Valóság szélén

A gyerek úgy sírt, mint a záporeső. Elütötte az autó a kiskutyámat!

Ne butáskodj már, mondta az anyja, kint van az udvaron, és a macskákkal játszik. Nézd meg.

Nem-nem, zokogott tovább a gyerek, láttam, hogy elütötték. Egy fekete autó ütötte el.

Az asszony még Péternél is nyűgösebb hangon válaszolt: Ezt már többször megbeszéltük. Álmodtad, nem akarod megérteni?

Erre a kérdésre nincs jó válasz. Akarom, persze, de nem megy. Miért akarnám, amikor pontosan láttam, hogy mi történt? Hazafelé jöttünk a boltból, és Zsömi kitépte magát a kezemből. A következő pillanatban csikorgott a fék. Ki mondja meg, hol van a határ az álomlátás és az ébrenlét között? Amikor a két valóság nem fedi egymást, és az agy ellentmond önmagának? Számos példát tudunk arra, hogyan változtatja meg egy álom az ember életét – vagy akár a világ történelmét. Péternek adnak igazat a történelem nagy álmodói – Gilgames, aki látta, hogyan omlik össze a hegy a barátja, Enkidu alatt – a fáraó, a hét sovány és a hét kövér tehénnel – Asztüagész, akinek minden óvatossága csak annyit ért, hogy egy jelentéktelen méd pásztort segített hatalomra, Küroszt – Konstantin, aki „mindössze” egy keresztet látott – Maja királynő és a fehér elefánt – Napoleon a waterlooi ütközet előtt. Péter akár azt is mondhatta volna, ne aggódjatok miattam, jó társaságban vagyok. Az álmok nem érkeznek véletlenül, saját valóságuk van, és önálló életet élnek. Zsömit elütötték, fekete autó alatt egy véres szőrcsomó. Zsömi itt ugrál az ágy előtti szőnyegen. Melyik az igazi Zsömi?

Egy idő után persze elapadnak a könnyek, a kicsi szívek megnyugszanak, és a nagymama elmesél egy nagyon régi történetet.

Helga nénitől hallottam, aki akkor már régen nem tanított. Egész nap ült a hintaszékben, és csak segítséggel tudott járni, néhány lépést az asztal és az ágy között. Azt suttogták, hogy köszvényes, és mi fiatalok rémülten néztünk össze, mert ez egészen úgy hangzott, mint egy nagyon csúnya, szégyenletes betegség. Az lehetetlen, Helga néni nem ismert olyan embereket! Sosem ment férjhez, ő csak tanított, és nevelgette a mások gyerekeit. Nincs igazság a földön, ha ekkora szörnyűség történik vele! És itt a nagymama megborzongott, mintha ott látta volna maga előtt a gyűlöletes fekete szörnyet, aki hosszú, hegyes fogakkal rágja el az áldozatok lábait.

Az nem lehet, hogy Helga néni köszvényes legyen, csak megsérült, megrándult a bokája, és majd rendbe jön. Bármit hamarabb elhiszünk, mint a köszvény nevű monstrumot.

Helga néni sem ejtette ki a száján ezt a szót, ami maga a földöntúli iszonyat. Bizonygatta, hogy nem fáj semmije, ameddig nem kell felállnia, és mesélt. Királyok és főhercegek szerepeltek ezekben a mesékben, akik nem ismertek más törvényt, mint a pillanatnyi szeszélyüket. Megtámadták az egyik országot a másik után, és maguk is elhitték, hogy igazuk volt, ha győztek. Lenyakaztatták egy semmiségért a legjobb barátjukat, aztán mindenki mást, aki nem tudta ismét életre kelteni. Mindenüket feláldozták egy nőért, de ha megkapták, már annyit sem ért, mint egy szenes csutak.

Róla csak annyit tudtunk, hogy Mühlingenben született, egy osztrák tartományban, és nagyon szegények voltak – egyszer mégis elmondta a következő történetet:

Kislány voltam még, de nekem is együtt kellett dolgoznom a többiekkel a mezőn. Tikkasztó meleg volt, és mire nagy sokára hazaértünk, én már enni sem akartam, bezuhantam az ágyba, és aludtam, mint akit fejbe vágtak. Nem tudom, mikor ébredtem fel, mert akkoriban még nem volt óránk, és megtévesztett a telihold, azt hittem, eljött a reggel. Gyorsan fölkeltem, és összekaptam magam, mert vasárnap volt, és én mindenképpen ott akartam lenni a Szent József-templomban a misén.

A házunktól két mérföldre volt a templom, de a legtöbbször egyedül kellett mennem, ilyen pogány család volt a miénk. Nem mondom, hogy sosem féltem, amikor köröskörül nem volt más, mint a pusztaság. El nem tévedhettem, mert messziről látszott a nagy torony – Pénztoronynak hívták, mert Zsigmond főhercegnek ott volt a pénzverdéje. Ez vagy 400 évvel ezelőtt lehetett, amikor hirtelen sok ezüstöt találtak Mühlingen mellett, és a főherceg azt sem tudta, mit kezdjen a töméntelen nagy gazdagsággal. Átépítette a régi várat, megtoldotta azzal a nagy toronnyal –

Nagymama, szólt közbe Péter, sosem fogom megtudni, mi történt Helga nénivel, ha te mindig régi várakról beszélsz.

Igazad van, kicsi szívem. Helga néni éppen eljutott a hídig, amikor észrevette az apácákat. Lehetett vagy egy tucat, régimódi ruhákban, furcsa főkötőkben. Örült, hogy nincs egyedül, megkérdezte, hová mennek, és velük tarthat-e. Az egyik apáca, a többinél sokkal magasabb, és szinte délceg, mint egy huszárkapitány, megmondta, hogy melyik templomba igyekeznek. Oda már nem jár senki, kottyantotta ki Helga néni, leégett vagy ötven évvel ezelőtt, nincs ott más, mint a kormos falak. – A délceg hölgy mosolygott, de nem úgy, mint az apácák szoktak, volt ebben a mosolyban valami félelmetes. Még az is lehet, hogy tényleg kapitány volt – régen egészen másként éltek az emberek, a nők férfiruhát vettek, a férfiak nőnek öltöztek, úgy indultak neki a nagyvilágnak. Persze nem mondom én azt, hogy helyesen tették, sokszor járt velük a rossz szándék. Egyszer is –

Nagymama!

Tessék, kicsi szívem! Hol is tartottam? Tudom már, a leégett templom. Csakhogy most ott állt épen, mint új korában, világosság szűrődött ki az ablakokból, és hangosan szólt az orgona. Rengeteg ember jött el, különös ruhákat viseltek, de Helga néni nem azt figyelte, hanem azt a csomagot, ami ott volt egészen elől, a rácsnál, ahol az áldozók szoktak térdepelni. Aztán jobban odanézett, és látta, hogy az nem is csomag, hanem egy halom szárított hering. Nem tudta, mit tartson erről a furcsaságról. Templomokban nincs ilyen szokás. Meg a szép magas apáca is egyre különösebben viselkedett, például odanyúlt a Helga néni hóna alá, mintha csak segíteni akarna, hogy el ne essen. Vannak ilyen emberek, akik nem bírnak magukkal, hajtja őket a vérük. Egy időben azt mondogatták, csak a huszárok, meg esetleg a jurátusok, de ez nem igaz, másokkal is előfordul ez a csúfság – de hol tartottam?

Szárított halak, segítette ki Péter.

Az ám, a szárított hering. Az apáca, vagyis hát a kapitány megjártatta a kezét Helga nénin, aztán megkérdezte, parázsló tekintettel: Kérsz belőle? Neked tették oda, elviheted az egészet, ha gondolod. Nagyon jó, nagyon finom! – Helga néni megijedt, végül is, még nem volt sokkal nagyobb, mint te most, aztán udvariasan csak annyit mondott, köszöni szépen, de nem kér halat. Ebben a pillanatban mindenki ránézett, és ha csak néztek volna, de kiáltottak is, ó jaj, vagy valami hasonlót – rémisztő volt ez a hangos kiáltás, abból a sok torokból. A halak elsüllyedtek a föld alá, a lámpások kialudtak, és Helga néni magára maradt a kiégett templomban, a kormos falak között. Ezer szerencse, hogy az elégett ajtó helyett nem tettek be másikat, így legalább el tudott menekülni. Odakinn az utcán sötét volt, mert a telihold elbújt egy felhő mögött – de mintha utána kiáltott volna valaki a falak mögül: Gyere vissza, te szép kislány, tudom, nem bánod meg, mutatok neked valamit. És nehogy azt hidd, hogy csak a lányok vannak veszélyben, mert ennek a népségnek mindegy, elkapják a kisfiúkat is.

Péter érdeklődve tekintett föl. Nekik is megmutatják?

Hát persze, felelte könnyedén a nagymama.

De mit?

Nagymama tűnődve nézett a messzeségbe. Helga néninek volt annyi esze, hogy ne menjen vissza, de nagy trauma volt, ezek után nem csodálom, hogy beállt a klarisszák közé. Ezerszer inkább a fátyol, mint az ilyen – intimidációk. Egy gyerek soha nem lehet elég biztonságban, és a te kutyád sajnos elég kicsi.

Nem engedem, hogy bántsák Zsömit!

Nagymama messze járt gondolatban. Régen, amikor még voltak igazi komondorok! Megküzdöttek a csikasszal is! A mai ellenség sokkal veszélyesebb, lehet, hogy barátként jelenik meg, vagy az eklézsia színeiben. Aztán, ha felelősségre vonják őket, még nekik áll följebb, Mindenki hazudik! Nem tűrjük, hogy beleszóljanak a dolgainkba a világi emberek! Aki a világot választotta, maradjon is ott. Vesszen el örökre.

Péternek sok volt egyszerre ennyi információ, nem is értette rendesen. Nagymama, mik azok a klarisszák? Mi az a fátyol?

Majd elmondom máskor, hárított nagymama. Lényeg, hogy nem veszünk komolyan minden álmot. Zsömike itt van melletted, nem kószál az utcán egyedül.

Nagymama, kérdezte Péter váratlanul, te azt hiszed, Helga néni is csak álmodott?

Nem, nagyon is lehetséges, hogy szóról-szóra így igaz.

De nagymama, ez egészen úgy hangzik, mint egy kitalált mese!

Ki mondja meg, hol a határ a mese és a valóság között? – kérdezte most a nagymama, aztán bólogatni kezdett – egyszer csak egészen előrebukott az ősz feje, és már nem is volt ott senki. Péter anyja türelmetlenül rántotta föl az ajtót. Te még mindig alszol? Egy-kettő, fölkelni, elkésel az iskolából.

Anyu, olyan furcsát álmodtam, magyarázta Péter, már a reggelinél. Előbb mintha elütötte volna egy autó Zsömit, aztán nagymama mesélt egy hosszú történetet –

A nagymamád meghalt, amikor te még meg se születtél. Idd már meg azt a kakaót.

A felnőtteket semmi sem érdekli, jegyezte meg Péter kedvetlenül, és megsimogatta Zsömikét.