Ekkor csendesen biccentett, csak úgy magának, majd hallottam a sóhaját, és a kocsiajtó lassan kinyílt.

- Várj - mondtam. Ennyit az önuralomról, és a nagyszabású terveimről. Lassan felém emelte a tekintetét, én pedig megköszörültem egy kicsit a torkomat.

- Felhívtam a nagybátyádat – kezdtem, mert erről tényleg muszáj volt tudnia. Kizárólag ezért állítottam meg, semmi többért.

Azt hittem, ez majd megrémíti, ő azonban kimért lassúsággal visszahelyezkedett az ülésbe, bezárta az ajtót, és kíváncsian pillantott felém. Teljesen igaza is volt, azért ez így önmagában elég sovány tájékoztatás. A pulzusom felszökött, a kezemet a nadrágom szárába töröltem izgatottságomban. Te jó ég, leizzadt a tenyerem. Magam is megdöbbentem, hogy a folytatáskor milyen higgadtan szólt a hangom. - Mondtam neki, hogy kiugrottál a kocsiból menet közben, és a rendőrök érdeklődtek a legközelebbi rokon kiléte felől. Letagadtatta velem magát. Gondoltam, jobb, ha tudsz róla.

Felvonta a szemöldökét. Olyan tiszta volt a tekintete. Őszinte csodálkozással meredt rám.

- Miért csinálta? – kérdezte suttogva. Odapasszíroztam a hátamat a támlának, a kérdést pedig engedtem a fülem mellett. Ez a stratégia már korábban is átsegített egypár nehezebb pillanaton az út során.

- Van egy fogadó az étterem fölött, kivettem neked egy szobát éjszakára – mondtam. Teljesen elment az eszem. – Rád fér a pihenés. A számomat beírtam a telefonodba. Ha bajba kerülnél, keress meg.

Elgondolkodott.

- Csak akkor? – kérdezte ártatlanul. Nevetnem kellett, de visszafogtam magam, komolyság kell ide, kérem szépen, komolyság.

- Vagy ha betöltötted a tizennyolcat. Javaslom ez utóbbit – tettem hozzá gyorsan – Ha nem esik túl nehezedre, most inkább húzd meg magad egy ideig, és ne csinálj semmi galibát.

Előhalászta a telefonját, és keresgélni kezdett benne. Biztosra vettem, hogy a telefonkönyv tartalmát vizslatja. Nem szerepelt benne túl sok bejegyzés, tudtam, hamar megleli majd az enyémet is, és egyáltalában nem tévedtem. Ekkor elmosolyodott. Őszintén. És borzasztóan jól állt neki. Még azelőtt utánoztam őt benne, mielőtt meg tudtam volna állítani a szám izmainak önkéntelen mozdulatát. Nem az én hibám, ez olyan, mint az ásítás. Elismerő bólogatásokkal kísérten nézett rám, és láthatóan jól mulatott. Talán rajtam. Talán nem. Ki tudja.

- Két hét múlva jelentkezem – mondta végül. Nem ért váratlanul, pontosan tudtam róla számtalan mindent, többek között az életkorát is. Ez a búcsú azonban már így is sokkalta hosszabbra nyúlt, mint terveztem, így hát gyorsan elköszöntem tőle, és bíztam benne, hogy szebb évek várnak majd rá, mint amilyenek mögötte vannak.

- Viszlát. Vigyázz magadra.

Szótlanul kiszállt az autóból, kivette a csomagtartóból az utazótáskáját, de mielőtt még besétált volna az étterem ajtaján, még visszalépett, és felderült arcát közel vonta az ablakhoz. Lehúztam, ő pedig bekukucskált rajta.

- Velem tartasz? – kérdezte. Elmosolyodtam. Nem a kérdésen magán, hanem a megszólításon.

- Nem – válaszoltam. Olyan könnyedén siklott ki a számból a szó, hogy saját magamat is alaposan sikerült meglepnem. Legszívesebben persze belevertem volna a fejemet a műszerfalba, de ezt senkinek sem kell tudnia – Még van egy kis dolgom. – Értőn bólintott, majd a táskájával a kezében bement az ajtón.

Ez persze túlzás volt. Az elkövetkezendő percek azzal teltek, hogy ott ültem az autóban, egyedül, és azon marcangoltam magam, miért nem árad már szét bennem a megkönnyebbülés érzése, amiért végre megszabadultam tőle. Hiszen ilyen idegesítő teremtéssel is ritkán hoz össze a jó sors. Kényelmesen elnyújtózkodtam, ez jól esett a tagjaimnak. Fogalmam sincs, meddig maradtam így, elterülve, amikor egy erőteljes zúgás riasztott fel. Fáradtan nyitottam ki a szememet, majd rögtön észbe kaptam, és azonnal lecsúsztam az ülésben, amennyire csak bírtam. A fekete terepjáró elsuhant, és már amennyire azt meg tudtam ítélni, a sofőrje nem vett észre. Most igazán hálát adtam az égnek, hogy lerobbantunk, és le kellett cserélni az autónkat, ezzel a darabbal igazán nem lehetett feltűnést kelteni. A bal oldali visszapillantó tükörben figyeltem, miként távolodik, aztán kipattantam az autóból, és futásnak eredtem.

Azonnal feltéptem az ajtót, berohantam az étterembe, és idegesen körbevezettem a tekintetemet az asztalok között. Sehol sem láttam. A pultos lány a fejével az étterem telefonfülkéje felé intett. Néhány szapora lépéssel máris mögötte termettem.

- Még egyszer elnézést kérek a zavarásért. További minden jót – hallottam, de mintha nem is az ő hangja szólt volna. A felismerhetetlenségig eltorzította. Mikor megfordult megdöbbent, de nem különösebben volt kedvem farkasszemet nézni vele, ezért megragadtam a karját, és a bejárat felé kezdtem húzni.

- Mit csinálsz? Ez fáj! – sziszegte. Igazán intelligens dolog volt tőle, hogy nem kiabálta le rögtön a hajamat a fejemről, az meglehetősen feltűnő lett volna. Némi magyarázat azért kijárt neki a nem túl gáláns viselkedésemért, így hát miközben határozottan vezettem magam mellett, tömören tájékoztattam a lényegről.

- Most húzott el mellettem a nagybátyád. Kivel beszéltél? – Rám nézett, és olyan arcot vágott, mint akit leforráztak.

- Vele – válaszolta halkan. Szemei hitetlenkedve kerekedtek el.

- Tűnjünk el innen! – húztam magammal.

Az autóhoz érve aztán kitépte magát a szorításomból, és nem volt kétségem felőle, hogy ez meglehetősen fájdalmas lehetett a számára. No, hát ez van, most nem a finomkodás ideje van itt. Utána akartam nyúlni, hogy betuszkoljam az autóba, de elhátrált a közeledésemre.

- Nem megyek – jelentette ki. Jesszusom, már megint mi van? Az arcomhoz kaptam a kezemet, és egy pillanatra beletemettem a tekintetemet. El kell innen mennünk, ráadásul minél hamarabb, ez nem kétség. Viszont most már eszem ágában sem volt őt magára hagyni.

- És miért nem? – kérdeztem türelmetlenül, és valószínűleg kissé ellenségesebben, mint illett volna. – Elég nyilvánvaló a helyzet, csak idő kérdése, és rá fog jönni, hogy élsz és virulsz.

- Pontosan – mondta, és tett felém egy óvatos lépést. – Engem akar. Mert szemtanú vagyok.

Sokkoltak a szavai. Ő pedig megadóan felhúzta a vállát, és könnyes lett a tekintete. Na, ezt nem! Ha eddig nem volt picsogás, hát nem itt, és nem most fogja nekem elkezdeni. Nem vagyok teljesen érzéketlen fickó, de a lélekápolgatós hangulatom épp szabadnapos. A türelmem pedig gyorsan fogy, amikor emberéletekről van szó. Értem én, értem, női lélek, meg felelősségvállalás, áldozathozatal, miegymás, de ha nem indulunk el hamarosan, gyanús a dolog, hogy a végén valami erdőszéli árokban elföldelve végezzük, pedig a magam részéről jobb szeretem a tengerparti klímát.

A cél, hogy valahogy beimádkozzam az autóba ezt a makacs teremtést. Na de, hogyan? Ha bedurvulok, ellenáll. Ha kedves vagyok, nos, félő hogy egészen más irányba terelődnek a dolgok. Erre pedig nincs idő. Pont arra van elég idő, hogy az arcába mondjam az igazat. Belefúrtam a tekintetemet az övébe. Úgy, ahogy ő tette velem akkor, amikor azt mondta, a halálba küldöm őt, ha leszállítom a nagybátyának.

- Téged akar – adtam igazat.  – De ha tálcán ajánlod fel magad, akkor nemcsak gerinctelen vagy, de rettentően ostoba is. – Minden szót tudatosan, és szó szerint az arcába köptem. – És meg sem közelíted azt a valakit, akinek hittelek – tettem hozzá. Nem lett volna szükség efféle kitárulkozásra, de elöntött a méreg.

Láttam rajta, hogy átgondolja. Hogy vívódik.

Végül győzedelmeskedett a józan esze, vagy a túlélési ösztöne, mindenesetre kelletlenül beült az autóba. Követtem. Örültem neki, mert bár volt még néhány válogatott sértés a tarsolyomban, amit szükség esetén előránthattam volna, egy komplett lelki hadviselés lefolytatásához azonban semmi kedvem nem volt.

- Mi a terv? – fordult felém várakozón. Vettem egy mély levegőt, hogy elegendő oxigén jusson az agyamba, és hogy nyerjek vele egy kis időt. Mert tervem az nem volt. Talán a leginkább célravezető, ha kis lépésekben gondolkodom.

- Először is, elhúzunk innen.

- Aztán?

- Azt még nem tudom – ismertem be töredelmesen. Bizonyára azt várta, hogy egy csapásra megoldok minden felmerülő problémát, és lehet, hogy képes is lettem volna rá, ha a vele eltöltött, zsibbasztó fél nap nem nyírt volna ki olyan sok agysejtet a koponyámban. Mintha hangyák zsizsegtek volna benne, és elevenen zabálták volna fel az összes épeszű gondolatomat.

- Szóval, elrejtőzünk valahol, aztán bebújunk egy sarokba sírni, és megvárjuk, hogy valamiféle csoda elrendezze a dolgokat? – kérdezte cinikusan, én meg legszívesebben tiszta erőből megráztam volna. Igazán hálás voltam édesanyám féltőn óvó, és szerető neveltetéséért, mert ebben a pillanatban egyedül ez képezte gátját annak, hogy valami drasztikus cselekedetre ragadtassam el magamat. Végül egy fanyar grimasszal elintéztem magamban a dolgot.

- Valami olyasmi – vetettem oda mogorván.

- Príma terv – válaszolta tettetett elismeréssel a hangjában.

- Már mondtam neked, hogy nem kell ez a dühödt szarkazmus! Ha van jobb ötleted, kérlek, ne tartsd magadban! – kiabáltam, mert a cérnaszál csak szakadt, és szakadt. – Nos?

- Az attól függ – mondta bizonytalanul. A szememet forgattam, egy ideg pulzált a szemgolyómban. Komolyan? Na és mitől, kisasszony, mégis mitől?

- Mégis mitől?

- Hogy van-e hozzá merszed. – Az arcára halálos nyugalom ült ki.

Rám nézett, én pedig elbizonytalanodtam, hogy talán nincs.

- Mondd – szóltam fáradtan, és ő belekezdett. Figyeltem a szavait, éreztem a gondolatait, végül nagyot nyeltem. Hirtelen nehéznek éreztem a testemet, átláthatatlannak tűnő káosz uralkodott a fejemben. Egy pillanatig el akartam futni, mint valami gyáva nyúl, habár volt egy sejtésem, hogy nincs hova. A legjobb, amit tehetek, hogy vele tartok, aztán lesz, ami lesz. Ez már amúgy sem választás kérdése. Ráadtam a gyújtást a motorra, és az autó kerekei bizonytalanul kigurultak a főútra.

Folyt. köv.