1.       3. „A hullát mindig ásd jó mélyre!”

Elég nyilvánvaló, hogy ezúttal nem bízhattam a dolgot a véletlenre. Párszor már elbaltáztam, többet ez nem fordulhatott elő. Túl sok forgott kockán. Túl sok embert érintett. Alattam meg átkozottul rezgett a léc, lebegett felettem Damoklész kardja, szalmaszálon függtem, na meg a többi unalmas klisé. Egy szó, mint száz, ma vagy így, vagy úgy, de két év bizonytalanság után végre pontot teszek az ügy végére.

Ismét csörgött a telefon, kihangosítottam, és beleszóltam. Egyre jobban idegesítettek a váratlan telefonhívások.

- Igen? – szólaltam meg. A telefon másik végén egy női hang tájékoztatott arról, hogy az unokahúgom holttestét elszállíttatták a baleset helyszínéről, és szükség lenne a legközelebbi hozzátartozóra, aki azonosítja. Ó, remek, már csak ez hiányzott, kellett nekem a gyámjának lenni. A helyzet az, hogy erre most nem volt időm. Tudtam, hogy alaposabban is utána fognak majd nézni, de azzal is értékes órákat nyerek. Próbáltam némi kedvességet erőltetni a hangomba, és felvilágosítottam, hogy bizonyára tévedés történt, mert egyke gyerek lévén kizárt, hogy unokahúggal rendelkezzek. Becsületére legyen mondva, könnyedén megértette a dolgot. Úgy tűnik, a köztisztviselői szervek is felismerték már, hogy ha bizonyos intelligenciahányados felett alkalmazzák csak a munkaerőt, az rengeteg pénzt és időt képes megspórolni mindenkinek.

- Még egyszer elnézést kérek a zavarásért. További minden jót – zárta le a beszélgetést, én meg valamit dörmögtem neki az orrom alatt, aztán hallottam a kattanást, ahogy a túlsó felén visszahelyezték a kagylót a helyére. Átfutott az agyamon, hogy vajon mikor fog teljesen megszűnni a vezetékes telefonhálózat. Olyan elavult, hogy az már fáj.

- A picsába! – szisszentem fel, amikor rájöttem, hogy túlhajtottam az éttermen, ahol meg akartam állni egy dupla kávéért. Kimaradt a reggeli adagom is, és most már keresztirányban szelve hasogatott a fejem. Gondoltam, hogy mégis visszafordulok, de az idő pénz, úgyhogy végül folytattam az utat tovább. Igyekeztem a lüktető fájdalomra koncentrálni, és kiélvezni, ahogy élesen belém nyilall, majd eltompul, majd újra nyilall, és újra tompul. A fájdalomnak is van egy ritmusa. Táncra azért nem perdülnék vele, annyira perverz nem vagyok, mindenesetre van egy pozitív hozadéka is, tudniillik a halottak nem éreznek fájdalmat.

Az út monotonitása idegesített. Ilyenkor megrohamoznak az ötletek és a gondolatok, ami felettébb hasznos, amennyiben a jövő építését szolgálják, és nem a múlt történéseit firtatják. Időnként kicsúszik az irányítás a kezeim közül, és olyan emlékeket idézek fel önkéntelenül, amik az adott pillanatban semmiféle hasznot nem hoznak. Mint most is. Fejembe tolult az emlék az unokahúgomról. Tizenhárom éves volt, már akkor úgy kellette magát, mint valami dáma. Illegett, billegett, mint valami hercegnő. A kis ribanc! Aztán volt képe az egészet a nyakamba varrni. Óriási balhé lett belőle, aztán, ahogyan az lenni szokott, az idő lassacskán kisimította a hullámokat. Már akkor meg kellett volna fojtanom, nem csak úgy megszorongatni a nyakát, hanem ténylegesen elszorítani a verőeret, hogy többet ne tudjon áramolni a vér, és úgy összezúzni a légcsövét, hogy belészoruljon az utolsó lélegzete. Aztán többet se ki, se be. Ennek kellett volna történnie, mert sok kellemetlenségtől megkímélhettem volna magamat. Például nem öltem volna meg az öcsémet, meg a feleségét. Mentségemre legyen mondva, hogy piszkosul részeg voltam, és kegyetlenül elszabadultak az indulatok, mindkét oldalon.

Aztán újra visszakanyarodtam a korábbi gondolatomhoz. Egyszerűen képtelen voltam megbocsátani magamnak, hogy a lányt életben hagytam. Kétévnyi gyomorgörcsöt okozott nekem az a kis szuka! A vesztemet okozhatta volna, ha eljár a szája arról, amit látott. Így is rizikós volt a dolog, amiért bevontam a magánnyomozót. Egyértelmű, hogy ki kell majd iktatni, mert nem tudhatom, mit mondott el neki a lány. Márpedig most biztosra kellett mennem. Előtte azonban még van egy fontos dolgom. Látnom kell a baleset helyszínét. Látni akarom a rendőrségi kordont, és az aszfaltra felkenődött vért, bőrt, húst és csontot.

Késő délután lett, mire odaértem a hetvenes kilométerkőhöz. Ott aztán nem volt más, mint a nagy büdös semmi.

- A jó életbe! – káromkodtam, és ütlegelni kezdtem a kormányt. Ütöttem, és ütöttem, amíg a kézfejem lilulni nem kezdett. – Átkozott! – üvöltöttem, majd kicsaptam az indexet, és egy hirtelen mozdulattal félrehúzódtam a leállósávba. Azonnal hívtam a nyomozót, de a szám nem volt kapcsolható.

Rendben, rendben, le kell higgadnom. A következő, akit hívtam, a magánnyomozó iroda igazgatója volt. A felettébb segítőkész férfi tájékoztatott róla, hogy a szolgálati gépjármű a kliens szállítása közben lerobbant, így az abban található nyomkövető szerint az autó jelenleg a cég szervizében található. Tudomása szerint egy kölcsönbe kért gépkocsival folytatták útjukat, annak adatai, és jelenlegi tartózkodási helye azonban ismeretlen.

- A francba! – hagyta el a számat, de csak miután kimérten megköszöntem a kapott információt, amivel nagyjából a seggemet törölhettem ki. Nem vagyok az a típus, aki tolerálja az efféle játszadozásokat, így hát rögtön hívtam az erre legalkalmasabb emberemet, és már bántam, hogy nem hozzá fordultam már a legelején is.  A legális útnál mindig egyszerűbb a sötét út, persze késő bánat, eb gondolat, meg eső után köpönyeg, no meg a többi, ilyenkor szokásos megjegyzés.

- Igen, főnök? – kérdezte a telefont felvéve, de a hangja különösen szólt. Egyből észreveszem az ilyesmit. Az öcsém csapnivaló volt ebben, valamilyen oknál fogva azonban a lánya kiemelkedően nagy tehetséggel rendelkezett emberismeretből. Nagy potenciált láttam benne, most azonban a benne rejlő lehetőségek elenyésző jelentőségűnek tűntek. Árthat nekem, így hát ideje végleg eltenni láb alól.

- Van egy kis megbízatásom a számodra – mondtam határozottan. Egy pillanatra idegesítőnek találtam a fejfájásomat, ezért a homlokomat a kormánykeréknek támasztottam, és igyekeztem minél nagyobb nyomást gyakorolni rá, hogy eltereljem a figyelmemet, és az utasítás kiadására tudjak koncentrálni. Egy nagyobb fájdalom mindig képes elnyomni egy kisebbet.

- Igen? – kérdezte, de a tőle megszokott aberrált kíváncsiság hiányzott belőle. Felettébb gyanúsnak találtam, mert az öcsémék eseténél is, kifejezetten örömét lelte abban, hogy segédkezhetett nekem a nyomok eltüntetésében.

- Minden rendben van?

- Igen – válaszolta tétován. – Vagyis, nem. – Jézusom, komplett hülyékkel vagyok körülvéve? Most akkor igen, vagy nem? Esetleg el kellene már dönteni.

- Eldöntenéd, hogy melyik? – csattantam fel.

- Nem mondhatok többet – felelte válasz helyett. A hangja… sajnálkozó volt. – Vigyázzon magára, főnök.

Letette. Ekkor beugrott, mitől szólt olyan természetellenes a hangja. Sokat dolgoztunk már együtt, beteges hajlama ellenére mindig higgadt volt, és fegyelmezett. Most viszont úgy beszélt velem, ahogyan az érző emberek beszélnek egy haldokló társukhoz.

- Te kis cafka! – suttogtam magam elé hüledezve.

Egyetlen eshetőség volt csak, ami miatt a legfőbb bizalmi emberem megtagadná az utasításaimat, mégpedig az, ha erre fentebbi szintről kapott parancsot. És az a szánakozó hang… egyértelmű volt, hogy kiadták rám a halálos ítéletet, és nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy rájöjjek az okára. Soha semmi olyat nem tettem, amivel a szervezetnek ártottam volna, kivéve, hogy lemészároltam két remek emberüket, akik közül az egyik történetesen a nagyfőnök fia volt. Mint én. És csupán két emberről volt tudomásom, akik minderről tájékoztathatták volna, de erős kétségeim támadtak a felől, hogy az emberem köpött volna be. Így hát egyvalaki maradt.

Elismerem, alaposan alábecsültem a lányt, van vér a pucájában, le sem tagadhatná a családi géneket. Némiképp csodálattal vegyítve biccentettem, csak úgy magamnak, és keserű mosolyra húzódott a szám. Kitettem az irányjelzőt, hogy visszatérjek a sávomba, habár fogalmam sem volt, hová is mehetnék. Balra néztem, és ekkor egy hangtompítóval felszerelt fegyver csöve szegeződött rám. Azonnal lebuktam a mellettem lévő ülésre, a nyakamon azonban ekkor már éreztem azt a semmihez sem fogható erőteljes nyomást, azt a fájdalomtól égő érzést. Mindezt csupán néhány pillanatig, mert rögtön utána körbeburkolt a felemésztő sötétség, majd átkarolt, és egy teljesen új világba kísért.

Furcsa, torz hangok. Gépi zörejek, járkálás zajai. Fel-felvillanó fények, tompa, duruzsoló beszéd. Káosz, és sötétség. Megannyi zavaró tényező, fátyolszerű választék élet és halál, ébrenlét és kábulat között.

Hunyorogni kezdtem. Beletűzött a fény a szemembe, úgy fájt, mintha még sosem tapasztaltam volna. Sürgölődés hangjai, ruhák susogtak, léptek csattantak a padlón. Magas szoprán, mély torokhang, reszelős dörmögés. Csattogás, matatás.

Egy arc kúszott be a látóterembe. Fölém hajolt, idegesítően közel az arcomhoz. Éreztem a bőrömön a lélegzetét.

- Te? – hangom rekedten szólt. Kérdőn. Riadtan. Felháborodottan. Undorodva. Nem láttam hatását, ezért megismételtem. – Te? – próbáltam erőteljesebben, de még én sem hallottam a saját hangomat.

- Én vagyok – válaszolt nekem, szinte önfeledt boldogsággal az arcán. Valósággal sugárzott, tizenegynéhány éves kora óta nem láttam ilyennek.

- Mi történt? Hol vagyok? És mi a fenét csinálsz te a közelemben? – Minden olyan zavaros volt. Bár ismét nem hallottam a hangomat, a válasz rögvest érkezett.

- Kórházban vagy – mondta. – Meglőttek – Hangja olyan bájjal telt meg, mintha azt mesélné, hogy a kedvenc kutyusa ma reggel az ágyához hozta a papucsát. Majd folytatta. - Hallottad már azt a szót, hogy tetraplégia? – meg sem várva a válaszomat, folytatta. – Nem? Hm. Nem gond. Majd megtudod. Most inkább pihenj.

A szemem vadul rángatózni kezdett, észrevehette, mert újra megszólalt.

- Szeretnéd, hogy inkább most mondjam el? Rendben. Remélem felkészültél. Szóval… - kezdte, aztán kíméletlenül folytatta. – A golyó belefúródott a nyaki csigolyáid közé, ahol aztán súlyos trauma érte a gerincvelőt. Néhány hétig kómában voltál, de még mindig úgy látják az orvosok, hogy az állapotod már nem fog javulni. Soha. Bár, lehetséges, hogy ha önállóan fogsz tudni lélegezni, akkor lekerülhetsz a lélegeztető gépről. Ezt persze biztosra még nem tudják. Merthogy lebénultál. Komplett sérülést szenvedtél, azaz egyáltalán nem érzel semmit sem nyaktól lefelé. De a fő, hogy életben vagy – turbékolta, mintha ez valódi, őszinte örömmel töltené el.

- Képzeld csak! – újságolta az örvendetesnek ígérkező hírt, majd baljóslatúan közel tolta az arcát az enyémhez. A szemhéjamon éreztem a kifújt levegő áramát. Hangját suttogóra fogta. – Az orvosok azt mondták, hogy nem történt agyi sérülés. – Kezével gyengéden cirógatni kezdte a hajamat. Elfintorodtam tőle, és megrázkódtam a mérhetetlen ellenszenvtől. Azaz mégsem. Egy porcikám sem mozdult, csak vadul pislogtam a szememmel. Komolyan? Ennyire leszek majd képes? Pislogni?

– Olyan kár, hogy teljesen lebénultál – folytatta, hangjában nyoma sem volt együttérzésnek. Miért is lett volna. – Pedig sok megbeszélnivalónk lett volna. Neked, nekem, nagyapának. Kár, hogy erre már nem kerülhet sor. Mindenesetre nézz meg jól – azzal kissé távolabb lépett.

- Nézz meg jól, mert többet nem látsz. Itt maradsz, bezárva ebbe a működésképtelen testbe, örök életedre. Lesz lehetőséged gondolkodni. Várj, mutatok neked valamit – azzal felhúzta a ruhaujját, és elém tartotta a jobb alkarját. Fordított egy kicsit rajta, hogy jól lássam a rajta szereplő szavakat. Nehézkesen elolvastam. Mikor látta, hogy ráncolom a szememet, közelebb vonta hozzám a karját, hogy az apró betűs részt is kellő alapossággal megnézhessem. A döbbenettől meghűlt bennem a lélegzet.

- Elbaltáztad. Akkor kellett volna megölnöd, amikor még volt rá lehetőséged. Csúfosan elbuktál – sziszegte.

A rám kötött gépezet egyre gyorsuló ütemben csipogni kezdett, én pedig a felismerés első sokkoló pillanatainak múltával elégedetten elmosolyodtam magamban. Büszkeség. Igen, ezt éreztem. Lesz majd, aki tovább viszi a családi hagyományt, gondoltam elégedetten, s a szemhéjaim ólomsúlyként zárultak össze.

Folyt. köv.