Lehunytam a szememet, és a megsemmisüléstől elöntötte a szememet a könny. Nem tudom, mit gondoltam, hogy mi fog majd történni ezen az úton, ami képes lenne megmenteni a rám váró elkerülhetetlen végtől. Talán igaza volt, ideje beletörődnöm a sorsomba. Ennél többet nemigen tehetek. Persze tehetnék, hadakozhatnék, karmolhatnék, haraphatnék, elránthatnám a kormányt, aztán talán meg is úsznám kisebb sérülésekkel, de minek? Milyen élet várna utána? Két év az utcán megkeményíti az embert, de el is keseríti. A kilátástalanság, a jövő komorsága belülről mardossa az embert. Elfáradtam. Ezen gondolkodtam, miközben vártam, hogy felszáradjon a könny a szempilláim tövéből. Ha megtörölném, túl egyértelmű lenne. Nem gyengülök el, és nem hagyom, hogy bárki is lássa rajtam ennek az ellenkezőjét. Mire kinyitottam a szememet, már lakott területre értünk.

- Hol vagyunk? – tettem fel a kérdést.

- Beértünk a városba – válaszolta nyugodtan, hangja azonban különös tónusban szólt. – Mi bajod van a nagybátyáddal? – kérdezte komoran. Megrándult az arcom a fájdalomtól. Már nem volt kedvem játszadozni, talán ő az utolsó normális ember, akivel módomban áll beszélgetni. Válaszoltam neki.

- Néhányszor vigyázott rám, amikor kisebb voltam. Meglehetősen mélyreható, és maradandó nyomokat hagytak bennem ezek az együttlétek. Ha érti, mire gondolok – tettem hozzá fanyar mosollyal a szám szegletében. Képtelen voltam rá nézni, inkább elfordítottam a fejemet. Az autó lassabb tempóban haladt, egymást váltották a lakóházak, az üzletek, és a kocsmák.

- Nem a te hibád – válaszolta, és hallottam hangjában a dühöt. Képtelen voltam megérteni a gondolatmenetét, és őszintén szólva, már rettentő unalmas is volt mindenkitől ezt hallani. Nem a te hibád. Mintha egy tizenhárom éves nem csábíthatna el valakit. Mintha képtelenség lenne. Kiéreztem a szavai mögül a megrendítettség halovány foszlányát, ezt értékeltem, ahogyan azt is, hogy rögtön értette, hogy mire céloztam. Ez nagy megkönnyebbülés volt, mert ennél konkrétabban egyáltalán nem lettem volna hajlandó kifejteni a nagybátyám iránt táplált mérhetetlen gyűlöletem okát. És ez csak az egyik volt. A másikról még ennyit sem bírtam volna kinyögni.

- Nincs szükségem a sajnálatára.

- Akarod, hogy megálljunk egy kicsit? – tette fel a kérdést váratlanul, mintha sosem hallaná meg a szavaimat. Érdekes, szelektív hallással rendelkezik, az már egészen bizonyos.

Korábban azonnal helyeseltem volna, aztán az első adandó alkalommal megpróbáltam volna eliszkolni, most azonban tanácstalanná váltam. Most megállunk. És akkor mi lesz? Még tovább húzódik ez az amúgy is idegőrlő várakozási idő, az idő, ami az elkerülhetetlen vég kezdetéig tart. Minek hát akkor elnyújtani, essünk túl a dolgon minél előbb.  Nemet intettem a fejemmel, ő azonban mégis lehúzódott az autóval, és egy kis vendéglő parkolójában állt meg. Most már egészen biztos voltam abban, hogy se nem lát, se nem hall engem.

- Iszom egy kávét. Kérsz valamit? – kérdezte valamivel később. Gyanakvón néztem felé.

- Engem itt hagysz? – értetlenkedtem.

- Jöhetsz, ha akarsz – válaszolta a válla fölött visszafordulva, majd eltűnt a vendéglő bejárati ajtaja mögött. Egyedül hagyott.

Elfuthattam volna. Időm is lett volna elrejtőzni, de meg sem bírtam megmozdulni. Ólmos fáradtság vett erőt rajtam, és már nem akartam menni sehová. Hosszú, lassan cammogó percek teltek el, mire újra megláttam keménykötésű alakját. Jobb kedve volt, derűs arccal huppant be a mellettem lévő vezetőülésbe.

- Nem mentél el – mondta, és mintha egy csipetnyi elismerést véltem volna felfedezni benne. Bár lehet, hogy csak a kíváncsiság és a kétkedés különös keveréke vegyült a hangjába.

- Belefáradtam – suttogtam szomorúan. – Inkább induljunk.

Az autó azonban nem mozdult. Kérdőn fordítottam oldalra a fejemet, és láttam, hogy engem néz. Ez mostanában kezdett a szokásává válni, és nekem most már igazán nem tetszett ez a dolog, mégis ő volt az, aki végül előre fordította a tekintetét. Eltökéltség látszott rajta, arca ismét befeszült. Bár meleg volt az idő, engem mégis kirázott a hideg. De lehet, hogy csak a fáradság miatt. Vagy az éhség miatt. Esetleg a félelemtől.

- Kérem a telefonodat – mondta.

- Hajléktalan vagyok, nekem nincs…

- Add a telefonodat! – utasított, és kinyújtotta a tenyerét. Nem nézett felém. Úgy gondoltam, már úgy is mindegy, ezért a tenyerébe helyeztem, ahogy kérte. Meleg volt a keze, és meglepően puha a bőre. Egészen finoman végigsimítottam a kézfején, majd megadóan biccentettem. Továbbra sem nézett rám, szó nélkül kiszállt az autóból, és újra eltűnt a vendéglőben. Újabb kínkeserves percek teltek el, és én csak arra tudtam gondolni, hogy most már tényleg szeretnék a nagybátyámhoz érni, mert az akasztásra várni a legelátkozottabb érzés a világon.

Újra feltűnt, ismét beült az autóba, és felém nyújtotta a telefonomat. Ezúttal sem nézett rám, de ennek most már örültem is.

- Fogd, és menj – mondta tömören.

- Tessék? – kérdeztem. Ha az összezavartságnak vannak fokozatai, ebben a pillanatban igen magasan helyezkedtem el a skálán. Elvettem a kezéből a telefont, és zsebre tettem. – Mi az, hogy menjek?

- Itt van a végállomás. Kiveheted a cuccaidat a csomagtartóból. Menj.

Hátra néztem, komolyan gondolja-e, meg akar-e akadályozni, de nem láttam rajta erre utaló jelet.  

Ekkor kezemet a jobb alkarom belső felére felvarrt tetoválásra helyeztem. Az írás helye még a ruhám ujján keresztül is bizseregni kezdett, és az érzet átkúszott a bal tenyerembe, bár sokkal valószínűbb, hogy csak képzeltem az egészet. Aztán erőt vettem magamon, és fellélegeztem, hagytam, hogy a levegő betöltse a tüdőmet.

Itt a vége. Ideje kilépni egy szabad életbe, és megtalálni a jövőt, amit elveszettnek hittem. Némán bólintottam, és a kezem bizonytalanul, remegve a kocsiajtó zárja felé nyúlt.

Folyt. köv.