1.       2. „Fuss el véle…”

A forró csésze égette a tenyeremet, mégsem a fülénél fogva ittam, az nekem túl egyszerűnek tűnt. Inkább elviseltem a bizsergető fájdalmat, mondhatni még jól is esett. Segített letisztítani a gondolataimat. A benne rejtőző feketekávé pedig fokozta a hatást, továbbá tagadhatatlanul ízletes is volt. Erős, és keserű. Kortyonként szürcsöltem, és a számban tartottam egy ideig, hogy az élénkítő aroma bevonja a szájpadlásomat. Alig nyeltem le, máris ittam a következő adagot. Lassan fél napja már, hogy becserkésztem a lányt. Na, nem az átvitt értelemben véve, hanem szó szerint.

Idióta vagyok, semmi kétségem sem volt e felől. Biztosra vettem, hogy megpattan, amíg én itt kávézgatok, de hadd legyek már őszinte, én is ezt tenném. Végtelenítve dübörögtek a fejemben a nagybátyja intelmei, amiket a megbízatásomkor mondott. Ez a lány egy két lábon járó manipulátor. Ne higgye el, amit mond, amit kérdez. Még az önkéntelennek tűnő apró mozdulataival is mindig valamilyen szándéka van. Óva intett, hogy ne dőljek be neki. Egy szavát se higgyem el. A történet azonban még ezzel sem lett kerek. Igen, valóban intelligens, és rendkívüli tehetsége van a hatásgyakorláshoz. Hogyne vettem volna észre, nem vagyok vak. Ugyanakkor mindvégig ott motoszkált bennem ez a különös érzés, hogy nem véletlenül manipulálja az embereket. Talán valódi, kézzel fogható oka van rá. Csakhogy sokkal egyszerűbb egy legyintéssel elintézni. Annyival, hogy nem több, mint egy hibbant lány, aki fél másodperc alatt képes felcsapni az agyvizemet. De ez nem lenne igaz. Viszont nagy tanulság a számomra, hogy soha, de soha többet nem szabad fuvarozásra vállalkoznom. Nem is tudom, mit gondoltam. Ja, emlékszem, azt gondoltam, hogy ennyi pénzen, amit kapok, vehetek egy síkképernyős televíziót, meg köré egy kompletten berendezett házat.

- Kér még egy kávét? – kérdezte a helyes csapos lány, én pedig nemet intettem a fejemmel. A biccentésemet kedves mosollyal jutalmazta annak elutasító volta ellenére. Arra gondoltam, hogy bizonyára tetszik neki a fejformám. És őszintén megvallva rám is üdítően hatott ez a fajta női báj.

Kiittam a kávém alját, aztán felkerestem a mosdót. Megnyitottam a hideget jelző csapot, és lemostam vele az arcomat. Bíztam benne, hogy ez a bennem lappangó bizonytalanság kimosódik a bőrömön keresztül a hűsítő vízbe, majd azzal együtt lefolyik a csatornába. Mennyivel könnyebb lenne.

Egy ideig még a mosdókagylóra támaszkodtam, és próbáltam helyére tenni a gondolataimat. Egész éjjel fent voltam, most már tényleg éreztem magamon a fáradság jeleit. Az elmúlt órák szinte éveket öregítettek rajtam. Lerobbantunk, órákon keresztül vesztegeltünk a nagy semmi közepén, amíg sikerült egy ismerősömtől működőképes autót szerezni. Közben persze megpróbált lelécelni. Kétszer. Aztán ki akart penderülni a sztrádán, mint valami eszelős. Mire számított vajon? Hogy selymesen simogató puha plüssfotel várja majd odalent? Mégis. Ahogyan beszél. Amiket mond. Megjátszhat mindent, nem kétlem, hogy képes rá. A szavakat, a gesztusokat, még az érintéseket is, az istenért! Csakhogy van, amit nem lehet. A szikrákat, és a fényt. Ott a szembogarában. Azt nem lehet hazudni, bármennyit is gyakorol az ember.

Aztán eszembe jutott az elmúlt néhány nap. Megfigyeltem, kérdezősködtem róla. Nem ismertem életének minden mozzanatát, az idő rövidségéhez képest azonban tekintélyes mennyiségű információhoz jutottam. Ezek persze meg sem közelíthetik a személyes együttlét élményét. Van benne valami. Valami, ami egyszerre idegesít, és magával ragad. Ez felettébb zavaró jelenség a számomra. Kiderült továbbá, mivel keresi meg a betevőjének java részét. Nem számítottam rá, hogy ő maga bevallja nekem, miért is tette volna. Na igen, szórólapozás, és könyvpakolás. De édes.

Nálam alapfeltétel az alapos munkavégzés, ez közös vonás bennünk. Csakhogy ő arra használja a megszerzett információt, hogy pénzt csináljon belőle. Belátom, én is pontosan ezt csinálom, csak én legálisan. Ő viszont zsarolás céljából. A kettő közötti párhuzam már nézőpont kérdése.

Akárhogyan is járatom az agyamat, mindig oda lyukadok ki, hogy az egyetlen helyénvaló cselekedet a részemről nem lehetett más, mint hogy magára hagyom az autóban, és lehetőséget biztosítok neki arra, hogy biztonságban meghúzódjon valahol. És hogy miért? Nem akartam az az ember lenni, aki a vesztét okozza. Nem fogom a vágóhídra fuvarozni. A félelmet meg lehet játszani, de a rettegést nem.

Amikor kiléptem a vendéglő ajtaján, a délutáni napsütés egy pillanatra elvakított. Kis időbe beletelt, mire hozzászoktam a bántó fényhez. Ekkor kikörvonalazódott az autó képe, és ő ott ült benne. Na de, hogyan. Uram ég, olyan bánatos arccal, mint akit minden életkedve elhagyott már. Nem erre számítottam. Nem kellene itt lennie. Mégis mit keres még itt? Arcomon mégis a megkönnyebbülés terült szét, és erővel sem tudtam leszedni onnan.

- Nem mentél el – mondtam némi elismeréssel és meglepettséggel a hangomban. Nem nézett rám, csak csendesen maga elé mondogatta a szavakat.

- Belefáradtam. Inkább induljunk.

Mély szomorúság ült a szavaiban, és egyszer csak azt vettem észre, hogy képtelen vagyok a lábamat rátenni a pedálokra. A kezem sem mozdult meg az indítókulcs irányába. Hogyan is tehetném? Rápillantottam, és a tekintetem az arcán ragadt. Szép, szimmetrikusak voltak a vonásai, szinte már arisztokratikus arccsontokkal. Belefeledkeztem még egy ideig, aztán visszakaptam a fejemet, és a szembe jövő autókat kezdtem figyelni a szélvédő túloldalán. Arcizmaimat összerántotta az aggódás, ami a gyomromból induló mardosó érzéssel párosult. Ekkor egy meglehetősen merész ötlet befészkelte magát a fejembe, és úgy tűnt, hogy egy jó ideig még nem kíván onnan eltávozni.

- Kérem a telefonodat – böktem ki hirtelen, habár erős kétségeim voltak a terv sikerességével kapcsolatban. Egy próbát azért mégiscsak megért.

- Hajléktalan vagyok, nekem nincs…  - próbálkozott, de rögtön a szavába vágtam.

- Add a telefonodat! – ismételtem meg, most már valamivel erőteljesebben, mert meglehetősen szűkén álltunk az idővel. Majd játszmázunk egyet később. Feltartottam a tenyeremet, és mereven tartottam a nyakizmaimat, hogy még véletlenül se forduljak felé. Ő a kezembe csúsztatta a telefont, majd ujjbegyeit lágyan lecsúsztatta a kézfejemen. Embertelen, hogy meg tud őrjíteni. Rámarkoltam a készülékre, és egyetlen szó nélkül visszabaktattam a vendéglőbe. Kivágódtam a hátsó ajtón, és egészen addig mentem, amíg a kerthelyiség egyik legeldugottabb szegletéhez nem értem. Elővettem a sajátomat, és tárcsáztam.

- Hol a fenében vannak már? – szólt bele köszönés helyett a mogorva hang. Hát, ha így állunk, én sem fogom magam az illedelmes formaságokkal törni. Remegőre torzítottam a hangomat, zaklatott idegállapotra programoztam be az agyamat, valljuk be, ez utóbbi sem okozott most valami nagy nehézséget, és időnként el-elcsukló hangon beleszóltam.

- Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm – kezdtem vontatottan, mint akit hatalmas érzelmi trauma ért a közelmúltban. Ez megint csak könnyedén ment.

- Na, mondja már, hogy mi történt! Mi tart ennyi ideig? – rivallt rám türelmetlenül. A háttérben monoton zúgás hallatszott, biztosra vettem, hogy éppen kocsiban ül. Egy most nyíló leander virágait kezdtem vizslatni, és vettem egy mély lélegzetet.

- Nagyon sajnálom, de baleset érte – hebegtem megrendülten. – Nem tudtam megmenteni.

- Tessék? Miről beszél? – csattant fel. A telefonon keresztül is azonnal kiérződött, hogy rettentőmód dühíti, hogy lassú beszédemmel rabolni merem a drága idejét.

- Az unokahúga… - megjátszottam, hogy éppen bőszen keresem az ide illő szavakat. – Szóval… ő… kiugrott az autóból a sztráda kellős közepén. Én utána kaptam, ahogy tudtam, de már nem értem el. Nagyon sajnálom, mindent megtettem, ami tőlem telt, de… de… - dadogtam, a minél élethűbb előadás kedvéért – de… életét vesztette – böktem ki végül a zárszót.

- Nos, köszönöm, hogy szólt – válaszolta hidegen, én azonban beszédes kedvemben voltam, ezért igyekeztem készségesen tájékoztatni a részletekről is.

- A helyszínre kiérkező rendőrök kérdezték, hogy van-e hozzátartozója a lánynak. Említettem egy nagybácsit, de mivel nincs felhatalmazásom…

- Ne mondjon nekik semmit! – vágta rá további magyarázat nélkül. – Mondja, hogy árva volt, és kész! Ne keverjen bele, világos?

- Persze, uram, hogyne.

- Egyébként hol történt a… khm… baleset? – Egyből értettem a nyomatékosítást, nyilván úgy vélte, rásegítettem egy kicsit a dologra. Én pedig meghagytam ebben a hitben.

- A sztrádán, a hetvenesnél – válaszoltam, mert az túl messze volt ahhoz, hogy rögtön leellenőrizhesse.

- Értem. Nos, köszönöm a tájékoztatást. A lányt megtalálta… habár a leszállítása némi akadályba ütközött, a beígért fizetségét természetesen megkapja. Elvárom azonban a diszkréciót – tette hozzá, némi fenyegető éllel a hangjában.

- Persze, ez természetes, ahogy…

- Akkor minden jót – zárta rövidre a beszélgetést, majd bontotta a vonalat. Mélyen, legbelül lenyűgözött ez a szintű érzéketlenség. Ritkán hoz össze a sors ekkora pszichopatával. Neki bizonyára nincsenek erkölcsi, vagy éppen érzelmi dilemmái, és ezért most valamelyest irigyeltem. Szégyen, nem szégyen, hát ez van. Valószínűleg most rendkívül megkönnyebbült, hogy nem neki kellett elvégeznie a piszkos munkát. Ha kellően pofátlan alkat lennék, plusz pénzt is legombolhattam volna róla ezért a kis malőrért. Nyilván nem vagyok az, habár időnként közelítek hozzá.

A kocsi felé menet elővettem az ő mobilját is, átnéztem a címlistáját, majd beültem mellé az autóba. Odanyújtottam neki a készüléket.

- Fogd, és menj.

- Tessék? – kérdezte értetlenül, és némi habozást követően kivette a kezemben tartott telefont. – Mi az, hogy menjek?

Úthengerrel sem tudnék elmenni rajta, az hétszentség. Hajlandó lett volna menet közben kivágódni azon az ajtón, csak hogy megszabaduljon tőlem, meg a nagybátyától, most pedig azért toporzékol, mert hagyni akarom elmenni.

- Itt van a végállomás. Kiveheted a cuccaidat a csomagtartóból. Menj. – nógattam határozottan, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy azok a bennem feszülő átkozott érzések át ne szűrődjenek a szavaimba. A szemem sarkából láttam, ahogy tanácstalanul visszanéz, de magamra erőltettem a merev testtartást. Kezét a karján lévő tetoválásra tette, és bal keze hüvelykujjával szórakozottan simítgatta a ruhán keresztül. Fogalmam sem volt, mit jelenthet ez a számára. Véletlenül láttam egyszer az egyre kisebbé váló betűkből álló feliratot. A legfelső sort el tudtam olvasni, az állt rajta: „Itt a vége…”. Azt hiszem, tényleg itt van. Nem állítod meg, nem érinted meg, csak hagyod elmenni, mondogattam magamban mantraszerűen. Ekkor csendesen biccentett, csak úgy magának, majd hallottam a sóhaját, és a kocsiajtó lassan kinyílt.

Folyt. köv.