A szín, ugyan az a színtelen. A függöny kicsit később a szokásosnál, de széthúzva a még mindig szimplán, és még mindig repedten.

A lábad még mindig dagadt. Pihentetni kéne, de nem szeretsz ücsörögni, meg egyébként is van egyéb dolgod. Majd este, ha már besötétedik, leülsz a tévé elé, akkor majd pihensz.

A reggel ónos esővel kezdte a napot. Valahogy nem repestél az örömtől, amikor meghallottad a kopogását, hiszen ki kell mozdulnod, vásárolnod kell, legalább alágyújtóst, különben megint kínlódhatsz a begyújtással. Kióvakodsz az utcára, kipróbálod mennyire csúszós az út. Így bicegősen egy kicsit kockázatos, de nekivágsz, úgy is szereted a kihívásokat. Igaz, hogy nem hívott ki senki, de mindegy. Persze ezt csak humornak szántad. Körülbelül fél óra alatt teszed meg az oda-vissza utat, ami normális lépteiddel nem több tíz percnél. De, túlélted, egyszer sem pereceltél, még egy csusszanás sem riasztott utad során.

Vettél magot is, etetni a madarakat. Szereted a madarakat, csodálatos lények. Néha szeretnél madár lenni, gondtalanul szállni, keresni, vajon hol lehet az ég, kékje, keresni, hogy megmártózz benne, és úszni, a kék boldogságban.

Régen sokat repültél álmodban. Nem szeretted azokat az álombéli repüléseket, megrémített újra, és újra. Minden alkalommal, heves szívdobogással ébredtél belőlük.

Már nem repülsz álmodban, nem is tudod az idejét mióta. Egyébként is keveset álmodsz évek óta, de az is lehet, hogy csak nem emlékszel rájuk, mert annyira semmitmondóak.

Kimész a házból, aprítasz fát, behordod, tüzet raksz.

Eszedbe jut József Attila néhány sora…

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet, s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! S rászórni szórva mindent, ami szép.”

József Attila, szereted olvasni a verseit. Igen, olvasni, mert a memóriád, az ugye már egy kissé laza, átereszt magából sokmindent, de olvasni, azt igen, azt nagyon. Na, nem mindegyik versét szereted, de amelyiket igen, azt viszont nagyon.

Megéhezel. Nincs kedved enni, de a test megköveteli a magáét, így engedsz a követelésének. A maradékot kiteszed a fogadott cicáknak, teszel egy kis langyosított tejet is. Előtűnnek, szinte a semmiből, remekül működik az adó-vevő készenléti készülékük. Ketten lefetyelnek egy tálkából, jóleső érzés tölt el, ahogy nézed őket. Megint beugrik valami bárgyú kis gyerekkori mondóka. Egy tálból esznek, mégis összevesznek.

Már nem szaladnak el, ott állhatsz mellettük, a tarka, meg is engedi, hogy végigsimítsd tömör, téli bundáját.

Üresek a tányérkák, te is bemész a házba. Elmosogatsz, rendet raksz a hideg konyhában, aztán behúzódsz a melegbe, hogy folytasd a mait, és ha majd egy kicsivel később, eljön az álom ideje, azzal tegyél pontot a végére, ha Ő is, aki valahol talán létezik, úgy akarja.