Farkasordítás

(+16)

A tisztáson sírbéli csend honolt, a földet helyenként kihűlt vér áztatta. Néhol magába szívta a kiontott életek vöröslő nyomát, helyenként azonban a köveken, a fákon, az ágakon, a fűszálakon és a reggeli napfényben nyíló puha szirmú réti virágokon még megült csillogón, harsogón a friss nedv, fennen hangon hirdetve a mulandóság és kegyetlenség létét. Mert nincs az a ragyogó nap, amely szemet hunyhatna e felett, és amely eltörölhetné mindazt, ami történt.

Ekkor eleredt az eső. Az apró vízcseppek szinte hangtalanul potyogtak az égből, mintha csak lelopakodnának onnan fentről, és közben suttognának valami szépet. Miközben az ember ezen hosszasan eltűnődött, aközben a víz csendben tisztára mosta a természetet.

A gallyak és kiszáradt kéregdarabok terebélyes halomban álltak a tűz mellett. A fénycsóva magasra szökött az éjszakai sötétségben, bevilágította a körülötte gubbasztók arcát és különös árnyakat varázsolt a távolba.

– Magasról teszek rá, hogy elhiszitek-e! – horkant fel Ronald, és egy üres sörösüveggel a kezében színpadiasan bemutatott a társaságnak. Arcán szétkenődött a vacsora maradéka, száját sértődötten biggyesztette le.

– Ugyan már, Ron! – veregette meg felszabadultan a fiú hátát Brendon – Majd elhiszik a hitetlen kutyák, ha a vérüktől úszik majd az erdő! - azzal élesen felvihogott, a többiek pedig gondolkodás nélkül követték.

Amikor a hangzavar röfögésszerűvé kezdett válni, majd a fel-felhorkanások is lassacskán elültek, a kezekben tartott, vagy épp a földön pihentetett sörösüvegek hűs tartalma is megcsappanni látszott. Ahogy kortyolták az italt, Zoé elmélázó hangja törte meg a néma nyelések szinte soha véget érni nem akaró sorát.

– Srácok, most komolyan – erősködött. – Mi van, ha van benne igazság? Nem feltétlenül minden részlete, de bármi megeshet.

Ekkor Brendon, aki eddig óvón ölelte át a vállát a hűs sötétségben, egy pillanatra elengedte, és két tenyerével otromba állkapcsot formálva, eltorzított hangon ijesztgetni kezdte a lányt.

– Hát persze, Piroska! Mindjárt itt az ordas farkas, és széttrancsíroz, mint a huzat! Hamm, hamm! Hamm!

Zoé felnevetett, és elhessegette a fiú lapáttenyerét, aki a helyett, hogy visszavonult volna vele, megragadta a lány arcát, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Na, húzzatok szobára az asszonykával – vetette oda Ronald szurkálódva, aki mindeddig csendben, a saját gondolatba merülve morfondírozott a világ nagy dolgairól, és közben a tűznyelveket szuggerálta.

– Megszólalt a sámánunk – ugratta őt Brendon, de a tanácsot azért megfogadta, és kis időre félrevonultak a lánnyal.

Amikor az illem által megkívánt idő letelt, a kifáradt és megfáradt lelkek követték őket a szálláshelyre.  Az éjszakát egy bérelt faházban töltötték az erdő mélyén, összekucorodva az éjszaka hűvösségétől.

Másnap korán ébredtek, a levegő friss harmattól illatozott. Az udvar közepén nyirkos hamu és megszenesedett végű ágak tanúskodtak az esti tábortűzről.

Felöltötték hátizsákjaikat és nekiindultak a hazaútnak. Menet közben ráleltek egy csapásra, amely keresztülvezetett az erdőn, és lerövidítette a távot. Surrogott az aljnövényzet, ahogy átgázoltak a keszekuszán összegabalyodott fűfélék és karcsú bokrok által szegélyezett keskeny ösvényen. Aztán a fák egyre sűrűbben kezdtek az ég felé meredni, egyre nehézkesebben haladtak előre, kerülgették a vaskos törzseket, és kezükkel próbálták távolabb tartani az arcukba lendülő ágakat.

Váratlanul mindannyian megtorpantak, és felkapták a fejüket, ahogy tépő rikoltás hangja kúszott feléjük. A zaj mintha a bőrük alá akart volna beférkőzni, szinte a húsukat kaparta fájdalmasan. Aztán ugyanolyan hirtelenséggel, ahogyan jött, el is halt nyomban, s csak az a furcsa zúgás maradt utána meg a fülükben. Gyors fejmozdulatokkal körbenéztek, szemükkel végigpásztázták a tájat, de tekintetük átsiklott a lényegen, így semmi rendkívülit nem véltek felfedezni. Megkönnyebbültek, amikor tovább haladva a keskeny csapás egy kényelmesen terpeszkedő kisebb tisztásba torkollott. A túloldalán fenyőerdő sötétlett. A nyílegyenes fák monotonitása nyomasztóan hatott rájuk, így rövid pihenőt tartottak a nyitott területen, hogy kiötöljék a további haladási útvonalat.

– Szerintem vissza kellene fordulnunk.

– Nem kell magad alá csinálnod Zoé, a fenyőfák tudtommal még soha senkit nem ettek meg – vétózta meg azonnal egy nyomós érvvel a felvetést Patrik.

– Te már csak tudod, hiszen amúgy is az egyik fa tövében éjszakáztál. Csak kérdem én, minek iszik ennyit, aki nem bírja – bökte oda a lány, ami láthatóan a fiú önérzetébe hasított.

– Brendon, szerintem jobban teszed, ha kicsit keményebben fogod a nődet, mert a végén még oda találok csapni – morogta a másnaposság tompa ködében, Brendon azonban rögtön mellette termett, és egy embereset taszított rajta.

– Hogy mit mondtál? – kelt Zoé védelmére.

– Hé, hé! Azé’ nem kell lökdösni! Ugyan már, ember, egy ilyen némber miatt? – szította tovább a tüzet.

– Haver, most már tényleg állj le – intette visszavonulásra Ronald, higgadt hangja azonban mit sem ért, Brendon ekkorra már nekilódult és ledöntötte a lábáról Patrikot.

Aztán megkezdődött.

Először csak egy kis motoszkálás volt, semmi egyéb. Egy elsurranó kisállat, ahogy gyorsan szedi apró lábait, a fűszálak susognak kicsiny, szőrös teste körül. Talán egy mezei pocok volt. Aztán újra az a fülsértő rikácsolás harsant fel, amelytől feláll az ember hátán a szőr. Megszokott erdei hangok, mégis volt valami a levegőben ezen a reggelen. Valami egészen baljóslatú.

Aztán a semmiből előugrott.

A farkas.

Szélsebesen mozgatta hatalmas, sötét testét, óriási mancsai hangosan csapódtak  a harmattól puha földbe. Élesen világító szemei, mint a viharfelhők közt szóródó villámok, mélybarna bundája hosszan hullámzott mozdulataitól. Vicsorgó pofájáról ragacsos nyál csorgott alá. Veszettül morgott, olyan mély frekvencián, amibe a csontvelő is beleremeg. Ahogy egyre közelebb ért, szőre vörös fényű feketébe fordult, szeme világos fénye kihunyt, és átvette a helyét valami démoni sötétség, valami egészen félelmetes, mint amikor háborog az óceán, és semmi nincs a világon, ami útját állhatná.

Esély sem volt elfutniuk előle.

Mire felocsúdtak, rávetődött Patrik mellkasára, és egy hatalmas darabot szakított ki a torkából. A nyaki ütőér szétszakadt, vér kezdte beborítani a mezőt. Sikolyok törtek elő a hangszálakból, velőtrázóak, és artikulálatlan ordítások. Brendon azonnal a tőre után nyúlt, az után, amit még Zoétól kapott. Khaki színű markolatán a monogramjuk szerepelt egy szívformába vésve. Az állat hátát célozta meg az éles pengével, közel a gerincéhez, ám mielőtt még felnyársalhatta volna, a farkas félreugrott, és  a méretes kés egészen a markolatig elmerült Patrik mellkasában. Brendon eltorzult arccal hőkölt hátra, hajába markolt kínjában. Nem volt azonban ideje, tekintete szüntelenül Zoét kereste, aztán Ronald üvöltése terelte el a figyelmét, aki egyenesen felé rohant.

– Brendon! – torkából felszakadt a reszelős hang. – Úristen! Brend...

A mázsás test mintha a semmiből született volna újjá, nyomban ott termett, szemében sátáni fény villant, bundáján emberi vér, fogai közt húscafatok. Azonnal futásnak eredtek, de hamar kifulladtak, ahogy a  kilátástalanság fellegvára ránehezedett a vállukra. Hiszen mi értelme menekülni valami elől, ami elől nincs menekvés?! Váratlanul Zoé halk, sírással egybefolyó zihálására lettek figyelmesek. A lány egy öreg fa odvában bújt el. Brendon a kezébe kapaszkodott és sietve kihúzta onnan. Megkönnyebbülten ölelte meg, amikor a hátuk mögött a már ismert, puffanó hang hallatszott, és a halálosztó végzet elkerülhetetlenül közeledett feléjük. Ronaldból nyüszítő hang jött elő, és időbe telt mire ráeszmélt, hogy ő vonyít. Zoé remegő hangon, visítva kiáltott.

– Ne! Kérlek Brendon, ne! – kiabálta a fiúnak, aki akkor döbbent rá, hogy a kése még Patrik mellkasában van, ezért egy masszív, hegyes végű ágat kapott fel a földről, és készen állt rá, hogy farkasszemet nézzen az ellenséggel.

- Ezt érted teszem – lihegte elkínzott arccal. Megfeszítette az izmait, és amikor eljött az idő, megtette, amit meg kellett tennie.

A tisztáson sírbéli csend honolt. Aztán eleredt az eső. A vízcseppek hangtalanul potyogtak alá, Brendon pedig az ég felé fordította az arcát, és addig tartotta úgy, amíg a víz, amennyire csak tudta, tisztára nem mosta őt is. Később talán majd képes lesz visszaidézni a történteket. És idővel talán arra is rádöbben, hogy a farkas sosem létezett.

„Isten, bosszuld meg a vért, melyet adtál!

Föld, bosszuld meg a vért, melyet iszol!

Ó, ég, villámmal csapd agyon a gyilkost.

Ó, föld, nyílj szét és fald fel, amíg él…”

/Shakespeare/