A karma lovagja

Hunyd le a szemedet. No, rajta, hunyd csak le, nem kell tőle félni! Úgy, úgy, jól van! Nono, ki ne nyisd! Tartsd csak szépen csukva, majd szólok, ha szabad kukucskálni, jó? Tessék csak befelé figyelni. Mustráld meg jól a saját kis lelkedet! Milyen embernek tartod magad? Gondold át nyugodtan, ráérünk. Sikerült? Készen vagy? Hohó, nem csalunk, itt nincs helye a susmusnak, első az őszinteség! Ha nem megy, próbáld újra egészen addig, amíg nem sikerül. Remek! Ez így jó lesz! Most pedig, csupán csak a játék kedvéért, légy oly’ kedves és képzeld el, hogy a neved Jon. Csak így, egyszerűen. Ha már teljesen biztos vagy benne, hogy ízig-vérig sikerült egy képzeletbeli Jonná válnod, akkor most játssz el a gondolattal, hogy valóságos vagy. Méghozzá nem is akármilyen! Egy nagyszerű, tiszta jellem. Nem vagy ugyan egy küzdő szellem, de azért lelkes vagy, a magad szerény módján szorgalmas és becsületes. És csak egy egészen hangyányit hibbant. Olyan kis szerencsétlenül… Már érzem, hogy kapizsgálod! Szóval a neved Jon. Egyszerűen éled a csendes kis életedet, a körülötted megvalósuló tökéletes idiotizmusban. Nincs ezzel semmi gond, valakinek dinkának is lennie kell. Ó, igen, elnézést, ha keményen fogalmazok, de hát muszáj. A játék része! Képzeld tehát el, hogy egy totálisan flúgos félnótás alak vagy. Mondom, egy Jon. Ez az! Pontosan így! Aztán… ez történik veled…

– Nos. Megint itt vagyunk – állapítja meg a hölgy egykedvűen az asztal mögül. Hófehér kosztümjét még egy porszem sem piszkolja be, makulátlanul tündöklik csinos alakján. Hangja éterien cseng, kissé talán hűvösen, de tényleg csak annyira, amennyire a helyzet megkívánja. Az övé is csak egy munka. Tisztában vagy vele, hiszen nem először ülsz itt, vele szemben.

– Hát… – habozol egy pillanatig – igen. Újra itt – helyeselsz. – Tudja – mondod, holott a lelked mélyén azért élsz a gyanúperrel, hogy igazából mégsem tudja – ez valamiféle sorsátok lehet. – Egyértelmű, hogy a helyzethez leginkább illő kifogást próbálod keresni. Nem túl nagy sikerrel. Kit is akarsz itt lóvá tenni?

– Ühüm – hallod ismét a kontyolt hajú hölgy hangját, és ha nem is teljesen unottan beszél hozzád, de mindenképpen fáradtan. Sokszor hallottad már eddigi életeid során, hogy olyan vagy, mint egy égve hagyott lámpa egy félig roncs autón, ami teljesen leszívja az akksit. – Most mi történt? – teszi fel a kérdést rutinszerűen.

– Megtaláltam a nekem való munkát– kezded bizonytalanul, hiszen jól tudod, ez a mondat már elhagyta egynéhányszor a szádat, éppen ebben a furcsa, opálos, hunyorgó fényben úszó szobában, ebben a különös formájú székben, ami mindig ott nyomja a hátadat, ahol nem is sejtetted korábban, hogy fájhat. A terebélyes elefántcsontszín asztal mögül kíváncsi szempár tekint elő, a csodás, tökéletesre ívelt szemöldökök pedig kíváncsian emelkednek meg.

– Nahát, valóban? Megint?– Ha nem tudnád hol vagy, még azt hihetnéd, hogy egy gúnyos kérdést szegeztek feléd, de mivel pontosan tisztában vagy a jelenlegi helyzeteddel, nyomban ki is hessegeted ezt az ostoba gondolatfoszlányt a többi haszontalan gondolatfoszlány közül. Legalább eggyel kevesebb.

– Ez nem olyan volt, mint a korábbiak – magyarázod rögtön, hiszen tényleg merőben más helyzetről van szó. – Ez most tényleg nekem való volt! – kötöd az ebet a karóhoz. Hangod ábrándosan szól, a nosztalgia íze szinte a szádba ömlik, pedig nem volt az olyan rég, mégis, mintha egy másik életben lett volna. Nos, talán mert pontosan így is van.

– Ezúttal mi történt? – Megértő mosoly villan feléd, amit egyértelmű biztatásként értelmezel. Aztán el-eltűnik a barna fürtös Pumukli-féle frizurádban néhány ujjad, miközben gondolkodást mímelve vakarod velük a fejed búbját, mintha ez használna bármit is. Végül csak sikerül összeszedned a gondolataidat, és ímmel-ámmal ugyan, de azért belekezdesz a történetbe.

– Hááát… az a helyzet, hogy ismét egy állatkertben kaptam állást. Nagyon szeretem az állatokat – mondod, mintha ez magyarázat lenne a későbbiekre.

– És miféle munkát kapott ott?

– Én takarítottam az oroszlánketreceket! – húzod ki magad büszkén. – Ez volt álmaim munkája! Csak hát… nem igazán tartottam be, amit ígértem.

A szoborszerű arc meg sem zizzen, a gránitfényű vonások tulajdonosa szemrebbenés nélkül kérdez rá egyenesen a dologra. Nem kenyere a kásakerülgetés. Már tapasztaltad legalább tucatnyiszor.

– Mégpedig?

– Hát… hogy… ne menjek be, amikor az oroszlánok ki vannak eresztve… mert az olyankor... tiltott zóna… ezt mondták… – hümmögöd az orrod alatt.

– Értem.

A hölgy egy pillanatra lehunyja a szemét. Talán szíve szerint megdörgölné egy kicsit megfáradt homlokredőit, amikről valószínűleg azt hiszi, hogy nincsenek is ott, pedig igen. Mindenesetre nem szólsz neki róla, egy nőnél jobb az ilyesmit nem firtatni. Addig is gondolatban megveregeted a saját válladat a figyelmességed miatt.

– Mintha valami ilyesmi történt volna önnel a múltkor is, nemde? – néz fel egy pillanatra.

– Nos, nem teljesen – helyesbítesz azonnal némi felháborodással a hangodban. – Azok medvék voltak! És csak azért történt az, mert elbotlottam egy gerendában, amiből három szög állt ki, aztán meg azt hitték, hogy halott vagyok… tudta, hogy a medvék dögevők? Sose feküdjön a földön, ha a közelben egy medve! – inted rögtön óvatosságra, hátha a jövőben egyszer még hasznát veszi ennek. Valamikor. Valahol.

A hölgy nem válaszol, csak elmélázva felsóhajt. Jól van, jól van, tudod, hogy igaza van.

Elővesz egy masszív dossziét, kicsit lapozgat benne, és úgy tesz, mintha nem lenne minden létező tudás már ott a fejében. Húzza az időt. Gondolkodik, te pedig lapítasz, mint nyuszi a fűben. És közben az egészet valahogy borzasztóan élvezed.

– Olyan ez, Jon, de javítson ki kérem, ha tévednék, mintha ismételné magát a történelem, nem? Ön ezt hogy látja? Ott volt az a másik eset, amikor villamosszék-karbantartóként dolgozott. Nem kértek öntől mást, csak hogy sose próbálja ki. Aláírta a szerződést, hogy sosem fogja kipróbálni! Aztán mind tudjuk, hogy végül mi történt! Vagy ott volt az a delfines eset. Tudom, minden álma volt, hogy egyszer delfinekkel úszkáljon, de megmondták, vagy nem mondták meg, hogy ne pancsoljon a cápákkal teli akváriumban, mert a kettő egyáltalán nem ugyanaz! És a cirkuszi állását már nem is említem meg. Bizonyára ön is tudja már az okát, hogy a kardnyelők miért kardot nyelnek és nem láncfűrészt…

– Imádtam kardnyelő lenni – jegyzed meg olyan halkan, hogy csak te halld, aztán a metsző pillantás, amely feléd lövell félreérthetetlenül a tudomásodra hozza, hogy jóval hangosabb voltál a kelleténél. Ettől egészen icike-picikére zsugorodsz össze. Ezt látva aztán megenyhül, és úgy tűnik, igyekszik taktikát váltani, mert hangja váratlanul bársonyosan csendül fel.

– Mit szólna hozzá, Jon – kezdi gyanúsan barátságos mosollyal az arcán –, ha most egy kicsit szüneteltetnénk ez a földi élet dolgot, hm? Egyetért?

 Nem igazán értesz egyet, ezért homlokráncolva méregetni kezded. Észre sem veszed, és már azon tűnődsz, hogy talán minden élet előre meg van írva. Vagy az is lehet, hogy az egész csak egy hajlított dimenzió, és valójában nem is vagy itt. Aztán mintha bokán rúgtak volna, emlékezteted magad arra, hogy legalább saját magunknak nem illik hazudni. Mert mindig rögtön fény derül a turpissága.

A hölgy eközben merőn bámul rád a választ várva, szorosan hátravont haja feszes kontyba kerekedik a tarkóján. Arcbőre porcelánfehér, egy szem pír nem sok, annyi sincs rajta, bár sejted, hogy a te arcszíned sem pirospozsgás éppen. Teszel egy harmatgyenge kísérletet.

– De ott volt az eset, amikor a szökőkút…

– Egyetért? – nyomatékosít ellentmondást nem tűrően, te pedig alig láthatóan bólintasz. A hölgy szolidan fellélegzik, nem mintha szüksége lenne ilyesmire, de egy jó munkaügyi szakértővel szemben mégiscsak alapvető elvárás, hogy emberien viselkedjen. Most már tényleg kezded egészen jól érzni magad a közelében. Túlzottan is. Különösen, amikor jó kedéllyel az asztalra helyezi a tenyerét, és fellelkesülve kijátssza az ütő kártyáját.

– Lenne itt önnek egy tökéletes pozíció! – A szíved, ami már jó ideje nem zakatol, erre kihagy néhány nem létező ütemet.

– Tényleg?! Mi lenne az? – Hangod túlontúl is izgatott.

– Éppen keresünk egy… operatív légköri hidroallokációs menedzsert azonnali kezdéssel, hosszú távra. Mit gondol? Volna hozzá kedve?

Egy ideig töprengést mímelsz.

Közben egyre jobban kezd tetszeni az ötlet, hogy operatív légköri hidroallokációs munkatársként dolgozz. Habár némiképp felborítja az elképzeléseidet, el kell ismerned, hogy ilyet még sohasem csináltál.

– És mit kellene csinálnom pontosan? – kérdezed csupán csak az illem kedvéért, hiszen a döntést már meghoztad magadban.

– Felhőt lapátolni – feleli, majd gyorsan hozzáteszi – csodás a kilátás, mindig süt a nap, világos, tág a munkatér, és biztosítunk munkaeszközt is. Egy láthatatlan lapátot – mondja, és cinkos kacsintással jelzi feléd, hogy ez azért nem semmi. Ez teljességgel fölösleges volt a részéről, mert téged már akkor megvett magának, amikor kiejtette a száján, hogy „tökéletes pozíció”. Sőt, valójában, már sokkal-sokkal hamarabb.

– Megegyeztünk? – kérdezi, és feléd nyújtja az asztal felett a kezét. Te viszont egy pillanatra megtorpansz.

– Várjon! Van valamilyen feltétel? – ötlik a fejedbe a kérdés.

– Igen, van, Jon. Egy kis ideig itt kell maradnia a mennyországban. Csak amíg megérik a személyisége – jegyzi meg, csak úgy mellékesen. Nem is mérlegelsz, nyomban megmarkolod a kecses kacsót.

– Itt a kezem nem disznótalp! – vigyorogsz bőszen. Ez mindent megért! Elégedett vagy.

Kezet ráztok, és közben mindketten jól tudjátok, hogy egyezség ide vagy oda, az első adandó alkalommal újra le fogsz majd születni a Földre. Hiszen ez a karmád. És belül, a lényed legmélyén pontosan tudod, hogy mi az igazi ok. Hiszen olyan nyilvánvaló.

A neved Jon. Még mindig. És most képzeld el, hogy az életed nem más, mint egy végtelenített ceruzarajz. Tudom, tudom, nem könnyű, de próbáld csak meg! Mintha hurkokat rajzolnál egy soha véget nem érő papírra, olyanra, aminek nincsenek szélei. Igen, kell hozzá némi fantázia, nem vitás, de ha nem vagy vizuális típus, csak próbáld meg átérezni. Úgy, úgy! Na, most képzeld el, hogy minden metszéspontnál ide kerülsz, ebbe a szobába. Ahol még a fény is különös. Mert pulzál. Vibrál. Aztán rájössz, hogy ezt egyáltalán nem a fény csinálja. Aztán minden egyes alkalommal, amikor megfogod a kezét, tudatosul benned, hogy soha máshol nem voltál még olyan boldog, mint itt. Vele. Mit tennél meg azért, hogy újra átélhesd? Ugye, ugye? Talán mégsem olyan vagy, mint amilyennek elsőre hittünk, és egyáltalán nem vagy egy reménytelen alak. Csak úgy teszel. Mert ez kell a játékhoz… És ha láthatatlan lapátot adnak a kezedbe, akkor azzal játszod a szereped, mert közben tudod jól, hogy az életedet, bármennyi is legyen, te irányítod. És a végállomás ismét pontosan ott lesz és úgy, ahol és ahogyan te akarod. Most szépen, lassan kinyithatod a szemedet… tényleg csak lassan, nem kell kapkodni. Időnk, mint a tenger. És hogy most merre haladsz tovább a hurokvonalon, az csak rajtad múlik. A karma neked dolgozik.