( RETTEGÉS....)

Arra eszmélt, hogy egyedül fekszik ágyában. A szomszéd szobából, átszűrődő hangfoszlányokból arra következtetett a családi összejövetel még tart, de már jóval csendesebben, mint amikor még ő is odaát téblábolt a másik szobában, köztük, velük.

Négyesztendős forma lányka volt, és betegesen rettegett a sötétségtől. Szkotofóbia. Bár fogalma sem volt róla, hogy ennek az ő beteges félelmének a sötétségtől, orvosi nyelven, ilyen fura neve van. Igaz, ha tudta volna, az sem könnyítette volna meg a gyötrelmes éjszakákat.

Magzati pózban, lélegzetét visszafojtva kémlelt az odaátról átszűrődő hangfoszlányok vélhető irányába. Nem igazán tudott koncentrálni, hogy melyik hang, kihez kapcsolható, mert valami, számára sokkal fontosabb dolog kötötte le figyelmét.

A hideg verejtékcseppek, fura csiklandós táncot lejtettek, és táncuk végeztével, megfáradva, lefelé szánkáztak vékonyka hátgerincén.

Itt, egyes egyedül, ebben a sötét szobában ezt egyáltalán nem tartotta mulatságosnak. Bezzeg mikor anya csiklandozta, az anya nyulacskázós csikijétől, szívből tudott kacagni!

De most, most nem. Most egyáltalán nem! Anya elárulta őt, pedig Anya ismerte őt, tudta félelmeit! Anya, azt is nagyon jól tudta, hogy pisilni is csak a jóságos villanyfény oltalmában volt mesze kimenni éjszaka. És tessék, kirakták, idedobták, képzelete szörnyeinek martalékául!

Szeme kezdte megszokni a sötétséget, és lassan kezdtek testet ölteni a tárgyak is.

Az ott, a nagy epedás fotel. Milyen jókat lehetett benne ugrándozni napközben, mikor fotel volt és nem egy terpeszkedő szörnyeteg, aki ha még sokáig figyeli, mintha egyre közeledne feléje, és be akarná nyelni őt, a nagy öblös bendőjébe. Egyik rugója el volt törve, ettől időnként fémes hangon hallatott, főleg amikor a tesókkal ugróasztalost játszottak rajta. Ez a hang még napközben is megijesztette, bár a tesók előtt, ezt ügyesen titkolta. A titkoláshoz nagyon jól értett, szüksége is volt rá, a két idősebb fiútesó miatt.

– Csak most maradj csendben, csak most ne pengjél! – nyöszörögte alig hallhatóan, szinte csak magának suttogva. Kicsiny kezeit imafélére kulcsolta, úgy ahogy az angyalkák, amelyeket anyukája oly sokszor rajzolt neki.  Reménykedett benne, hogy ez a gyermeki imaféle,majd segít rajta. Óvatosan hátat fordított a fotelnak, hogy ne is lássa azt a pöffeszkedő, nagy dögöt. Talán ha nem nézi, békén hagyja őt.

Tekintete a kis babaházra kalandozott, majd megpihent rajta. Ő a barátja, legalább is remélte, hiszen ideje jórészét a babaházzal való játszadozás töltötte ki. De jaj, ismét csalódnia kellett! Minél kitartóbban nézte a házikót, annál világosabban látta, hogy a kis ház teraszán aprócska, gonosz manók sürgölődnek. Éppen azt sutyorogják, miképpen ugráljanak rá, kötözzék meg őt, és hogyan mélyesszék bele apró, tűhegyes fogacskáikat.

Próbált segítségért kiáltani, de még egy aprócska hangot sem tudott magából kipréselni, mert a félelem összegömbölyödött, és betelepedett vékonyka torkába.

Az ágy melletti ütött kopott éjjeliszekrényen, vézna ujjacskáival próbált valami tárgy után katatni, amivel megdobhatná az ajtót. Ha ez sikerülne, talán jönne végre valaki, aki kimenekítené őt, ebből a félelmetes, és ellenséges szobából. De most az éjjeli kisszekrény, maga is ellenség volt! Mit is remélt tőle, hisz már a neve is az, hogy éjjeli!

Ki kellene vetnie magát az ágyból és rohanni, menekülni az oltalmat adó fény felé!

Ott, ahol lámpa van, ott fény van, és ahol anyu van, ott biztonság van.

 - a rémek a fényben meghalnak a rémekafényben meghalnak arémekafényben…–,  vékonyka hangján, szinte már kántálta, akár egy rituális réműző varázslatot! MOST VISZONT KOROM SÖTÉT VAN, és a RÉMEK itt ólálkodnak körülötte, és csak arra várnak!

 Ezt a gondolatsort végig se merte gondolni, inkább gyorsan elhessegette magától. Lábai rettenetesen elzsibbadtak, hisz még a takaró alól sem merte kidugni őket. Szentül hitte, hogy az ágy alatt csak arra vár HOSSZÚKARMÚ, hogy elkapja őt, amint leteszi a lábait a padlóra. Még a gondolatától is elborzadt, hogy AZ mit is tenne vele, ha megkaparinthatná őt, hisz még védekezni sem tudna,hisz még olyan kicsi, és annyira törékeny! Feladta. Nincs segítség, magára maradt. Szemeit behunyta, beletörődött sorsába. Jöjjön, aminek jönnie kell! Az eltorzult szájú törpék, tűhegyes fogaikkal, a falánk, nagybendőjű fotel, a hajmeresztőn fémesen pengő törött rugójával, az ágy alatt lesben álló hosszúkarmú, az undok ajtódöntögető, ruhagyűrögető nagyszekrény és még ki tudja hányféle szörnyszülemény.

Összeszorított szemhéjain keresztül is látta őket, hol közeledtek, hol távolodtak, még az undok szuszogásukat is hallotta, érezte az arcán, a nyakán...

Persze mind ez a szörnyűség, csak a képzelet és a rettegés szüleménye volt, de ő akkor is valóságosnak hitte őket, nagyon is valóságosnak!

Tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, felfokozta rettegését, végül feltört belőle a zokogás. Ömlöttek a könnyei, és addig zokogott, amíg a félelemtől kifáradtan, álomba nem zokogta magát.

Ragyogó napsütésre ébredt. Még ott bujkált benne valami rossz emlék az éjszakából, de úgy gondolta, hogy csak rossz álom volt az egész. Lelépett az ágyról, a kispárnája a padlón hevert. Lehajolt érte, felemelte a szőnyegről. Még nyirkos volt egy kicsit. Könnyektől volt nyirkos, a félelem könnyeitől, az ő félelmének könnyeitől.

De ez most nem érdekelte., hiszen most Anya, és az aranyló nap sugarai, vigyáznak rá , egészen estig!