Most kivételesen cincogásra ébredt, s nem arra feküdt le ágyába Annuska. Még az első mozdony sem ment el a pályaudvarról – az az ő vekkerük.

– Anyácska! – kiáltotta Annuska természetes szemérmességgel. Anyácska szolgalelkűen sietett a szobába. Amikor az ajtónál volt, egyke lánya éppen a radiátoron önelégülten támaszkodó mankóért nyújtózkodott. De az csakugyan kicentizte a hollétét; csak az ujjbegyek simogatták, paraszthajszálak híján. Annuska fél csípője pedig már a parkettát árnyékolta.

Anyja gyorsan visszatolta, felültette és a kezébe adta a mankót.

Ő is meghallotta az egeret.

– Már megint átrágta a vályogfalat ez a szemétláda? – gorombáskodott anyácska. – Na, várjál, kimegyek a seprűért.

– Ne! – vágott közbe Annuska – Tessen csak azt az egeret ide beengedni.

Anyácska csípőre tette kezeit.

– Majd gondját viselem – folytatta zavaros hangnemben Annuska. Az ezt követő csönd alatt anyácska csak a lány szemeit méregette. Határozottságot sugároztak.

– Te apjuk! – kiáltott aztán hátra.

– Na! – jött a visszhangzó válasz a távoli konyhából.

– Mit szeretnek enni ezek a kis egérkék?

Annácska odabattyogott hozzá, s félkézzel átölelte. Ritka kistestvért kapott.

Házi barkács megoldásokkal szállást is adtak neki. Volt a kis családnak egy ósdi szakadt táskája, amit meghalni akaró csatok tartottak zárva. Azt a maradék bőrt, ami még maradt, egy kis recéskéssel lehámozták. A belsejét kibélelték papírokkal, hogy a ,,piszkozatot" csak úgy lapátszerűen kiganézzák a konyhaablakon. A toalettnek sem az angol, sem a japán változatát nem ismerték.

Így éldegélt boldogan a piciny rágcsáló, Annuska pedig imádta.

Így ment ez hetekig. Aztán a lány pityeregve verte fel egy éjszaka az álmot.

– No, mi fáj, lányom? – anyácskától megszokott volt az efféle komoly fegyelmezettség. Így vigasztalt. Minek addig nyugtatgatni, amíg van mitől megijedni?

– A Husi – keseregte Annuska. Husi egy vizsla volt, akinek a fejfája a kopasz virágföldön tetőzött a hátsó kertben. – A Husi megint az álmomban járt. És megint elvitte a lábam – ekkor a sírás még keservesebben, mint a szökőár tört fel belőle. Anyácska megsimogatta hosszú szőke haját, s a kis falábra nézett, amit az apró kis húscsonk helyébe szögeztek. Neki is vizenyős lett a szivárványhártyája.

– Semmi baj. Már vége van.

Annuska bal mutatóujján vércseppecskék fénylettek. Anyja rémülten vetett rá pillantást.

– Mi ez itt a kezeden? – s felkapta az olajlámpát, Annuska kis kezét közelebb húzta hozzá.

Olyan apró harapásnyomot nem is lehetett látni. De ez a kicsinység nem volt vigasz.

– Kiszökött a rohadék! – ellökte magától Annuskát, felkelt. Megkopogtatta a falat a lámpással. Csaknem az egész ház beleremegett. Apácska ekkor már rég a paplankába temette a fejét, úgy vizezte össze.

– Ha kell, ebbe a kis olajba fojtom bele – az 'olaj' szónál idegesen rázkódott meg a lámpás az ujjai közt. – Hol vagy?

Ekkor a lába alatt úgy elsurrant, mint aki épp most gyilkolt meg valakit jó pénzért. A konyhába sietett, s anyácska sem hagyta magát.

A küzdelmes hajszának végül a húsbárd vetett véget. Előbb a farkincája, aztán a teste hullott ketté. Annuskát ez még jobban megríkatta.

Szerencsére testvére nem volt fertőző. De többet nem kapott.