Egy új út

A halványkék eget ezernyi varjú feketítette be, éles károgásuk baljóslattal telítve kúszott be az erdő fái közé, megízlelve az ágakat, átitatva a rajtuk csüngő üde színű faleveleket. Anasa egy pillanatra megborzongott, majd a sötét tollú madarak magasan elrepültek felette, s az ég újra tiszta kékjével tündöklött a lombokon túl. Különös szellő kelt szárnyra, örvénylő, ritmusos táncra kényszerítve a közeli enervál dúsan terpeszkedő koronáját.

Hóvirág a télben

Még emlékszem azokra az évekre. Mintha sosem fakulnának, olyan élénkek és elevenek, hogy szinte a húsomba vágnak, amikor felelevenednek bennem. Derekasan állják az idő próbáját, s képtelen vagyok kivakarni a fejemből a kínt, hogy mit veszítettem. Hogy mim volt akkor, s mim nincs most. És sohasem lesz többé.

Akkoriban az erdőt jártuk minduntalan. Akár a fagy harapdálta az arcunkat, akár a hőség gyöngyözött elő verítéket a homlokunkra, mi mentünk.

Nagyon örültem neki, hogy az ünnepek ellenére időt szántatok a történetek megírására, ismét kiváló alkotások születtek, ebben szerintem egyetértünk. :) A véleményem pedig szigorúan szubjektív most is, ahogyan az lenni szokott. Objektív műelemzésre nem tudnék vállalkozni, ha lenne ilyen irányú szándékom, akkor sem. Lássuk hát!

Ócsai Norbert: Kérdések

Nem olvastam még tőled ilyen elvont írást, ezért meglepett a műved, de kellemesen. A megfogalmazott kérdések pedig nagyon is konkrétak voltak, amelyek mindannyiunkban ott motoszkálnak, mégsem kapunk rá válaszokat.

Fekete-fehér szerelem

A csapból zubogva folyt alá a víz, hűvös permettel szórva be a mosdókagylót, és a felfüggesztett, óriási tükör legalját. Az egyik fülkéből különös zaj szűrődött ki, még a víz zúgása sem volt képes teljesen elnyomni a jellegzetes hangokat, amelyeket én adtam ki. Az ajtókat nagy gonddal magamra zártam, mégsem tudtam szabadulni az érzésről, hogy valaki meghallhat.

A márványpadló hűvös volt, és jóval keményebb, mint ami a térdeimnek jól esett volna, habár jelenleg ez volt a legkisebb gondom.

Valakinek halnia kell

A lemenő nap olyan nem várt hirtelenséggel bukott le a horizont alá, hogy gyakorlatilag el is felejtette narancsszínűre festeni a kopott városképet, helyette rögvest szürkület telepedett az épületekre, fokozva a már amúgy is előnytelen színezetüket. A helyi zsivány egykedvűen üldögélt fekete lova hátán. Illetlenül megszívta az orrát, míg táltosnak egyáltalán nem nevezhető paripája együtt érzőn fújtatott egy nagyot. Amilyen a gazda, olyan a ló is, ugyebár.

Előszóként mindenkinek szeretném ismételten, így kollektíven is megköszönni, hogy részt vettetek a játékban. Kicsit féltem a feladat kiírásától, de azt hiszem, bátran kijelenthetem, fantasztikus írások születtek, sokfélék, izgalmasak, egyediek, és a legfontosabb, hogy mindegyik történeten érződött a személyiségetek. Név nélkül is megismertem volna, ki melyiket alkotta. És külön köszönöm, hogy ilyen varázslatos hangulatú írásokat küldtetek, jó volt a hófödte tájakról olvasni, miközben odakint (nálunk legalábbis) esőt permeteznek a ronda, szürke felhők.

Lélegzet

Látszott a leheletem. A meleg pára fehér füstfelhőként szökött ki a tüdőmből, bele a fagyos, téli reggelbe. Szeretek ilyenkor futni, mert kevesen járkálnak a városban. Aki dolgozni jár, már régen elindult a város peremén felhúzott ipari komplexum valamely gyárépületébe. A legtöbben ott tudtak elhelyezkedni, nem mellesleg kimagaslóan jó fizetésért.

Én nem. Nem akartam. Nem válhatok én is a multinacionális cégek névtelen katonájává, mert az kiölné belőlem művészlelkem utolsónak megmaradt, foszladozó árnyékát is.

1.        4. Szép álmokat!

A kórteremhez közel eső oldalfolyosón ácsorogtam, kezemet az öltönynadrágom zsebébe dugtam. Az ablakon keresztül figyeltem a kánikulában hömpölygő emberáradatot. Elvonult alattam egy gyereksereg, bizonyára strandolni készültek, ilyen melegben ugyan mi mást is csinálhatnának. Lelkesen szorongatták a felfújt krokodilokat, és a pattogós labdákat. A hőségtől szinte izzott a betonjárda. Nekem azonban nem volt melegem.

1.       3. „A hullát mindig ásd jó mélyre!”

Elég nyilvánvaló, hogy ezúttal nem bízhattam a dolgot a véletlenre. Párszor már elbaltáztam, többet ez nem fordulhatott elő. Túl sok forgott kockán. Túl sok embert érintett. Alattam meg átkozottul rezgett a léc, lebegett felettem Damoklész kardja, szalmaszálon függtem, na meg a többi unalmas klisé. Egy szó, mint száz, ma vagy így, vagy úgy, de két év bizonytalanság után végre pontot teszek az ügy végére.

Ekkor csendesen biccentett, csak úgy magának, majd hallottam a sóhaját, és a kocsiajtó lassan kinyílt.

- Várj - mondtam. Ennyit az önuralomról, és a nagyszabású terveimről. Lassan felém emelte a tekintetét, én pedig megköszörültem egy kicsit a torkomat.

- Felhívtam a nagybátyádat – kezdtem, mert erről tényleg muszáj volt tudnia. Kizárólag ezért állítottam meg, semmi többért.

Azt hittem, ez majd megrémíti, ő azonban kimért lassúsággal visszahelyezkedett az ülésbe, bezárta az ajtót, és kíváncsian pillantott felém.

1.       2. „Fuss el véle…”

A forró csésze égette a tenyeremet, mégsem a fülénél fogva ittam, az nekem túl egyszerűnek tűnt. Inkább elviseltem a bizsergető fájdalmat, mondhatni még jól is esett. Segített letisztítani a gondolataimat. A benne rejtőző feketekávé pedig fokozta a hatást, továbbá tagadhatatlanul ízletes is volt. Erős, és keserű. Kortyonként szürcsöltem, és a számban tartottam egy ideig, hogy az élénkítő aroma bevonja a szájpadlásomat.

Lehunytam a szememet, és a megsemmisüléstől elöntötte a szememet a könny. Nem tudom, mit gondoltam, hogy mi fog majd történni ezen az úton, ami képes lenne megmenteni a rám váró elkerülhetetlen végtől. Talán igaza volt, ideje beletörődnöm a sorsomba. Ennél többet nemigen tehetek. Persze tehetnék, hadakozhatnék, karmolhatnék, haraphatnék, elránthatnám a kormányt, aztán talán meg is úsznám kisebb sérülésekkel, de minek? Milyen élet várna utána? Két év az utcán megkeményíti az embert, de el is keseríti.

- Szóval, miből éltél meg?

Mérlegeltem. Ez gyakorta megesik velem, és véleményem szerint nincs ebben semmi kivetni való, hiszen én is gondolkodó lény vagyok, mint bárki más. Mivel úgy ítéltem meg, hogy nem ártok vele magamnak, válaszoltam. Legalább annyival is gyorsabban telik az idő. Az a fránya idő.

- Szórólapot hordtam ki. Jól ismerem a környéket.

- És még? – Ez a fickó komolyan kezdett az agyamra menni.

- Egy antikváriumban is besegítettem – adtam meg magam, de bővebben nem óhajtottam kifejteni a dolgot. Még nagyon friss volt az élmény, és ezért igen fájó pontja volt az életemnek.

Családi mese

1.       1. „Itt a vége…”

Már nyolc órája úton voltunk. Ez alatt kétszer álltunk meg, és én háromszor próbáltam megszökni. Legutóbbi alkalommal már a száguldó autóból akartam kiugrani. Nem, nem volt szándékomban meghalni, de mindig eljön az a pont, amikor drasztikus módon kell hangot adni a kétségbeesettségnek. És én nagyjából két órával ezelőtt döntöttem úgy, hogy ez a pont elérkezett.

Azóta egy szót sem szólt hozzám. Láttam rajta, hogy még mindig haragszik rám.

Harmadmagammal

Leila igazán kedves lány, amolyan harmóniára áhítozó, béketeremtő típus. Szereti a rendet, sőt, meg is követeli. Elkötelezett híve a természettel való háborítatlan együttélésnek, és mélyen elítél mindent, amely ezt meggátolja. Ő az, aki bio élelmiszereket fogyaszt, környezetbarát termékeket használ, mosódióval mossa a ruháit, szelektíven gyűjti a hulladékot, és amit csak tud, azt újrahasznosítja. A maga egyedi módján rendkívül szabadszellemű, ugyanakkor kiegyensúlyozott személyiség, nyugodt jelenléte gyakorta engem is ellazít, amikor összecsapnak a fejem felett a hullámok.

A lány, aki semmitől sem félt

- Nem, én nem félek semmitől! – mondta a lányka önérzetesen, és aranyszín szeplőkkel hintett orcája azon nyomban pirospozsgás lett. Az arcocska kipirulása azonban egy cseperedő férfikezdemény még avatatlan szemei számára könnyen észrevétlen maradhatott. Különösen, mivel hogy a szóban forgó ifjonc csillogó tekintetét gyengéd gyermeki érzelmek párásították homályosra.

- Nem hiszek neked – csattant fel Zsombor, mert büszkeségét bizony meglehetősen borzolta a kislány bátor kijelentése.

Lélek Hotel ***

A férfi elmotyog egy halk káromkodást, miközben az ágy alja vállig elnyeli a jobb karját. Láthatóan nagyon keres valamit. Valami fontosat, bizonyára, hiszen mi másért fektetne ennyi energiát a megtalálásába, ha nem azért, mert a keresett dologra feltétlenül szüksége van. A néhány pillanattal később bekövetkező újabb szitokszó elhangzásáig még pont elegendő időm van, hogy egy kicsit körbenézzek, és magamba szívjam a látványt. A szoba sarkába tolt műbőr pamlag élénkpiros színben pompázik, aranyszínű szegecsek díszítik.

Generáció X-Y-Z

2014. augusztus 7. (csütörtök)

- Elárulod, hogy miért nem? A sátorban alvással van problémád?

- Nem. Sátorban aludni jó dolog. Nem az alvás helyszínével van gondom, hanem vele!

- Na, ne már! Nem is ismered őt! És ha már itt tartunk, meg sem próbáltad igazán megismerni.

- És nem is szeretném…

- Elárulnád legalább, hogy miért nem?

- Biztos vagy benne, hogy szeretnéd tudni? Hát legyen! Például azért, mert felszínes, egoista és mást sem csinál, csak céltalanul tengődik a világban.

Műhelytitkok

„Minden irat fontos. Úgy, ahogy az emberek is. Mind fontos, habár mindig akad közte fontosabb, és mindig akad olyan, amelyik elvész a süllyesztőben. Nincs ezzel egyébiránt semmi gond. Ilyen az élet.”

 (Idézet Wilhelm Young Elveszett kézirat című könyvéből, amely sosem kerülhetett nyomtatásba)

Képzelj magad elé egy kerek arcú, köpcös, középkorú férfit. Vékony fémkeretes szemüveggel az orrán, felette pedig őszbe futó szőkésbarna frizurával.

Szép estét mindenkinek!

A feladvány kiírásakor úgy fogalmaztam, hogy ebbe a témába most minden belefér. Mintha próféta szólt volna belőlem, – most így látatlanban is megveregetem a saját vállamat – mert valóban belefért minden. Ahány írás született, annyi féle volt: humorosak, színesek, ötletesek, érzelmesek, szépen kimunkáltak, és még sorolhatnám. Az összes történet így egyben alkot egy egészet. Köszönöm mindenkinek, aki részt vett a kalózhajós játékban, mert élvezet volt olvasni mindet!

Szeretem a halk szót, ha suttogja nekem a szél,

A puha csókot, ha felém leheli a napfény.

Azt a lágy érintést, ahogy simogat az eső,

Azt a boldogságot, melyet ad nekem az erdő.

Szeretem a zenét, ahogy énekel fent a lomb,

A táncot, amely életre hívja a dallamot.

Az édes illatot, ahogy elviszi a szellő,

Azt a boldogságot, melyet ad nekem az erdő.

Szeretem az életet, mely életre kell benne,

Azt a megnyugvást, amelyet ott érez a lelkem.

Az örök igaz szerelmet, mely mindig esendő,

Ez az a boldogság, amit ad nekem az erdő.

Parázsszárnyú démonok,

merre szálltok?

S ott mit találtok?

Apró sötét lények,

nem féltek?

Bátran beléptek?

Lelketlen gonoszok,

hát elfuttok?

Messzire osontok?

Menekülő hadak,

mint űzött vadak?

Iszkoltok haza?

Pokoli átokfajzatok,

mit láttatok?

Mikor itt jártatok?

- Olyan sötét helyre,

mint az emberi lélek,

inkább nem mennénk le.

Odakint alkonyodott. A hátán feküdt, és belefeledkezett a mennyezeti lámpák fényébe. Már nem érzett fájdalmat, mégis különös félelem járta át erőtlen teste minden porcikáját. Érezte hogy fázik, és remegnek a végtagjai, de képtelen volt küzdeni ellene. Az egyik neoncső ritmusosan felvillant, táncra keltve a műanyag borítású lámpát. Néhány pillanatig még belefeledkezett a részegítő látványba, majd bódult tekintetével lassan kutakodni kezdett maga körül.