Részlet Bianca Olson beszámolójából.

2014. X. 10.

Hága.

Legfelsőbb bíróság.

Az épület bejáratánál rengetegen várakoztak a belépésre. Mindenütt katonák voltak. Minket ellenőriztek, hogy nem viszünk-e be valamit, ami megzavarhatja a gép működését, emellett tartottak az ipari kémektől is. Úgy néztek ránk mintha bűnözők lennénk, akik éppen valami rossz dologra készülnek. Egy hatalmas negyvenszintes épület előtt álltunk, aminek az ablakai el voltak sötétítve, hogy ne lehessen látni azt, ami odabent folyik. Kicsit előttünk a katonák fémdetektorokkal vizsgálták az embereket, kutyák szaglászták át a csomagjaikat, és kamerák lesték minden egyes mozdulatunkat. Folski tanár úr éppen az egyik őrrel beszélt, mutatta neki az engedélyünket. Harmincan voltunk összesen, huszonhét diák és három kísérő tanár. Egy versenyen nyertük ezt az utat Amerikába, hogy mi legyünk az első tesztelői az új gépnek, a VI - nak. A VI a Virtuális Intelligencia rövidítése. Azt mondták, hogy ez a gép egy virtuális világot hoz létre, ahol az idő lassabban telik, mint idekint. Néhány méterre tőlünk a kordon mögött, rengeteg újságíró ált és fényképezett, élőben közvetítettek, hogy mi is történik itt. Mindenki kíváncsi volt az új technológiára. A katona, aki a tanárunkkal beszélt beengedett minket, egyenként átvizsgáltak majd, a lifttel felvittek minket a huszonötödik emeletre. Ott egy férfi várt, aki nem volt katona, azt monda, hogy dr. Haysnek hívják.

Követtük őt, és közben mesélt néhány dolgot erről a helyről. Szerinte ezé a gépé lesz a jövő, hogy ehhez foghatót még senki sem építet, és végre hosszú évek munkája után végülis sikerült összekapcsolni az emberi agyat egy géppel. A sok tudományos rizsa közül csak ennyit tudtam kiszűrni. Nem vittek minket egyből a géphez, előtte még elvégeztek pár tesztet. Vért vettek tőlünk, kérdezték, hogy van e valami betegségünk, és megitattak velünk valami borzasztó rossz ízű folyadékot, amitől majdnem elhánytam magam. Dr. Hays azt mondta, hogy ebben valamiféle mikroszkopikus robotok vannak, amik eljutnak az agyunkba és feltérképezik azt. Elég ijesztő. A tesztek befejeztével elvezettek minket a szálláshelyiségekhez, ott kipakolhattunk és lepihenhettünk. A szobák mindennel fel voltak szerelve, ami csak kellett. Úgy nézett ki az egész, mint egy három csillagos lakosztály.  Az utazás feltétele az volt, hogy az egyikünket hamarabb kötik rá a gépre. Ben önként elvállalta, hogy elsőként fekszik a gépbe. Hamarabbi géppel jött és már valószínűleg a gépben van. Nem számított az” iskola vagányának” de a stréberek közé sem volt sorolható. Átlagos magasságú és testalkatú, kék szemű, barna hajú srác volt, jó humorral. Három órán át várakoztunk miután azt mondták, hogy mehetünk. Összegyűjtöttünk mindenkit és elindultunk a lifttel lefelé. Akkor vettem észre az ajtó felett az emeletszámlálót, amikor már a mínusz tartományba lépett, és tovább ereszkedett. A lift megállt és kiszálltunk a mínusz harmincadik emeleten. Egy hosszú fehérre csempézett folyósón mentünk végig, ahol egy hatalmas, kör alakú süllyesztett terem állt. Lépcső vezetett le a fal mentén. Odalent egy piramis alakú gép körül, hanyatt döntött székek voltak elhelyezve. A fejtámla a gép felé nézett.          Szemben a lépcsővel ott feküdt Ben is az egyik ilyenben. Mindenféle zsinórok végződtek a székében. Mindnyájunkat beleültettek a székeinkbe, teleaggattak minket mindenféle figyelő berendezéssel.  Dr. Hays mesélt még egy kicsit, hogy a székek támlájában egy adóvevő berendezés van, ami az agyunkba ültetett kis robotokkal kapcsolódik össze. És ha azok nem lennének, akkor fel kellene vágni a koponyánk felső részét, és egy csomó tűt kellene az agyunkba szúrni. Pont arra vágytam, hogy ilyen dolgokkal ilyezgessenek. A doktor jó szórakozást kívánt és felment a lépcsőn az üvegfal mögé. A karomba szúrt infúzióból valami kékes folyadék kezdett el feljönni. Nemrég aludtam, de hirtelen iszonyatos fáradság tört rám és nem bírtam nyitva tartani a szememet. A szemhéjam mintha leragadt volna nem akart engedelmeskedni, erőlködtem, ahogyan bírtam, de testem sem akart mozdulni. Próbáltam kiáltani, nem mozgott a szám sem. Aztán már csak a hidegre emlékszem, ahogy kinyitottam a szememet egy hóviharban találtam magam. A többiek ijedten néztek körül nem tudták hol lehetünk. A hideg azonnal átütött a vékony pulóvereinken. Folski tanárúr megpróbálta összeszedni az embereket és már indultunk volna védett helyet keresni, amikor megláttuk, hogy valaki közeledik felénk…