Kifordítom, befordítom…

Minden történet mögött ott van legalább egy másik. Általában jóval több is, mint amennyi elsőre látszik. A valóság ugyanis sosem egyféle, én pedig azért vagyok itt, hogy ezt bemutassam Önöknek. Azt fogják majd gondolni, hogy ez egy tréfás történet egy mogorva, vallásos öregemberről. Ezt fogják hinni, mert én azt akarom, hogy ezt higgyék, de már jó előre elárulom, hogy rosszul teszik. Tessék csak figyelni nagyon, mert csalok…

Miska bácsi irtózatos csörömpölésre, csattogásra, patadobogásra és különféle hangok egész kakofóniájára riadt fel az éjszaka közepén. Legszebb álmából ébresztette a nagy csinnadratta, hirtelenjében pedig el sem tudta képzelni, hogy miféle különös dolgok történhetnek odakint, a farmján. Felesége, aki egész életében mindig is szörnyen horkolt – habár ezt minduntalan tagadta –, nagyot horkantott, Miska bácsi össze is rezzent menten, de mivel végül édesdeden visszaszunyókált élete párja, ezért úgy döntött, hagyja, hadd pihenjen tovább, s inkább maga néz utána a zajongások forrásának. Út közben erőteljesen morgolódott magában, jónéhány szitokszó is kipréselődött keskeny ajkai közül, de vallásos ember lévén még így félálomban is kerülte a fentebbvaló káromlását.

Odaért a kis házikó ablakához, és ahogyan a spaletták kinyíltak, egyszeriben nappali fényesség ömlött be a kicsiny térbe. A kint zajló eseményektől aztán akkorára kerekedett a szeme, mint az ökle, és még pislogni is elfelejtett. Csak ámult, bámult, hogy a kertjében a póni a mellső két lábán egyensúlyozik, a malac a feje búbján pörög, a kutya és macska éppen meghitt légyottot csapnak, a kakas pedig két kukorékolás közepette csak úgy potyogtatja a tojásokat.

- A hétszentségit neki! – dörmögte Miska bácsi feldúltan. – Há’ má’ megin’ itt produkálja magát a Mutatványos Brigád? A fene a fajtájukba!

- Jaj, te vén kecske, maradj már! – hallotta háta mögül felesége álmos hangját, háttérzeneként pedig házipapucsa csoszogását, csípője ropogását, majd ahogy egyre közeledett, a fel-felhorkanó szuszogást, ahogy a levegőt vette, és amelyet nappal is szokása volt űzni, ez tartotta ugyanis életben. Milyen szeretnivaló hangok is voltak ezek!

- Az égre mondom, asszony, én mostan kimegyek oszt nyomba’ rendet teremtek közöttük! Miféle módi ez, he?

- Ó – csodálkozott felesége, hangjában őszinte elismerés csendült. – Barka Póninak már igazán remekül megy a lólengés, nem gondolod? No igen, a bakugrás nem az erőssége, de hát nem is kell neki, nem kecske az! – mélázott.

Miska bácsi ezt inkább meg sem hallotta, ez szerencsésebb volt így mindkettejüknek. Minden hosszú házasságnak megvan a titka, és az övék ez volt.

- Ühüm – dörrent inkább, csak úgy magának, meg bólogatott, remélte, abból csak nem lesz baj.

Ekkor Miska bácsi tekintete a káposztaföld irányába siklott, ahol gombamód nőttek ki a földből a zöldségek, hát látja, hogy kis tolvajok szándékoznak éppen eltulajdonítani a szép, kerekded fejeket. Egyszeriben úgy érezte, mintha forró gőz kezdene kilövellni apró fülein, pediglen nem volt ő teáskanna, aztán torkaszakadtából rájuk kiabált:

- Kotródjatok onnan, mind ahányan vagytok, mer’ az úristenre mondom, hogy kimegyek, és letépem azokat a sátáni pöttyöket a hátatokról, ti átkozott ördögfajzatok! – ömlöttek Miska bácsiból a szavak. Mondom én, hogy vallásos ember volt.

Már indult is volna kifelé, hogy beváltsa ígéretét, és rendet tegyen a komisz, kleptomániás katicák között, meg ha már amúgy is ott jár, akkor lekeverjen pár taslit a bohóckodó póninak, meg a hip-hop táncos disznónak, ami ringlispilnek képzeli magát, meg szétrángassa a kutya-macska idillt, mert a szexuális forradalomnak is van egy határa, és ha már amúgy is benne a kezében a lendület, hát akár menten ki is tekerhetné a nyakát annak a hermafrodita szárnyasnak, mert levesbe még jó lesz az is! Szóval már indult is volna, amikor egyszer csak a spaletták bezárultak, és újra éjszaka lett odabent.

Gondoljanak most a világra úgy, mintha a nadrágjuk zsebe lenne. Mielőtt mosásra adnák a fejüket, azelőtt ugyebár kifordítják, kiráncigálják belőle a rongyosra használt papírzsebkendőket, kiszórják az aprópénzt, örömittasan felkurjantanak, ha netán papírpénzre is bukkannak, és még a morzsákat is kirázzák belőle, ami az odatömködött kiflimaradékból maradt hátra, ha éppen zugevők, szóval ki-ki a maga kincseit. Kimossák a nadrágot – legalábbis bízom benne, hogy időnként megteszik – majd száradás után eldönthetik, mit raknak vissza a zsebükbe.

Én is valami hasonlót teszek, mert a világra, és Önökre is bizony ráfér időnként, ugyanúgy, ahogyan a nadrágokra.

Ne essék félreértés, mindez nem szűnik meg valóságnak maradni, csak ilyenkor egy kicsit kifordítom azt. A valóságot. Az eseményeket. Aztán befordítom. Időnként pedig a kettőt egyszerre, mintha meg akarnám csavarni. Ha elég élelmesek, látni fogják, hogy a realitás a látszat ellenére sem szűnik meg, és mindig lesz legalább egy pont, ami a tekergészés ellenére is összeköt mindent.

Nézzük csak...

Miska bácsi az ablaknál állt, és áhítattal figyelte a szobában zajló eseményeket. A három apróság boldog hancúrozása egészen a lelke legmélyét is felmelegítette. Panni, aki akkor öt éves volt, a kis műanyag házikóval játszott. Gondosan elrendezgette benne az apókát és az anyókát, majd amikor eljött a megfelelő idő, egyszeriben kitárta az épület spalettáit. Eközben Sári a csillámhajú pónijával játszott, ami a kicsi kezek segedelmével akkorákat ugrott, akár egy bak, sőt, még annál is sokkalta nagyobbakat, időnként repült is, mintha pegazus volna, de most éppen kézen állni tanult. A hétéves Misi a szerencsehozó malacát pörgette a földön, és éppen azt tanulmányozta, hogy melyik testrészen tudja ezt a leghosszabb ideig produkálni. Most a fej volt a soron, de végül nem az lett a győztes.

Ekkor Sári tornász pónija egy attrakció során véletlenül feldöntötte a gondosan elrendezett plüssállatokat. Miska bácsi megmosolyogta, ahogy a párzáspózba került plüsskutya és plüsscica eldőlnek a kicsi póni ugró mozdulatától, mintha dolguk végeztével leheverednének, és már csak egy-egy szál cigi hiányozna a szájukból, meg az otromba kérdés: Ugye, neked is jó volt?

Panni közben elővette a társasjátékát, kiterítette a játéktáblát, elrendezgette a kicsi zöld, gömb alakú káposztaszerű formákat, amikor Sári pónija ismét ügyetlenségéről tett tanúbizonyságot, és egy műanyag dobozból apró fakaticák borultak ki a játéktáblára. Panni a szemöldökét ráncolta.

- Miért nem vigyázol jobban? Most szedd össze őket! – adta ki az utasítást, de Sári ártatlanul megvonta a vállát.

- De hát Barka volt, nem én.

Sári kétségbeesve nézett Miska bácsira, de a nagypapa annyira bele volt merülve a látványba, hogy fogalma sem volt róla, mi történt, ezért csak ennyit mondott:

- Játszatok csak tovább.

Sári erre összeszorította keskeny ajkait, morcosra ráncolta a homlokát, becsapta a játékház spalettáit, felkapta a játszószőnyegen tárva-nyitva álló képeskönyvet, és félrevonult olvasást mímelve lapozgatni azt. A mesében a kakas éppen tojásokat tojt, ami Sárit mindig megmosolyogtatta.

Misi közben megtalálta azt a testrészt, amin a legtovább tudott pörögni a malaca.

A malac nem élt. Ez csupán megnyugtatásképpen mondom. Sem a pörgetés előtt, sem pedig utána. De térjünk csak vissza a történethez, mert nem tudom észrevették-e, de most már mosásra kész az a bizonyos nadrág, én pedig az orruknál fogva vezetem Önöket. Nem Önökkel van baj, nekem ez a dolgom. Talán úgy vélik, a póni lesz az epicentrum, nem is hibáztatom érte Önöket, valóban feltűnő jelenség, na de nem éppen az-e a célja, hogy elterelje a figyelmüket. Pedig nincs itt semmi trükk, hamarosan meg fogják érteni…

Miska bácsi álmodott egy nagyot, még akkor, amikor egészen kicsi volt. Alvásidőben ez gyakran megesik, Miska bácsi azonban ennél jóval messzebb ment, és amit ő megálmodott, azt valóra is váltotta. Rájött, hogy a világ rétegelt, mint egy alternatívákból préselt lemez, ami bármerre hajlítható, amerre csak szeretné. Idővel pedig arra is ráeszmélt, hogy ez mások számára korántsem ilyen egyértelmű, így hát saját küldetésének tekintette, hogy akivel csak tudja, megossza a felfedezését.

 Az egész pedig akkor vette kezdetét, amikor egy téli, havas délutánon a húgaival játszottak a szobájukban. Ő a játékmalacát pörgette minduntalan, és a világ ekkor megnyílt előtte. Ami másoknak a sötétség pillanata volt, az Misinek akkor a megvilágosodásé.

Önök döntik el, hogy milyen szerepet választanak maguknak! Lehetnek mogorva játékemberek, aktív nézelődők, én azonban akkor és ott úgy döntöttem, hogy én egyik sem szeretnék lenni. Én az az ember leszek, aki pörgeti az eseményeket, és mindig arra fordítja, amerre kell. Ez az én munkám. Ez a történet nem egy öreg farmerről szól, és nem is egy repkedő törpelóról. Még csak nem is Önökről. Ugye, az elején nem is gondolták, hogy ez a történet egoista módon éppen rólam fog szólni.

No, remélem mindenki figyelt…