Amatőr Írók Klubja

Szeretett vezetni. Már gyerekként is imádta, mikor a nagyszülőkhöz kellett utazni vidékre, mert hosszú órákat tölthetett az autóban és ez a szenvedélye a mai napig megmaradt. Most is egy hosszú fuvarból tartott hazafelé, miközben már azon elmélkedett, fia milyen történeteket fog neki mesélni a gólyatáborban töltött pár napról. Hogy a felesége vajon mit szól majd a lányuknak szerzett pöttyös gumilabdához, melyet még Franciaországban vett. Szerette kényeztetni a családját ilyen kis apróságokkal, ezzel is kompenzálva minden távol töltött időt. A tavalyi éve sajnos nem volt ilyen rózsás, az asszony rengeteget veszekedett vele amiatt, hogy állandóan úton van, ráadásul a karácsonyt is valahol Németországban volt kénytelen tölteni, mert egy lemaradt szállítmány miatt a cég jó hírneve forgott kockán. Talán akkor vesztek össze a munkája miatt először, pedig majd tíz éve boldog házasságban éltek. Az az egy hét sok mindenre rádöbbentette, s elhatározta, hogy változtat kicsit. A szenvedélye helyett előtérbe helyezi a családját és megpróbál több időt velük lenni.

Miután kidobta cigarettájának csikkét az ablakon felhúzta azt, mert bár nappal már kellemes volt a kinti hőmérséklet, az éjszakák bizony továbbra is hűvösnek ígérkeztek. Újra elmerengett a családjára gondolva, miközben a robosztus kamion falta a kilómétereket, egyenesen a határ felé. Két éve annak, hogy vett egy kutyát a gyerekek unszolására, ám azt maga sem gondolta volna, hogy az a szőrös dög annyira a szívéhez nő majd, hogy még neki is képes lesz ajándékot venni, mielőtt hazatérne. Persze azért nem vitte túlzásba, egy egyszerű, otthon is kapható kutyakekszet választott. Kezdte fáradtnak érezni magát, így az egyik pihenőnél kitette a kamiont a lehajtóra, majd lassan begurult a parkolóba, hogy kicsit megmozgatva elgémberedett végtagjait felfrissülhessen.

Már számtalanszor elgondolkodott azon, vajon az itt felállított őrbódéknak mi szerepük lehet, ám mivel mind üresen állt, akárhány pihenőnél is állt meg a határ mentén, sosem kapott választ erre a nyíltan fel nem tett kérdésére. Éppen csak kiszállt a fülkéből és megigazította magán a ruháit, mikor valaki hozzá lépett és megszólította.

- Ne haragudjon a zavarásért, de akadt egy kis gondom az autómmal, tudna nekem segíteni?

- Defekt? - pillantott abba az irányba, ahova a férfi is biccentett a fejével, és ahol egy sötét színű gépjármű állt, már emelőre téve.

- Sajnos, és nincs kerékkulcsom sem. A fiam kivehette az autóból két napja, mikor elvitte a kocsit és elfelejtette visszatenni.

- Kétlem, hogy az enyém jó lenne Önnek. Haza felé tartott?

- Igen.

- Esetleg elvihetem egy darabig, ha az megfelel.

- Megköszönném. Hozom a fontosabb holmijaim.

Ő csak biccentett, majd nagyot nyújtózott, s elindult a mosdók felé, hogy könnyítsen magán, hiszen még hosszú út állt előtte, ám amikor lenyomta a kilincset, az ajtó nem engedett. Bosszankodva sétált át a parkoló melletti bokros részre és az egyik kisebb cserjénél megállva végül elvégezte azt, amit kultúrált körülmények között nem sikerült az előbb. Kezet mosott még a falicsapból folyó jéghideg vízben, majd rágyújtott egy újabb cigire, míg várta újdonsült útitársát, hogy végezzen a személyes holmijai összeszedésével, elpakolja maga után az emelőt és végül lezárja az autót. Éppen csak elszívta cigarettáját, mikor a férfi visszalépett hozzá, s miután mindketten beszálltak a kamionba, ő beindította a hatalmas monstrumot. Percekig ültek egymás mellett néma csöndben, mígnem a férfi megszólalt.

- Szép gyerekek. A magáé mind a kettő? - kérdezte az idegen a visszapillantón lógó, trapéz alakú zászlócskára pillantva, melyre feleségének és két gyermekének fényképe volt rányomtatva. csak emiatt szerelte fel annak idején ezt a tükröt, mert amúgy sok értelme nem volt, hiszen látni úgysem látott benne semmit.

- Igen. A feleségem Mónika, a fiunk Krisztián és a lányunk Rebeka.

- Helyesek. Tudja, nekem is van családom. Bár a feleségemmel nincs közös gyerekünk. Ő nem akart még, én meg nem erőltettem, most meg… - merengett el. - Van testvére?

- Nincsen. A szüleimnek elég problémát jelentettem én, nemhogy még egy legyen belőlem - heccelődött, ám mikor az idegen nem nevette el magát, ő is visszakomolyodott.

- Nekem van, illetve azt hiszem, már csak volt - tette hozzá csendesen. - Tőle jövök. Összevesztünk, mint mindig, ha meglátogattam őt. Én nem akartam lelökni őt a teraszról, csak dulakodtunk és megbotlott…

- Biztos nem halt meg, de miért nem szólt a mentőknek? - faggatta.

- Én nem akartam őt bántani! Nem…

- Akkor is szólnia kellett volna. A következő falunál elviszem a rendőrségre és…

- Ne, csak oda ne!

- Muszáj lesz.

- Nem megyek börtönbe, megértette! - üvöltött vele a férfi, majd megragadta a kamion ajtajának kilincsét és kiugrott a fülkéből.

Érezte amint a kamiont megdobta a kerekek alá kerülő test, ő maga pedig a fékbe taposott. Kiugrott a volán mögül, majd átszaladt a túloldalra. Nem látott túl sokat, ám amit mégis, az bőven elég volt ahhoz, hogy a kamionban lévő CB-n segítséget kérjen a helyi rendőröktől. Visszaült a fülkébe, magára zárta az ajtókat, és egyik cigit a másik után szívva várta, hogy megérkezzenek a járőrök. Szeretett volna most már minél előbb otthon lenni, a kedvenc sertéshús konzervjét majszolgatva vacsoraként a tévé előtt elnyúlni, megölelni a feleségét és a két gyereket. Óráknak tűnt számára a várakozás, miközben le sem vette a szemét az előtte lévő útról mely most sötétbe burkolózott, s már csak arra eszmélt, hogy valaki kopogtat az ablakon. Megugrott, cigarettájának hamuja mind az ölébe hullott, ő maga pedig rettegve figyelte pár másodpillanatig az ablakában felbukkanó véres alakot, végül összeszorította szemeit.

Mikor újra kinyitotta őket reggel volt, s kellemes meleg szűrődött be a párás ablakon. Kintről madárcsicsergés hallatszódott be, s mikor kiszállt a kamionból elmosolyodott. Elővette telefonját zsebéből és felhívta családját. A határátkelő közelében állt, a parkolóban, testét átjárta a jóleső bizsergés, hogy pár óra már csak és végre tényleg otthon lehet.

Címkék: játékra fel