy olcsóbban igazán nem lehetett.

Mi ütött a halli polgárokba, hogy ingyen sem akartak beköltözni a barokk palotába? Nem volt ez titok, megmondták egyenesen: visszajárnak a halottak. Egyes helyiségekben, például a konyhában meg az éléskamrában, egész éjjel akkora a lárma, hogy ott ember meg nem maradhat. Beszélnek, kiabálnak, taszigálják a bútorokat, és néha még az a szörnyűség is előfordul, hogy selyemszoknyák zizegését lehet hallani.

Ostobaság, mondták a tanácsosok, egy bolond elkezdte, a többi megy utána, olyanok ezek, mint a birkák. De birkák vagy sem, más csak egyetlen lakosa maradt az épületnek, igaz, arról meg azt rebesgették, hogy tényleg nincs rendben valami a fejében. Jóravaló iparos volt ez a Zwirner, aztán elvesztette a feleségét meg a gyerekeit – akkor felhagyott a mosdással, borotválkozással, hajvágással, télen-nyáron ugyanabban a mocskos kantusban járt, és azt mesélte, hogy hamarosan vége lesz a világnak.

Ez a Zwirner volt a zárda egyetlen lakója, amikor a tanácsos urak végre elszánták magukat, hogy kivizsgálják a kísértetjárást. Este tíz után érkeztek, mind a hárman, mert meg kell adni a módját, meg aztán mi van, ha a hírek igaznak bizonyulnak? Egész sereg szolgát hoztak magukkal, akik elég tiszteletlenül viselkedtek, nevetgéltek és lökdösték egymást, fogadkoztak, hogy jól eldöngetik a botjaikkal az összes hazajáró lelket – mindegy, hogy a még a 16. században lebontott Sparberg kastélyban követték el azt a gyalázatosságot, ami miatt nem nyugodhatnak az anyaföldben, vagy apáca létükre hancúroztak, ami valljuk be, nem is olyan lehetetlen. Persze elállt a szavuk, amikor megpillantották a komor, boltíves folyosókat, fáklyafényben. Előbb-utóbb mindenki észrevette, hogy nincsenek magukban. A folyosó végében árnyak imbolyogtak, vagy éppen nesztelenül suhantak a kert felé. Elment a szolgák jókedve, és a tanácsosok tudománya is csődöt mondott.

Zwirner ott téblábolt körülöttük, és mondta a magáét: Nem a folyosó a legfélelmetesebb, hanem az egykori konyha. Oda még én se merészkednék be éjfél után. Beszélik, hogy egy nagyon előkelő hölgy, egy grófnő (mert a szegény népnek mindenki gróf, ha ugyan nem herceg, csak azért, mert jobb ruhát visel) zajt hallott a kamorából, és hiába intették, csak azért is bement – csupa halálfej volt a polcokon, a ládák tetején – olyik csak vigyorgott, olyik oda is gurult a grófnő lába elé – sikoltozva menekült, és többé nem látták Hallban, itt haljak meg, ha nem igaz.

Ne locsogj már annyit, szóltak rá a tanácsosok, akik már mind a hárman krétafehérek voltak a rémülettől. Zwirner zavartalanul folytatta: Onnét vezet le a széles lépcső a hajdani borpincébe, ahol egész éjjel akkora lárma van, hogy egy szemhunyást sem lehet aludni tőlük – és tényleg mintha egy kisebbfajta csődület gyűlt volna össze az amúgy üres borpincében. Két férfi olaszul beszélt, a többiek összeverték a tenyerüket.

A tanácsosok a belső udvar felé menekültek, de ott se volt nyugalmasabb. Előbb azt hitték, csak egy szobor áll a ciprusok és a berkenyék között, aztán a szobor megmozdult, pár lépést tett feléjük – Uramisten, ez egy jezsuita páter egyenesen a másvilágról! Csak az volt a furcsa, hogy ott volt a kezében a breviárium. Nem lehet Isten embere, aki vaksötétben olvas.

Egy kerek órán át tartott az inspiciálás, és még a bútortologatásból is kaptak egy kis ízelítőt – mintha nehéz szekrényeket borogattak volna föl az emeleten – akkor a tanácsosoknak elegük lett a dicsőségből. Már akármi csinálja ezt az éktelen lármát, igazuk van a halli polgároknak. Nem lehet ebben az épületben megmaradni. Meg kell valósítani a régi tervet, átalakítani az egészet ispotállyá! A betegek nem panaszkodnak, ha elég rosszul vannak, a szimulánsoknak meg nem jár ellátás, sőt ki kell rendelni őket közmunkára, büntetésből.

És még szégyellhetik is magukat, amiért olyan lusták, hogy szegény sorra jutottak.

Zwirnernek volt egy jó pajtása a szolgák között; nem sokkal tisztább, de még éppen meg lehetett tűrni a városházán. Ez a toplák, vagy mi volt a neve, megkérdezte, egészen halkan és privát: Áruld már el, pajtás, hogy tudod elviselni egész éjjel ezt a csinnadrattát? Hogyan van ez, miért nem maradnak békén, ha egyszer már beásták őket a föld alá?

Csitt, pisszegte le Zworner, csak nem hiszed el te is, hogy a megboldogultak járnak vissza minden éjjel? Egy színésztrupp lakik a szomszéd házban, csupa szegény ördög, aztán egy kissé szűkösen vannak. Előadás után átjönnek, hogy kieresszék egy kissé a gőzt. Nem részegek, mert sosincs annyi pénzük, hogy rendesen berúgjanak. Ha nincs jobb dolguk, eljátsszák, hogy ők most kísértetek.

A pajtás a homlokára csapott. Kutyafáját, gondolhattam volna! Erre is csak a ripacsok bandája képes.

Nono, felelte Zwirner, lehet, hogy ripacsok, de azt meg kell adni, hogy jól csinálják. Egy egész trupp jó ripacs.