1.        4. Szép álmokat!

A kórteremhez közel eső oldalfolyosón ácsorogtam, kezemet az öltönynadrágom zsebébe dugtam. Az ablakon keresztül figyeltem a kánikulában hömpölygő emberáradatot. Elvonult alattam egy gyereksereg, bizonyára strandolni készültek, ilyen melegben ugyan mi mást is csinálhatnának. Lelkesen szorongatták a felfújt krokodilokat, és a pattogós labdákat. A hőségtől szinte izzott a betonjárda. Nekem azonban nem volt melegem. Fekete bőrcipőm orrát apró csattanások kíséretében ütögettem a hűvös kőpadlóhoz, az ujjaim idegesen jártak a zsebek takarásában, a testtartásomon és az arcomon azonban nem látszódhatott érzelem. Ez nem olyasmi, amit megengedhet magának egy magamfajta férfi.

Tudtam, hogy be kell mennem. Elkerülhetetlen. Oda kell állnom az ágy mellé, és végignéztem, ahogy az idősebbik fiam is eltávozik a másvilágba. Nem tudom megakadályozni, el kell engednem őt is. De ne gondolja bárki is, hogy könnyű döntés kivégeztetni egy családtagot. A tulajdon fiadat. A véredet, az örökösödet. Brutálisan kemény elhatározás volt, de ez ezzel a munkakörrel jár. Apaként a szívem mintha kettészakadt volna, főnökként forrt bennem a bosszúra éhes düh, nagyapaként azonban az egyetlen racionális döntés volt, amit meghozhattam. Így az unokám lett az utolsó reménységem arra, hogy amit kemény évtizedek munkájával elértem, nem vész majd kárba a halálommal, és az utolsó lehetőséget jelentette arra nézve, hogy családi körben tölthessem el lenyugvó éveimet. Már ha valaha is képes lesz nekem megbocsátani.

Határozott léptekkel indultam meg a kórterem irányába. A falak vádlón suttogtak felém, én azonban mereven tartottam magam, hiszen ez vagyok én. Sziklaszilárd és megrendíthetetlen. Nem lassítottam az ajtó előtti lépéseknél sem, a küszöbnél mégis megtorpantam. Egy ideig figyeltem. A kicsiny szobából zavaró zajok szűrődtek ki. Tompa zümmögések, fülsértően éles csipogások, és a fújtató levegő áramlásának hangja. Mind szinte eggyé forrt össze, rettentő idegen közeg volt. Rideg. Akárcsak Benjamin, aki az ágyában feküdt. Habár vére még forrón keringett az ereiben, tisztában voltam vele, hogy valójában már nem él. Szobanövényként táplálták őt, csöveken és drótokon keresztül tartották még ezen a világon. Három hónappal ezelőtt érte a végzetes szélütés, azóta nem jártam bent nála. Őszintén szólva, akkor egyszer látogattam meg az elmúlt hat év folyamán. Képtelen voltam a szemébe nézni. Elmondhatatlan, hogy mekkorát csalódtam benne.

Ekkor tekintetem az ágy fölé hajló női alakra tévedt. Kár is volna tagadnom, mennyire meglepődtem azon, hogy egyáltalán eljött. Arcát egészen közel vonta Benjaminéhoz, s úgy suttogta felé a szavakat.

- Itt a vége, – kezdte el olyan gyengéden, mint ahogy egy szülő mesél a gyermekének, aki fél az esti elalvástól – fuss el véle. A hullát mindig ásd jó mélyre. – Még így is hallottam a hangján, hogy valamelyest elmosolyodik a szavaktól. Bizonyára kellemes emlékeket ébresztettek benne. – Szép álmokat – tette hozzá, én pedig képtelen voltam tovább türtőztetni magam.

- Nahát! – dörmögtem. Nem voltam mérges, ilyen az orgánumom. – Nem is gondoltam volna, hogy emlékszel rá.

Liza felegyenesedett, és csodálkozó tekintettel felém nézett. Még mindig az ajtóban álltam, nem akartam megzavarni őt a jelenlétemmel. Valamiféle jelre vártam, hogy beléphessek.

- Nagyapa – mondta köszönés helyett, hangja hidegen csendült. Nem csodálkoztam rajta, minden oka megvolt rá, hogy távolságtartóan viselkedjen velem. Rászolgáltam.

Azzal rögtön vissza is fordult Benjamin felé, és elmerengve folytatta.

- Apa mesélt így, amikor kislány voltam – emlékezett vissza. Éreztem, hogy a felelevenedő képektől szomorúság mar a lelkébe. Pontosan tudtam, hogy mit érzett.

- Nem csak ő – mondtam neki váratlanul. Liza érdeklődve fordult ismét felém, láttam rajta, hogy megleptem. Arca alig rezdült, mégis átrendeződött. Vettem a bátorságot, és beléptem a kórterembe. Mellé álltam, és letekintettem a haldokló fiam arcára. Megöregedett. Ahogyan én is. A különbség, hogy megkínzott külsején a bénultság miatti ágyhoz kötöttség, és a teljes kiszolgáltatottság érzése hagyott több évtizednyinek tűnő nyomot, őt, bizton tudom, nem marcangolta a bűntudat majdnem hat éven keresztül úgy, ahogyan engem.

- Én is így meséltem a fiaimnak – feleltem magyarázatként. -  És persze neked is, bár erre valószínűleg már nem emlékszel.

Liza rám emelte a tekintetét. Olyan sokat változott. Megkomolyodott, és sugárzott belőle az a megfoghatatlan erő, amit mindig is csodáltam benne. Bátorság, eszesség, határozottság és méltóság csodás egyvelege volt ez. Tudtam, tökéletes lenne a helyemre, amikor már nem leszek. Kiváló vezető, kétség sem fér hozzá. Az öregségben nem az elmúlás tudata a legfájdalmasabb, hiszen mióta csak megszületünk, tudjuk jól, előbb, vagy utóbb, így, vagy úgy, de meg is halunk. Úgy elmenni, hogy közben nem marad utánam semmi, az az igazán rémisztő. A tudat, hogy amit felépítettem, barbár, hozzá nem értő kezekbe juthat. És hogy senki, de senki sem marad majd, aki emlékezne rám, vagy aki netán meggyászolna. Hogy a családomat, ami a legtöbbet jelentette a számomra, elveszítettem.

- Látom, magadra tetováltattad – böktem ki nagy sokára, Liza jobb karja felé pillantva. Fogalmam sem volt, mennyi ideig álltunk némán egymás mellett, de jól esett mondanom neki valamit.

- Apának is volt egy ilyen – válaszolta, azzal vett egy nagy levegőt, és lassan kifújta. Mintha ezzel együtt próbált volna megszabadulni az egyre inkább eluralkodni vágyó szomorúságtól.

- Tudom. Ez egyfajta családi hagyaték – bólintottam. Szavaim határozottan csengtek, visszahangzottak a kicsiny kórterem falairól visszaverődve, ezért valamelyest visszafogtam hangom erejét, és úgy folytattam. Közben a fiam rezzenéstelen arcát fürkésztem. – Nekem és Benjaminnak azonban egészen mást jelentett mindez, mint amit apádnak. Mi… – kezdtem, szavaim azonban megtorpantak. A gondolatok és emlékek megállíthatatlanul törtek utat a tudatomban. Megcsóváltam a fejemet, és elmosolyodtam. Miként is tudnám elmagyarázni? – Mi ezt még abban a szellemben vésettük örökre a bőrünkbe, hogy az áldozathozatal nem akadhat meg a legalitás küszöbén. A szervezet céljainak érdekében időnként át kell rajta lépnünk, és mindezen döntések terhét nyugodt vérmérséklettel kell magunkon viselnünk. Az apád nem tudta és nem is akarta ezt a szellemiséget továbbvinni. Ő inkább úgy értelmezte, hogy sose távozz dolgavégezetlenül sehonnan. Mindig fejezd be, amit elkezdtél, s tedd ezt kellő odafigyeléssel, alázattal és alapossággal. Az erkölcsösség nyomvonalán haladva, elkerülve a törvényen kívüliség útvesztőit. Ez az oka, amiért egy idő után már nemcsak megromlott a kapcsolatunk, de együtt dolgozni is képtelenek voltunk. Anyáddal a saját útjukat járták. Nekem pedig nem volt ellenvetésem, mert így is tökéletesen végezték a munkájukat.

Liza némán hallgatott, de láttam rajta, hogy a szavakra a kánikulai hőségben is megborzongott. A karjára kiült a libabőr. Bíztam benne, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy beszélhetünk egymással, de nem tudhattam biztosra. Tudnia kellett az igazságot, ezért tovább folytattam.

- A kisebbik fiam megtagadott, ez ellen semmit sem tehettem. Az idősebbik viszont képtelen volt bármelyik útvonal szabályrendszerét is betartani. Letért az ösvényről, és az én hibám, hogy nem fékeztem meg még időben. Tudnom kellett volna, miként védhetem meg a családomat attól, hogy önmagában kárt tegyen – fájdalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból, majd egyetlen lányunokám felé néztem, és őszinte szomorúság gyűlt a hangomba. – Sajnálom, Liza.

Újra hallgattunk egymás mellett. A gépek tovább kattogtak, és duruzsoltak. Úgy tűnt, Lizának nincs mondandója, ezért ismét én szólaltam meg. Igyekezetem eredményesnek bizonyult, hangom meglepően könnyednek tűnt a fülledt, megrekedt levegőjű szobában.

- És hol hagytad a férjedet, meg a lányodat? – kérdeztem. Ettől valahogy jobb kedvem lett, és láthatóan neki is. Kisimultak tőle a vonásai, mintha már attól átszellemült volna, hogy rájuk gondolt.

- Kint várnak az autóban. Éppenséggel már indulnom kellene – szabadkozott, holott erre semmi szükség nem volt. – Épp utazunk – tette hozzá csendesen.

- A család az első – mondtam. Jól tudtam, hogy Liza számára én, és a halál küszöbén lebegő Benjamin sosem válhatunk már igazi, teljes értékű családtaggá. Azt az esélyüket már jó néhány évvel ezelőtt eljátszottuk. – Menj csak. Kellemes időtöltést kívánok nektek.

Liza egy utolsó, végső pillantást vetett nagybátyára, majd megindult a fehérre festett ajtó felé. A küszöbnél járt, amikor eszébe jutott valami.

- Majd szólni kell a recepción, ha úgy érzed… - szólt vissza, fél lábával már a folyosón állva. Folytatnia azonban nem kellett.

- Szólok nekik – hangomba visszatért az erő. – És Liza? – Ő ismét hátrafordult. – Ha hazatértetek a családi vakációtokról, esetleg megkereshetnél. Beszélgethetnénk egy kicsit.

- Talán – suttogta válaszként. Megértőn bólintottam. Ez több volt még annál is, mint amit remélni mertem. Megkönnyebbülten fellélegeztem, ő pedig kilépett a kórteremből. Igaza is volt, őt egy igazi élet várja odakint. Egy boldogabb. Azt azonban nem tagadhattam magam előtt sem, hogy a remény szikrája mégiscsak ott pislákolt a lelkemben. A reményé, hogy megélem még azt a pillanatot, amikor a dédunokámnak mesélhetem el a családi legendárium legszebb történeteit úgy, ahogyan tettem azt sok-sok évvel ezelőtt az édesanyjával is. Mert, ha ez nehezen hihető is egy kívülálló számára, szép számmal akadnak csodás meséink is. Olyanok, amelyeken érdemes felnőni.

Benjaminra pillantottam. Tudtam, lelkiismeretem egy része sosem hagyja majd, hogy megbocsássam magamnak mindazt, ami történt. Ez örök életemre a részem marad már. Indulnom kellett volna, szólni, hogy készen állok rá, lekapcsolhatják a fiamat életben tartó gépeket. Lábam azonban más irányba vitt, s mire felocsúdtam, az ablakon tekintettem ki. Nem messze a bejárattól egy rogyásig megpakolt autó parkolt, tetőcsomagtartóján három kerékpárral. Majd Liza alakjára lettem figyelmes, ahogy ruganyos léptekkel megindult a közeli parkos területen jókedvűen rohangáló kislány, és az őt kergető férfi felé. Amikor észrevették, a lányka eszeveszett rohanással egy pillanat alatt anyja ölében termett, majd a férfi is mellé lépett, és szorosan átölelte. Úgy, mint hat évvel ezelőtt, amikor fáradtan, ziláltan, kétségbeesett ábrázattal betoppantak hozzám.

Ekkor szétáradt lelkemben a nyugalom. Ráébredtem, mégsem nyom nélkül tűnök majd el a világból. Habár sejtésem sincs róla, Lizával miként alakul majd a kapcsolatunk, egyben azonban biztos vagyok. Megtalálta a boldogságát, és ez az, amit rá hagyhattam örökül.

Elégedett mosolyra húzódott a szám. Időnként megengedem magamnak az érzelmek megnyilvánulását, de csak magamnak szánom őket, nem másnak, így rögtön le is hervasztottam, és higgadttá vált ábrázattal indultam el az ajtó felé.  Úgy sétáltam ki az ajtón, hogy közben a fiamra egy pillantásnyit sem pazaroltam.

Kiléptem, célba vettem a recepciót, és magabiztosan közelítettem felé. Azzal a magabiztossággal, ami akkor árasztott el, amikor az ablaknál állva rádöbbentem, hogy hat évvel ezelőtt jó döntést hoztam.

A legjobbat.

Itt a vége, fuss el véle!