A mandli

Vogler apja meghalt. Öreg volt már, és sokat betegeskedett, az utolsó évben már föl sem kelt az ágyból, és nem szokás ugyan kimondani, de ilyenkor mindenki azt gondolja, megváltás neki a halál. Megváltás vagy nem, Gert meglehetősen nyomott hangulatban ért haza a temetésről. Persze tudjuk, hogy ez az élet rendje, nem ért váratlanul, apának is elege volt már az egészből, valahol mégis nagy igazságtalanság az, ami történik velünk, emberekkel.

Hideg, barátságtalan januári nap volt, tudjuk, korán sötétedik, és semmi sem akar sikerülni. Gert apatikusan ült a kanapén, és éppen azon gondolkodott, felgyújtsa-e a villanyt, amikor megszólalt a csengő.

Ne már, ezen a napon. Biztosan csak reklám, hiszen minden nap kilószámra hozzák ezeket a semmire sem jó, színes papírokat. De a látogató nem adta fel, és Gert elkövette a létező legnagyobb hibát, ajtót nyitott. Ellenszenves alak álldogált a küszöbön, abból a fajtából, amelyikre gondolkodás nélkül rásütjük a bélyeget, hogy bűnöző. A fejét mintha baltával faragták volna, és azok a mélyen ülő kis disznószemek sem ígértek semmi jót. A következő pillanatban előrántja a fegyvert – hát azt nem, de nagyon igyekezett volna befelé, Gert pedig teljes szélességében elállta az utat.

Keres valakit? – kérdezte hűvösen.

Feltétlenül beszélnünk kell, viszonozta ugyanolyan hűvösen a bűnöző, aki ugyan sosem mutatkozott be, de legyen Grünblattner.

Sajnálom, de ez a nap nem alkalmas. Keressen fel a jövő héten az irodámban.

Magának akkor sem lesz alkalmas, ha megtudja, miről van szó, lefogadom, tette hozzá Grünblattner, és ment volna beljebb, de még mindig nem lehetett. A kedves édesapjáról beszélnék.

Elkésett, uram. Ma volt a temetés.

Tudom, de a körülmények. Én is csak most szereztem meg az információt. De a maga szempontjából se lenne jó, ha kitudódik.

Akkor nagyon egyszerű, jegyezte meg Gert gúnyosan, ne mondja el senkinek, lehetőleg nekem se, nem érdekel.

A másik azonban nem azért jött, hogy ilyen könnyen kiengedje a markából a prédát. Elnézést, nem engedne be? Nem olyan dolgokról van szó, amiket csak úgy el lehet mondani, a küszöbön.

Jövő héten. Az irodámban. Világosan beszélek?

Mivel Grünblattner még mindig makacskodott, Gert egyszerűen becsapta az ajtót az orra előtt. Sürgős neki. Kellemetlen fickó. Egészen biztos, hogy pénzt akar. Elmeséli, hogy apám tartozott neki, írás persze egy sor se, vagy ha mégis, egy aláírást nem olyan nehéz hamisítani. Vannak erre szakosodott intézmények – egyébként biztosra veszem, hogy nem ismerte az apámat személyesen. Ő mindig megválogatta az üzleti partnereit.

Grünblattner még mondott valamit, amit nem lehetett tisztán érteni. Valami olyasmit, nagyon téved, ha azt hiszi, ilyen könnyen megússza. Gert nem hitt semmit, annyira nem érdekelte, hogy meg is felejtkezett a kínos jelenetről. Bement az apja szobájába, és hosszasan álldogált a megürült ágy előtt.

Minden úgy volt, mint az utolsó napon. A takaró, ahogyan összegyűrődött, amikor az apja élettelen testét kiemelték az ágyból. A kisasztalon vizespohár és gyógyszerek. Színes sál, ezt csak Louise hagyhatta itt, aki az utolsó évben ellátta a magatehetetlen beteget. Vissza kellene adni, bár nem nagy érték, egy darab rongy. Én ugyan nem nyúlok hozzá – és itt Gert összerázkódott, mintha valami szörnyűségről lett volna szó – vér, genny, kukacok – pedig csak egy színes sál volt, Louise-hez képest nagyon is az. Nyugdíjas vénség ne hordjon piros virágokat. Egyáltalán ne hordjon semmit, hordja el magát. Ez nem volt szép Gerttől, mert Louise igazán lelkiismeretesen gondozta az öreget, talán még szerette is a maga módján. Vogler az utolsó napokban már senkivel nem beszélgetett, csak vele. Akkor fel sem tűnt, hogy ezeknek mennyi a mondanivalójuk. Miről társaloghattak ezek, a sikeres üzletember és a hajdani ápolónő? Louise-t egyszer kipenderítették a kórházból, no azt is jó lenne tudni, hogy miért. Bár ha eddig nem mondta el –

A rossz érzés megfogalmazódott. Apámnak titkai voltak. És Louise-el osztotta meg a titkait.

Volt a szobában egy régimódi, sokfiókos szekreter. Tulajdonképpen nem illett oda, de Vogler ragaszkodott hozzá. Igen, tudom, hogy tele van kacatokkal, de nekem azok az emlékeim. Gert tiszteletben tartotta a megsárgult papírokat, apró tárgyakat, de most már úgyis mindegy volt, apa elment, és ő megörökölte az emlékeit. Egymás után szedegette ki a papírcsomókat, és körvonalozódott egy régi ingatlan-ügy. Vogler földet vásárolt Ausztriában. Ez érdekes, sosem hallottam arról, hogy valaha is gazdálkodni akart volna – persze nem is szántóföld volt ez, hanem erdő. Apám megvett egy erdőt Ausztriában? Nem hangzik logikusan. Mindig is városi népek voltunk, és minek az erdő annak, aki vadászni sem akart soha?

Tovább lapozgatott a papírok között. Most látom, hogy már nincs is meg az erdőnk. Eladta, vagy öt évvel a vétel után. Én még egészen kicsi voltam, első elemista, persze hogy nem emlékszem semmire. Gondolom, befektetésnek szánta, aztán rájött, hogy mégsem lesz jó, van ilyen. És itt őrizgette a régi szerződéseket a szekreterben. Fontos lehetett neki.

Visszatette az egész paksamétát. Kényelmetlenül érezte magát, amiért ott turkált a féltett szekreterben, pedig hát most már szabad volt. Ő az egyetlen örökös, az övé a ház, a titkaival együtt. És ez különben sem nagy titok, inkább csak elsikkadt, nem került elő. Harminc vagy negyven évvel ezelőtt vett egy erdőt a Zillertalban, aztán eladta, na és?

Anya biztosan tudott róla, de anyát már régóta nem lehet megkérdezni, sőt Emilie is elment, bár nem valószínű, hogy ismerte ezeket a régi dolgokat. Mindössze egy évvel volt idősebb Gertnél, és egy máltai nyaralásról csak a hamvait hozták haza. Nászúton volt – de ne bolygassuk, akkor nem fáj annyira.

Megszületünk, meghalunk, nem tudjuk, miért. Néha egy nagyon kis fényvillanás, vagy mintha föllebbent volna egy fátyol – hagyjuk, ebből megint elérzékenyülés lesz, nem érdemes. Ha valaki, hát Gert nem volt az az elérzékenyülős fajta, de egy ilyen napon, temetés után – amikor egyre jobban terjed a sötétség, és a villanykapcsoló végtelenül messze van –

Gert töltött magának egy nagy pohár viszkit. Másképpen be sem fejeződhetett volna a nap.

*

Grünblattner nem vesztegette az idejét, hétfő reggel megjelent az irodában. Honnan tudta? Nos, az ilyen Grünblattnerek mindent tudnak. Utca, házszám, postai irányítószám, telefonszámok, még talán a recepciós kislány születésnapja is. Egyesek abból élnek, hogy mindent megtudnak valakiről. Gert még ott se volt, milyen dolog az, hogy a főnök érkezzen a leghamarabb? Grünblattner türelmesen várt, és megpróbált udvarolni a recepciós kislánynak. Szegény Annegret csak kapkodta a fejét. Bejön ide ez a – első pillantásra kijárna neki tíz év. Gert gyomra összerándult. Persze, ez a szemét alak, aki közvetlenül a temetés után – biztosan zsarolni akar, mi mást akarhatna tőlem egy idegen? Úgy látszik, nem lehet elkerülni, akkor meg essünk túl rajta minél előbb.

Beterelte az irodájába, ahol undorodott csak, de nem félt – megvolt az összeköttetés a rendőrséggel, térdmagasságban egy gomb az asztal alatt. Ha bármi történik, elég egyetlen mozdulat. De felesleges volt az elővigyázatosság, Grünblattner nem volt erőszakos. Talán inkább bolond.

Messziről kezdte. A középkorban számos ezüstbánya volt Tirolban, ne gondoljunk nagy bányákra, inkább csak ércelőfordulások. Persze így is jól jött a grófoknak vagy hercegeknek, némelyiknek olyan jól, hogy saját pénzt verettek. Aztán ezek a kis bányák lassan kimerültek, és nem maradt más utánuk, mint jó történetek. Mondjuk, Grünblattner éppen nem az a típus volt, akitől elvárnánk, hogy a tibeti folklórról csevegjen, főleg nem egy irodában, hétfőn délelőtt. Szerencsére ő sem erőltette ezt a vonalat. Viszont a néhai Vogler úr, ekkor meg ekkor, a Zillertalban –

Ettől kezdve Gert is figyelt. Szóval a Zillertalban? De Grünblattner, aki eddig olyan bőbeszédűnek mutatkozott, mintha egyáltalán nem akarta volna részletezni ezeket a zillertali eseményeket. Legyen elég, hogy bizonyos információi vannak a néhai Vogler úrról. Tudja, hogyan szerezte meg a mesés vagyont. Üzletember volt, na persze, de nagy ritkaság az, ha valaki tisztességes munkával szerzi meg az első milliót. Ami a kritikus tömeg, ugye. És itt Grünblattner megengedett magának egy száraz nevetést. Illegális ügyei voltak, na. Ráakadt egy régi ezüstbányára a Zillertalban, és megvette a hozzátartozó földet, történetesen egy fél hegyet. A bányakincs természetesen az államé, de a néhai Vogler úrnak eszében sem volt dobra verni a nagy felfedezést, ez a bánya még nem merült ki, van ott még érc, ki lehet termelni, csak tudni kell, hogyan. Röviden, Vogler a maga szakállára termelte ki az ezüstöt, megkárosította az államot, ennyivel vagy annyival károsította meg, az akkori árakon, a mostani árakon, jogtalanság történt, blabla, blabla, az állam bármely pillanatban érvényesítheti a követelését – de erről senki más nem tud, mint ő, Grünblattner. Ő pedig hallgat, mint a sír, amennyiben –

Gertnek nagy kő esett le a szívéről. A zsarolóról kiderült, hogy zsaroló, ez is már milyen piti dolog. Az elejétől a végéig ostobaság. Ma már nem úgy van, hogy behatolok egy lezárt bányába, kilapátolom az ezüstércet – mit kezdek vele? Építek hozzá egy tisztító/dúsító berendezést, egy kis hutát, feldolgozom az ezüstöt – mit csinálok belőle? Rudakat? Ékszereket? Mindezt éveken át, titokban, teljesen egyedül, és nemcsak a szükséges szakértelmem van meg hozzá, de még a szerencsém is, mert nem kapnak rajta. Ugyan már, Grünblattner úr, az apám semmi máshoz nem értett, mint a kereskedelemhez, de ahhoz aztán nagyon. Sosem tudott volna megkülönböztetni egy darab ezüstércet egy – egy – akármitől. Tegye vissza a meséjét oda, ahova való, a tiroli folklór feliratú ládikába. És ha valaha is azt képzelte, hogy ezért a meséért tőlem pénzt kap, sürgősen felejtse el. Az apám nem rövidítette meg az államkincstárat, és én nem vagyok zsarolható.

Grünblattner számított arra, hogy az első meneten el fogják utasítani, ez hozzátartozik a mesterséghez. Úgy tett, mint aki komolyan latolgatja az ellenérveket, és csak a legvégén húzta elő az adu ászt. Vogler úrnak egy csomó földje volt a Zillertalban. Nem a környéken vagy máshol, hanem a bánya körül.

Gert vakmerőn hazudott. Az apámnak nem is volt földje  Ausztriában. Sosem hallottam a zillertali földjeiről.

Grünblattner arcán átfutott valami, ami kevésbé baltaarcú embereknél akár mosoly is lehetett volna. Uram, értékelem, hogy tagadással próbálkozik, de higgye el, nem érdemes. Véletlenül birtokomban vannak a szerződések fénymásolatai. Vogler úré volt a föld, és névlegesen a bánya is. Nem lesz nehéz bizonyítani, hogy művelésbe vette, mert a hegyben még mindig van ezüst. Nem sok, de van. Éppen elég lenne egy karrier alapjaihoz. Megtehettem volna, hogy én is azt az utat választom, mint a kedves apja, de én törvénytisztelő ember vagyok.

Van valami sajátos bája annak, ha Baltaarc úr nevezi magát törvénytisztelő embernek, a zsarolás kellő közepén.

Gert természetesen kirúgta az irodából, már így is túl sokat vett igénybe a drága idejéből. Az egész mesében nincs több igazság, mint a fénymásolatok. Valahogy megszerezte a szerződéseket, lemásoltatta, és kanyarított hozzá egy történetet. De hogyan jutott hozzá a szekreter kincseihez? Nem is kétséges, Louise.

*

Az egykori kórházi ápolónő privát betegek gondozásából élt, a város legszélén, egy kidőlt-bedőlt házban. Az utca végében köves pusztaság, egy jól-rosszul felszámolt szeméttelep maradványai. Magatehetetlen öregeket vállalt, csakis férfiakat, és el kell ismerni, hogy jól végezte a munkáját. A betegek megbíztak benne, szerették is, amennyire a rabok szeretik a foglárjukat, ha sikerült dupla afag ételt szereznie. Egészen különös kapcsolat is kialakulhat a beteg és a gondozója között. Még csak az sem kellett, hogy Louise ellopja a szerződéseket, sőt nagyon is valószínű, hogy azokat Vogler maga adta át neki. Tény, hogy megállapodtak valamiben. Louise ismerhette valahonnan ezt a zsarolót. Nem tudjuk, hogy a kórházból milyen piszkos ügyek miatt kellett repülnie. Egyáltalán semmit sem tudunk erről a Louise-ról, azon kívül, hogy szakszerűen ellátta a nagybeteget.

A sálamért jöttem, közölte Louise. Kicsit éneklő hangon beszélt, de nem volt kellemetlen. Az egész nő, ahogy ott állt Gert előtt – persze, tudjuk, hogy öreg, és ez meg is látszik rajta, de nem kelt rossz benyomást, a körülményekhez képest elég csinos. A piros virágos sál ugyan nem illett a zöld kabáthoz, de annyi baj legyen. Láttunk már rosszabb melléfogásokat is. Gert végigmustrálta a feje tetejétől a talpáig, nem ellenségesen, dehogy. Inkább kíváncsian. Hogy is volt azokkal a szerződésekkel? Mire kellettek a rég eladott erdő papírjai?

Louise hangosan fölnevetett, ahogy a süldő lányok nevetgélnek. Tudtam, hogy megkérdezed! Akármibe fogadtam volna Ullival! És most kapaszkodj meg, Ulli igazat beszélt. Az apád tényleg rábukkant a zillertali ezüstbányákra, és nem fogod elhinni, hogyan. Egyszer, még fiatal házas volt, üzleti ügyben utazott Ausztriába. A sors úgy hozta, hogy ott kellett töltenie a vasárnapot. Unalmában azt gondolta, egynapos turista lesz. Tudod, vannak ilyen szamarak, városi cipőben, hónuk alatt esernyővel korzóznak a birkalegelőn, és azt képzelik, nagyon egészséges, jót tesz a keringésüknek, a hasnyálmirigyüknek, mit tudom én, minek. Ahogy ott sétál, egy fényes tárgy hever a fű között. Fölveszi, hát egy kolomp, amilyet a kos nyakába szokás akasztani. A te apád persze nem ismerte a zillertali szokásokat, csak jól megrázta – szép, ezüstös hangja volt. Rögtön előbújt egy szikla mögül a mandli – dehogynem tudod, ki az! Bányákban élnek ilyen manók. Mit akarsz tőlem? – kérdezte a mandli. – Semmit. – Akkor miért kolompolsz? – Mert szép hangja van. – Add nekem ezt a kolompot.  – Dehogy adom, most találtam, és nagyon tetszik. – Nem kérem ingyen, gazdaggá teszlek. – No azt megnézem magamnak. – Gyere csak velem.

Elmentek egy kis darabon, ott volt két lyuk a sziklafalban. Az egyik a tiéd, a másik az enyém, mondta a mandli, vigyél annyit, amennyit akarsz. – Minek nekem ez a sok szürke kő? – Nem kő ez, hanem értékes érc, ezüst. – Hiszem, ha akarom. –De aztán bevizsgálták, és tényleg ezüst volt. Apád odaadta a kolompot a mandlinak, aki egyből behajította a maga barlangjába. Ezt meg miért csináltad? – Azért, nehogy még egyszer megtalálja egy akkora szamár, mint te! Varázserejű kolomp ez. Akinél ez a kolomp van, azt kell szolgálnom, és hidd el, hogy nem szívesen teszem.

Apád nem bánta, mert ott maradt neki a sok ezüst, meg is gazdagodott piszkosul. Most már tudod, hogy Ulli nem hazudott. Ki az, ki az, mintha nem te dobtad volna ki az irodádból? Egyébkén megérdemelte, mert én meg miatta veszítettem el az állásomat. Bejött utánam a kórházba, állandóan szaglászott utánam, ahogy kettesben maradtunk, meg akart dönteni. A főorvos rossz néven vette, mert én csini kislány voltam, és inkább ő húzott volna meg – egy csomó fekete varjú röpködött a szobában, és Louise is ott verdesett köztük az ormótlan szárnyaival – kicsit öreg varjú volt már, és meglehetősen kövér. Ulli mindjárt azt mondta, hogy ez jó ötlet, és megpróbálkozik veled. Nem te vagy az első, már többször is megfejt vén bakkecskéket. De most már el kell mennem, kár, kár! Kösz, hogy nem dobtad ki a sálamat!

*

Gert csuromvizesen ébredt, ekkora marhaság sok még álomnak is. Persze eddig is tudtuk, hogy az egészet Baltaarc találta ki, és a Zillertalban nincsenek is ezüstbányák – de mi ez?

Egy kis zöld emberke ült Gerttel szemközt, bányászruhában, bányászlámpással.

Ő volt a mandli.