Tortúra

István az átlagos emberek közé tartozott, és ez meghatározta életvitelét.. Tisztában volt anyagi és szellemi korlátaival, mégsem akarta, hogy családja bármit is nélkülözzön, kimaradjanak a kényelmes élet elemeiből. Ha például a jómódúak új modern TV-t vettek, ő megvette azt a használtat, ami még mindig menőnek számított. Volt autójuk is, többnyire közép kategóriás régi masinára tellett. Rengetegszer váltottak már autót, ez is hozott némi pénzt a házhoz, mert kissé feljavítva jobb áron lehetett eladni. Legutóbb egy Citroent cseréltek Volvóra, utóbbi húsz éves kora ellenére meglehetősen jó állapotban volt. Kuporgattak egy kicsit, mert elhatározták, megnézik végre a tengert, nyílegyenesen lemennek az Adriára.

Eljött a nyár, megtörténtek az előkészületek, a sátrat is bepréselték a csomagok tetejére, aztán nekivágtak. A határhoz viszonylag eseménytelenül érkeztek, bár a benzinük jócskán megcsappant, alig lötyögött a tank alján. Akkoriban mindenki így közlekedett, mert a határ túloldalán az olcsó benzinnel tankolták tele a járműveket. A határőrök nem nagyon foglalkoztak velük, lazán átcsusszantak, igaz, nem is volt rejtegetni valójuk. A mobiljuk odaát tüstént jelezte, hogy idegen területeken járnak, innen már sokkal drágább a telefonálás. Erre már számítottak, otthon eligazították családtagjaikat, hogy csak egyszer hívják őket. Néhány kilométerre a határtól akadozni kezdett a motor járása, majd végleg leállt. Egy kétliteres üres flakonnal a hóna alatt István nekivágott az útnak, hogy szerez némi benzint. Mindössze három kilométert gyalogolt a legközelebbi benzinkútig, ahol persze nem akarták megtölteni palackját, erőltették a a kannájukat, amit borsos áron akartak rásózni. Hosszas siránkozás után megenyhült a kutas, és a csóró magyarnak csorgatott két liter benzint. Mire visszaért, már ott voltak a helyi rendőrök, feleségét kérdezgették, aztán hozzá fordultak, miért állt le a főút mentén, amikor ez tilos. István nekik is elpanaszolta sanyarú sorsát, végül száz kunában megegyeztek, ami a rendőrök zsebébe vándorolt.. A flakonnyi benzin már elég volt a kútig, ahol  végre megitatták az autót.

Kocogtak tovább az utakon, falvakat, városokat hagytak el, közben abban megegyezett a család véleménye, hogy elég rázósak ezek az utak is. Aztán egy jobb minőségű főúton is folytatódott a furcsa inogás, így egy pihenőnél kiálltak a forgalomból. István leterített egy rongyot, amit minden eshetőségre felkészülve magával hozott, és aláfeküdt az autónak. Nem sokáig kellett tanulmányozni a kerekeket, a bal hátsó keréken ugyanis egy öklömnyi dudor volt, vagyis a külső azon a helyen kezdett kiszakadni, még éppen tartotta a belsőt.. A két gyerek és az asszony örömmel szállt ki, hogy egy kicsit mozoghatnak a parkolósávon, míg István felteszi a pótkereket. Megúszták a roppant veszélyes helyzetet, előbb- utóbb durrdefekt lett volna belőle.

Már közel lehettek a tengerparthoz a térkép szerint, amikor bekeveredtek egy faluba. Mellékutakon próbáltak kikecmeregni és visszajutni a főútra. Üdülő jellegű porták mellett haladtak, amikor megcsapta őket az elmúlt háború szele. Félig romos épületek következtek, ahol a meredező kormos falak arról meséltek, hogy itt dúlt a harc, ilyen sérüléseket csak ágyú, vagy bomba. okozhatott. Az egyik romnál folyt az eltakarítás, néhány férfi dolgozott rajta.. Felfigyeltek a közelgő autóra, aztán amikor a rendszámtáblát is látták, abbahagyták a munkát  és hangos társalgásba kezdtek .Szerbek voltak, szemmel láthatóan nem tetszett nekik a magyar kocsi, az egyik öklét rázta  feléjük, a másik rájuk mutogatva kiabált valamit, a harmadik a lapátjával hadonászott. Félelmetes társaság volt, ezért István gázt adott és elslisszolt mellettük A lapát még érte az ajtót, , a másik nagyot csapott a csomagtartóra, de ennyivel megúszták.

-         Biztos, hogy szerbek voltak, mert a harcok alatt a horvátokkal jóban voltunk, még fegyvereket is kaptak tőlünk- magyarázta a családfő

-         Reméljük, hogy a tengerparton már nem futunk össze ilyenekkel -.válaszolta a felesége.

Megérkeztek a kempingbe, ahol már mindenféle náció táborozott, Egy holland család lakókocsija közelébe vertek sátrat, félelmetes sziklák alatt. A családfő nyugtatgatta őket, hogy ha már évszázadokat kuporogtak zavartalanul a sziklák egymáson, akkor még ezt az egy hetet biztosan kibírják. Eljött az este, egy tűz körül nemzetközi társaság jött össze, hangoskodtak, ittak, énekeltek. A sátorban minden kiválóan behallatszott, hiába dugták be papírgalacsinnal a fülüket. Reménykedtek, hogy éjfél után csak csendesednek, de csak három körül kezdtek szétszállingózni. Még jó. hogy a két gyereket ez nem nagyon zavarta, ők hamar elaludtak Ugyanez történt másnap, sőt harmadnap is, nem bírták tovább ,felkerekedtek és kerestek egy másik kempinget. Az új helyen a legtávolabbi sarkot választották, nem is volt gond az alvással .Sok örömük így sem volt, guggolós WC-k voltak, egy lyukba kellett beletalálni, a betonozott tengerparton alig lehetett strandolni, a kopár kisvárosban semmi látványosság, szórakozási lehetőség nem volt. Némileg kárpótolta őket a tenger látványa, a tiszta vízben nyüzsgő élővilág, a kikötőkben veszteglő kishajók sokasága.

A hazaúton már nem sok minden történt,.egy útelágazásnál rossz irányba hajtottak le, és így fölöslegesen autóztak harminc kilométert, az egyik helyen, ahol megálltak kávéért és üdítőért, mire kijöttek a presszóból, büntetőcédula virított a szélvédőjükön, amit végül is nem fizettek be sohasem,, és a szuvenírként hozott pálinkát alig akarták átengedni a vámosok.. Otthon a családapa ily módon vigasztalta családját:.

.-. Szerencsére van még két napunk a szabadságból,, ez alatt kiheverjük a vakáció fáradalmait. Ki jön velem fagyizni?

Néma csend fogadta szavait. Az egész család a kényelmes ágyaikon heverészett, mély álomba szenderülve..