Szakadt a hó. Ben a városháza lábánál a többieket várta. Hosszú idő telt el. Azt mondták nyolc nap lesz. Nyolcvan év lett. Nyolcvan rettenetes kínkeserves év, teljesen egyedül.  De ha ma a többiek megjönnek, akkor már nem lesz egyedül. Ben elővette a hő kamerát és végigpásztázta a területet. Senki, egy lélek sem volt ott. A városháza előtt hatalmas tér állt, macskakövekkel kirakva, padokkal a szökőkút körül. Bennel együtt a világ is megállt az öregedésben.

Részlet Bianca Olson beszámolójából.

2014. X. 10.

Hága.

Legfelsőbb bíróság.

Az épület bejáratánál rengetegen várakoztak a belépésre. Mindenütt katonák voltak. Minket ellenőriztek, hogy nem viszünk-e be valamit, ami megzavarhatja a gép működését, emellett tartottak az ipari kémektől is. Úgy néztek ránk mintha bűnözők lennénk, akik éppen valami rossz dologra készülnek. Egy hatalmas negyvenszintes épület előtt álltunk, aminek az ablakai el voltak sötétítve, hogy ne lehessen látni azt, ami odabent folyik.

Reggel van. Ben lenyomja a vekkert és álmosan kikászálódik az ágyból. Hajnali öt óra, de akinek fontos dolgait kell intéznie az nem is alhat tovább. Lassan odabaktat a fali naptárhoz és a félhomályban lapoz egyet. Eljött a Január, ismét. Csak a vészvilágítás pislákol de Ben szeme már hozzászokott ehhez a kevés fényhez. 2093 talán idén jönnek a többiek, talán már nem kell többé egyedül élnie ebben a világháborús szovjet bunkerben. Villanyt kapcsol, és lassan öltözni kezd.

( RETTEGÉS....)

Arra eszmélt, hogy egyedül fekszik ágyában. A szomszéd szobából, átszűrődő hangfoszlányokból arra következtetett a családi összejövetel még tart, de már jóval csendesebben, mint amikor még ő is odaát téblábolt a másik szobában, köztük, velük.

Négyesztendős forma lányka volt, és betegesen rettegett a sötétségtől. Szkotofóbia. Bár fogalma sem volt róla, hogy ennek az ő beteges félelmének a sötétségtől, orvosi nyelven, ilyen fura neve van.