A házinéni egy amolyan faszarági asszonyság volt, aki még a végtermékétől is szívszakadva vált meg, és minden alkalommal, amikor a budiról távozott, legszívesebben gyászruhát öltött volna.

Bár még zsengének is túlzással mondható gyermekkoromat éltem, de a faszarági jelzőre nagyon is világosan emlékszem, hiszen Édesanyám ajkán csüggve, vagy csak úgy félfűllel, napjában többször is hallhattam. Ismétlés, a tudás atyja, mondják a bölcsek, így az ismétlés által e mondás, egyszerűen mondva belém vésődött.

Talán már valamelyik írásomban említettem, hogy Édesapám vidéken dolgozott, a bányászatnál, villanyszerelőként.

A bányákat csodaszép tájak ölelték magukba, így nyaranta, egy-két hetet ott tölthettünk, ahol éppen dolgozott, volt úgy, hogy az egész család, és ahogy cseperedtem gyakorta egymagam is.

Nagybátonyba, az egész népes família elkísérte Őt, még unokatestvérem Anci is jött velünk.

Anci, a Nagynénémék egyszem, nálam néhány esztendővel idősebb gyermeke volt. Velük együtt laktunk, társbérletben, de ez most mellékes.

A nagybátonyi házinéni, egy amolyan tenyeres-talpas nagyfarú asszonyság volt, aki kisleányával élt, egy szép (erre ugyan tisztán nem emlékszem, de egy városi lánykának minden kertes ház szép) kertes házban.

Az sem tiszta számomra, hogy mit kerestünk abban a házban, ahol el voltunk szállásolva, bár most felnőtt fejjel, valami halovány sejtelem bujkál bennem...

Apám csendes, szelíd ember volt, minden káros szenvedélytől mentesen, csupán a gyomrát, és a nőket kedvelte túlságosan.

Nos, a mindenki számára világos, hogy a zsíros ételek túlzott mértékű fogyasztása a szervezet, a nők mértéktelen fogyasztása pedig a feleség, és a család számára van káros hatással. Szóval a gyanúm, a tenyeres-farost illetőleg, e tudás birtokában ütött szöget a fejembe.

Nem tudom, Édesanyám a nőügyeket hogyan volt képes tolerálni, de hangos vitákra, veszekedésekre nem emlékszem, vagy, talán ha voltak is, valahová elrejtettem a tudatom legmélyebb szemetesbugyrába. Az is lehet, hogy nem voltak veszekedések, esetleg abban az időben, túlságosan is a fantáziavilágom határozta meg létemet. Nem vagyok lélekbúvár, de nincs is szándékomban analizálni magam.

Jöjjön Nagybátony, és a nagybátonyi kislemá, aki valójában kisleány.

Volt neki egy fura szokása, lehet, hogy több is, de én csupán erre emlékszem.

A nyelvét, összegömbölyítve, azt bebújtatta az alsó ajka alá-mögé, és ott belül mozgatva, valami fura csattogó hangokat varázsolt ki magából, és ezt a fura szokását, napjában többször is elkövette ellenünk.

Fehérbőrű, kékszemű, pirospozsgás, szépnek éppen nem mondható undok kislány volt, és mi rettenetesen utáltuk, és sajátos beszédstílusunknak köszönhetően, a nagybátonyi kislemá nevet ragasztottuk rá.

Amikor rákezdett a csattogtatós mutatványára, mi városi lurkók is rákezdtünk, természetesen, kölcsönkenyér visszajár alapon.

Nyelv ajak mögé gömbölyítve, csattogtatás, kiegészítve azzal, hogy mint ahogy majmokat csúfoltuk az állatkertben, vakarásztuk az állunkat, és kórusban kiabáltuk, hogy,

- nagybátonyi kislemá,- csattogó hang kiadva többször is, közben állak vakarászva, addig, míg elégedettséget nem éreztünk, vagy rá nem untunk az egészre, mert valami érdekesebb dolog kezdett el foglalkoztatni minket.

Ilyen volt például, a légpuskalövészet természetesen valami természetes lövedékkel.

Erre az ominózus esetre nem emlékszem, mert a fejleményekből engem kihagytak a nagyok, így már csak a végeredménynél, csatlakozhattam a történethez.

Arra sem emlékszem, hogy akkor, amikor ez történt, mivel foglalatoskodtam, fantáziavilágom útjain merre csatangoltam, esetleg békákra vadásztam, de ábrándozásaimból valami éktelen perpatvar rántott vissza a való világba.

- nézze meg, vérzik, meglőtték a fiai, fel jelentem magukat, majd elvitetem intézetbe őket, mert odavalók! – ez a rikács házinéniből áramlott kifelé, számomra valami fura tájszólásban, miközben hevesen ágálva mutogatta, a bömbölő kislemá karját, Édesanyámnak.

Ő csak értetlenül nézte a piros foltot, hiszen tudta, ha a fiúk el is csenték a légpuskát, az nem volt megtöltve,erre mindig is odafigyelt.

Persze a fiúk is hamarosan előkerültek, sunnyogva a csenésért, bár veréstől nemigen kellett tartaniuk, mert szüleink nem kedvelték, és csupán kirívó esetekben alkalmazták Makarenko módszereit.

Nem sokára fény derült az igazságra. A fiúk a közeli erdőben vadmálnát szedtek, és azzal lövöldöztek, ki tudja milyen képzeletbeli célpontokra. Hogy a kislemá, hogy került a célkeresztbe, azt homály fedi a mai napig, és ez most már így is marad…

Ha a véleményemre lenne valaki kíváncsi, én úgy gondolom, nem a véletlen folytán. A piros folt, csupán málnalövedéktől származott, és hamarosan le is lett tisztogatva, a gyalázattal együtt.

Miután tisztázódott a málnafolt, és helyzet, a kedélyek elcsitultak, az asszonyok, és az anyja rikácsolásától, no meg némi ijedelemtől bömbölő kisleány is elcsendesedtek.

Folytatódhatott a gondtalan nyaralás, legalább is a következő motivációig.