- Szóval, miből éltél meg?

Mérlegeltem. Ez gyakorta megesik velem, és véleményem szerint nincs ebben semmi kivetni való, hiszen én is gondolkodó lény vagyok, mint bárki más. Mivel úgy ítéltem meg, hogy nem ártok vele magamnak, válaszoltam. Legalább annyival is gyorsabban telik az idő. Az a fránya idő.

- Szórólapot hordtam ki. Jól ismerem a környéket.

- És még? – Ez a fickó komolyan kezdett az agyamra menni.

- Egy antikváriumban is besegítettem – adtam meg magam, de bővebben nem óhajtottam kifejteni a dolgot. Még nagyon friss volt az élmény, és ezért igen fájó pontja volt az életemnek.

Az antikvárium az egyik közeli kapualjból nyílt. Eldugott helyen volt, ennek ellenére mégis sokan jártak oda. Egy idős bácsi tulajdonában állt. Jólelkű, szorgalmas férfi volt, talpig becsületes, ugyanakkor kivételesen jó humorérzékkel megáldott. Ez a kombináció rendkívül ritka manapság. Másfél évvel ezelőtt odalépett hozzám a bácsi, és felajánlotta, hogy segíthetnék neki az üzletben a könyvek pakolásában. Nem volt nehéz fizikai munka, igazából inkább jó egyensúlyérzék kellett hozzá, semmint tényleges izomerő. A létrára felmászva rendezgettem a könyveket a felső polcokon, míg ő az alsókon pakolgatott. A könyvesbolt legújabb új lakóit felcímkéztem, nyilvántartásba vettem, később az eladásoknál is segédkeztem. Szinte minden szabadidőmet ott töltöttem, beszélgettünk, olvastunk. Kivétel nélkül minden hétköznap együtt ebédeltünk, ő fizetett, én hoztam a meleg ételt valamelyik kifőzdéből. Hálásak voltunk egymásnak a társaságért. Három héttel ezelőtt vitte el a szívinfarktus, és egy hétre rá a gyerekei végleg bezárták az antikváriumot. Az volt a bácsi élete. A mindene. Örökül hagyott könyvei pedig majd kikötnek valamelyik helyi szeméttelepen. Jobb esetben megeszik a termeszek. Legalább kerül beléjük egy csipetnyi kultúra.

- És még? – kérdezte telhetetlenül, én pedig arra gondoltam, hogy ez már pofátlanság. Nem mondom, hogy ne lett volna igaza, mert volt más kereseti forrásom is ezeken felül, de arról már végképp nem kívántam beszámolni neki. Az őszinteségnek is kell időnként bizonyos kereteket szabni.

- Ennyi. Nem elég? – kérdeztem, éppen megfelelő mértékű felháborodással. Talán hitt nekem, talán nem, mindenesetre nem firtatta többet. Egy ideig ismét csendesen haladtunk tovább, az egysíkúan zümmögő háttérzaj roppantmód idegesítő volt. Időnként egy-egy elmeháborodott száznyolcvannal elszáguldott mellettünk a sztrádán, olyankor a lendület szele dobott egy kicsit az autón. Az ablak mögött elrohanó távoli lakóházak agyzsibbasztóan hatottak, és félő volt, hogy menten el is nyom az álom, ezért vettem a bátorságot, hogy visszakérdezzek.

- És maga mikor döntött úgy, hogy emberkereskedelemmel fog foglalkozni?

- Magánnyomozó vagyok! – szögezte le, és hangjából rögtön érződött, hogy már magát a feltevést is felettébb megbotránkoztatónak találja. Annyi baj legyen. Legalább amíg a vérnyomása az egekben, addig ő sem alszik el a volán mögött.

- Akaratom ellenére elvisz valakihez, aki ezért pénzt ad magának. Nekem az a meglátásom, hogy ez tökéletesen megfelel az emberkereskedelem definíciójának.

- Erről nem nyitok vitát! – sziszegte. Újfent sikerült felhúznom, nem vitás.  Az ujjai erőteljesen rámarkoltak a kormánykerékre, állkapcsa megfeszült, és szinte szűrte a szavakat a fogai közül. – A nagybátyádhoz viszlek, nem valami illegális henteshez, aki a feketepiacon eladja majd a szerveidet, az istenért! Ő a gyámod!

- Nincs túl nagy különbség – vetettem oda félvállról. – Egyébként érdekes témaválasztás, látom beható ismeretekkel rendelkezik ezen a téren. De hát maga amúgy is jobban tud mindent. Ó, majd elfelejtettem, hogy maga előtt nincsenek titkaim. Hiszen már mindent tud rólam – fortyogtam. Talán bölcsebb is lehettem volna, és becsukva tarthattam volna a számat, de nem tudtam tovább visszafojtani. Ez a fickó képtelen meglátni a fát az erdőtől.

- Mindent? Azt azért nem. Az életed bőven kívül esik az érdeklődési területemen. De azért eleget – replikázott rá öntelten, s ettől elöntött a méreg. Nem számítottam ilyen és ehhez hasonlatos, dölyfös megjegyzésekre, mint ahogyan arra sem, hogy ezek miként fognak hatni rám. Fogytán voltam a türelmemnek, ezért gyorsan témát váltottam.

- Tudja, hogy mi történt a szüleimmel? – kérdeztem, visszafojtva a hangomat. Ösztönszerűen megremegtek a hangszálaim.

Mocorogni kezdett az ülésben. Innen már tudtam is a választ, az arckifejezését már látnom sem kellett hozzá. Az igazság az, hogy mióta csak vissza tudok emlékezni, megvan az a képességem, hogy hamar rá tudok hangolódni a többi emberre. Az utcán töltve a napjaimat, erre nagy szükségem is volt, másrészről ott tovább finomodott is ez az adottság. Észreveszem az apró jeleket, az árulkodó mozdulatokat, az arc akaratlan rezdüléseit és a hang tónusának árnyalatnyi változásait. Nem szándékosan ugyan, de az agyam gyakorlatilag folyamatosan figyel és kielemezi a kapott információkat. Fárasztó, ez tény, időnként azonban rendkívül hasznosnak bizonyul.

- Nem kell válaszolnia – mondtam. – Nincs szükségem az együttérzésére.

- Tudok róla – felelte, mintha meg sem hallotta volna az imént elhangzott, keserű szavaimat. – Épp ezért kell a családoddal lenned. – Azzal bólintott egyet, jelezve megállapításának helyességét. Hogy magának, vagy nekem szánta-e, azt nem tudom, de miattam igazán kár volt elpazarolni egy fejbiccentést a repertoárból, mert én vele ellentétben már igazán jól ismertem a nagybátyámat. Ő nem a családom, sosem volt az. Képtelen vagyok rokonként tekinteni rá azután, amit a szüleimmel tett. Azután, amit velem tett. Ha tudná…

- Ha tudná… - szaladt ki a számon önkéntelenül, de nyomban el is hallgattam. Ezzel kellőképpen felkeltettem az érdeklődését, mert egyszerre csak azt vettem észre, hogy tekintete vadul cikázik, és hol engem, hol az előttünk álló végtelennek tetsző utat pásztázza. Váratlanul kitette a vészvillogót, és lehúzódott az útszéli árok partjára. Kikapcsolta a biztonsági övét, és azt hittem menten kiráncigál az autóból, és helyben felképel. Nem így történt, habár rendkívüli módon idegesnek tűnt. Felém fordult, tekintete szigorúan villant.

- Szeretnél mondani valamit? – kérdezte türelmetlenül, és szüntelenül az arcomat fürkészte. – Mert ha igen, akkor itt az ideje! – Még mondani akart valamit, végül mégis magában tartotta. Talán hosszabbra nyúló dorgáló monológgal készült, de aztán úgy döntött, ennyi is elegendő lesz. Újra eluralkodott rajtam a harag. Fiatal férfi volt, tíz évvel sem idősebb nálam, mégis képes volt úgy beszélni velem, mint egy taknyos kölyökkel. Talán rá is szolgáltam a duzzogásommal, és a dacos ellenállásommal. Lehetséges, hogy legalább annyira idegesítettem őt a mesterkélt magázódással, amivel határozottan igyekeztem meghúzni a kettőnk közti távolság válaszvonalát, mint amennyire ő idegesített engem ezzel a véget nem érő firtató nézésével. Egészen közel hajolt az arcomhoz, éreztem a szuszogását. Talán megfelelőbb szó rá az, hogy fújtatás. Mielőtt átgondolhattam volna, mit is csinálok, tiszta erőből arcul csaptam. Képtelen voltam úrrá lenni az indulatomon, és feldúltan vártam, hogy visszaüssön. Emlékszem, arra gondoltam, hogy essünk már végre túl rajta, igazán nem ez lesz a legrosszabb dolog, ami ma történni fog velem. Ő azonban elhúzódott, és hideg hangon folytatta.

- Értem – válaszolta, és visszaült az ülésébe. A biztonsági övért nyúlt, engem pedig rendkívüli módon dühített az érzéketlensége. Fogalmam sem volt miért, hiszen nem tartozott nekem semmivel sem. Hálásnak kellett volna lennem, amiért épségben tartott. Habár nem tudom tudta-e, hogy a nagybátyámnak tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hogy mennyire ép állapotban kap meg, hiszen úgy is csak egy dolog miatt kellettem neki. Legfeljebb ha mégis élve kaparint meg, egy ideig még grátisz szórakozást is nyújtok neki.

- Ennyi? – kiabáltam, ahogy a torkomon kifért. Ekkor már nem számított semmi, csak ki akartam csikarni belőle némi emberséget. Netán együttérzést. Valami emberit. Valami érzőt.

- Mi bajod van tulajdonképpen? – kérdezte hasonló hangerővel, majd lecsitította magát, és valamivel halkabban folytatta. – Mi a fészkes fenét akarsz tőlem?

Rámeredtem. Megkerestem a tekintetemmel az övét, és egy pillanatra hagytam, hogy elvesszek benne. Rendes fickónak tűnt, és nekem is vannak időnként őszinte pillanataim. Gyakrabban, mint ahogy bevallom.

- Engedjen el – mondtam, és még mindig a barna szemeit bámultam. Nem lepődött meg, nem nevetett ki, nem kiabált rám, csak nézett, és úgy válaszolt.

- Nem tehetem.

- A halálba küld – arcizmom sem rándult.  Azt akartam, hogy érezze a mondatom súlyát. Hogy semmi, de semmi ne vonja el a figyelmét róla. Mégis kevés volt. Hasztalannak bizonyult minden erőfeszítésem.

- Törődj bele – vetette oda, bekapcsolta a biztonsági övét, kikapcsolta a vészvillogót, és visszatért a forgalomba. – Egy óra, és odaérünk. Ha kérhetem, a további meglepetéseket addig tartsd meg magadnak.

Lehunytam a szememet, és a megsemmisüléstől elöntötte a szememet a könny.

Folyt. köv.