Lélegzet

Látszott a leheletem. A meleg pára fehér füstfelhőként szökött ki a tüdőmből, bele a fagyos, téli reggelbe. Szeretek ilyenkor futni, mert kevesen járkálnak a városban. Aki dolgozni jár, már régen elindult a város peremén felhúzott ipari komplexum valamely gyárépületébe. A legtöbben ott tudtak elhelyezkedni, nem mellesleg kimagaslóan jó fizetésért.

Én nem. Nem akartam. Nem válhatok én is a multinacionális cégek névtelen katonájává, mert az kiölné belőlem művészlelkem utolsónak megmaradt, foszladozó árnyékát is. Már így is túlontúl megtépázta a válási hercehurca. Így hát, kénytelen-kelletlen, maradt a pénztelen lézengés, ez volt azonban az egyetlen esélyem arra, hogy egyszer még teljesen visszaváltozhassak önmagammá.

Gondolataimtól belém mélyesztette tűhegyes tépőfogait a fájdalom, ezért igyekeztem a futásra koncentrálni a figyelmemet.

Közben elhagytam a főtérnek csúfolt betonplaccot, közepén egy apró csobogóval,  ami a hideg miatt üzemen kívül állt. A környező épületek annak ellenére is szürkének hatottak, hogy színeik a bordótól az olajzöldig, szinte minden árnyalatot felvonultattak. Elsuhantam előttük. Jól esett a mozgás és a friss, szinte harapható levegő. Ez a kombináció mindig képes visszarántani a valóságba. Ilyenkor úgy érzem, van értelme az életemnek. Máskülönben... Nos, máskülönben nem.

A parkba értem, ahol kopasz fák hajlottak boltívesen a sétálóutca felé.

Meseszerű volt.

Amikor már igazán hidegre fordul az idő, és ezt a faágak által körbehatárolt alagutat teljesen kitölti a halványszürke köd, olyankor még csak sejteni sem lehet, milyen messze is van az út vége. Csak belépsz, és a puha, nedves, átláthatatlan pára körbeölel, magába szippant, betölti a tüdődet, majd elveszted az irányérzékedet, és sejtésed sincs, merre tovább. Felettébb hátborzongató jelenség. Mindig berezelek tőle, és olyankor inkább az épületek között folytatom az utat.

Nem szégyellem, a félelem is egy a sok közül, ami emberré tesz. 

Átvágva a fák alatt, a butiksor előtt haladtam tovább, testem kezdett már fáradni, de kitapasztaltam, hogy ilyenkor még bő öt kilométerre elegendő erő van az izmaimban ahhoz, hogy ne váljak túlontúl kimerültté.

Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a bal oldalon egy szemrevaló teremtés körvonalai sétálnak velem szemben. Evolúciós adottság, hogy bár nem valami jó a periférikus látásom, egy formás női alakot azonban még a szemem sarkából is azonnal észreveszek. Már pedig, ha egy test nagykabátban is képes csinos maradni, az megérdemli a figyelmet. Kényelmes gyalogtempóban haladt felém, én pedig feltűnés nélkül visszább vettem egy kicsit a sebességből, hogy nyerjek magamnak egy pillanatnyi időt. Felé fordítottam a tekintetemet, és még mielőtt az egyenletes ütemben futva lépő lábaim elvittek volna mellette, gyorsan megszemléltem magamnak.

Hosszú, rézvörös haja hátul copfba volt fogva, homlokát dús frufru ölelte körbe. Finoman szórt szeplői a korai, tompa fényben szentjánosbogárként tündököltek kerekded arcán. Rózsaszínre csípte bőrét a hideg. Sötét színű szemeivel kíváncsian kémlelte az égen kúszó, gombócszerű felhőket. Miután elfutottam mellette, én is feltekintettem, ahogyan ő tette. A sötét gombolyagok felettébb gyanúsak voltak. Az előrejelzés nem mondott ugyan mára havazást, de az időjárás-jelentés tapasztalataim szerint olyan, mint a kaparós sorsjegy. Néha bejön.  Aztán a meteorológusok fizetésén kezdtem el gondolkodni, és azon, hogy ironikus módon a ködösítéshez értenek a legjobban. Ők a feltételes módú beszéd nagyágyúi, meg azok a marketingesek, akik a reklámszövegeket fogalmazzák meg úgy, hogy meggyőzzenek bármiről, miközben jogilag tökéletesen levédik magukat. Ez is egyfajta művészet, bár egészen más természetű, mint amit én űzök.

A jobb napokon.

Mert a rosszabbakon engem űznek, méghozzá lidércálmok. Egytől egyig mind arról szólnak, hogy egy semmirekellő, mihaszna alak vagyok, aki képtelen volt megmenteni a házasságát. Két nap múlva karácsony, és én még sosem voltam ilyen egyedül.

Miközben gondolataim sebesen forogtak, önálló életre kelt végtagjaim által egy nagyobbacska kört írtam le a környező tömbök körül. Az égbe szökő házak villogó fehér fényárban úsztak, de olyan ablak is volt, ahol egy komplett, kivilágított rénszarvas nézett velem farkasszemet. Arra ocsúdtam fel, hogy újfent feltűnnek a látóteremben azok a már némiképp ismerős, csinos körvonalak. Talán a tudatalattim lehetett a bűnös, hiszen magamtól sosem jutott volna eszembe letérni a szokásos útvonalamról.

Lassú, kocogó tempóra váltottam. Figyeltem az arcát, kedves grimaszokat vágott, mintha valakivel gondolatban éppen beszélgetne. Talán nem lenne jó ötlet megzavarni ebben. Különben sem vagyok valami jó a csajozásban. Sosem voltam az. Annak idején a feleségem, azaz a volt feleségem volt az, aki felszedett engem, nem pedig fordítva. És ez nem véletlenül alakult így.

Aztán felém nézett, és rám mosolygott. A lábam azonnal reagált, és még mielőtt az eszem alaposabban is mérlegelhette volna az esélyeimet, testem nyílegyenesen a lány irányába vitte. Kattogtak a fejemben az ötletek, mit is mondhatnék neki, szám azonban rögvest szóra nyílt.

- Szia! Nem tudod véletlenül, mondanak mára havazást? – hallottam a saját lihegő hangomat. Igazán barátságosan csengett, talán egy kicsit még esetlenül is, amit a vörös hajú lány egy elnéző pislantással nyugtázott.

Kezével a füle mögé igazította a haját. Ebből tudtam, hogy sikerült valamelyest zavarba hoznom, mert hosszú, hullámos loknijai tökéletesen voltak összefogva a tarkóján, egy hajszál nem sok, annyi sem lógott ki a rendezett sorok közül. Igyekeztem elkerülni, nehogy kellemetlenné váljon a szituáció.

- Ne haragudj, még nem is ismerjük egymást – mondtam, azzal felé nyújtottam a kezemet. – John – mutatkoztam be.

Kis ideig mintha még mérlegelte volna a helyzetet. Igazából akkor sem hibáztathattam volna, ha lesajnálóan elmegy mellettem. Aztán meleg kesztyűbe bújtatott ujjak simultak a tenyerembe. Lepillantottam, piros pamutból horgolt, kétujjas kesztyűjét csigavonalban virágminták díszítették.

- Tamara. – Hangja élénken csendült. – És nem – tette hozzá, miközben még mindig a kezemet rázta.

- Mi az, hogy nem? – kérdeztem tettetett értetlenséggel, miközben szemeimmel az övéit kerestem. – Még el sem hívtalak ebédelni. – Elővillantottam a legmegnyerőbb mosolyomat, mire halkan felnevetett.

- Úgy értettem, nem mondanak havazást. De most már elengedem a kezedet, hogy zsebre tudd tenni, mert egészen kivörösödtek a hidegtől – azzal így is tett, én pedig szófogadóan a futókabátomba dugtam. Szinte csontig átfagytak az ujjaim.

- Akkor ezek szerint az ebédre igent mondasz?

- Még el sem hívtál.

- Jogos. Szoktál ebédelni? – puhatolóztam, ilyen kérdésre azért ritkán felelnek az emberek nemmel.

- Idegenekkel soha – válaszolta határozottan, de szemei árulkodó pajkossággal hunyorogtak felém.

- Nem vagyok idegen. John vagyok – próbálkoztam újfent. Habár bevallom, ez azért elég halovány érv volt.

- Tudom, emlékszem rá – mondta, de közben már egy helyben toporgott. Valószínűleg fázott az egy helyben álldogálástól, és talán amúgy is sietett valahová.

- Merre tartasz? Nem bánod, ha elkísérlek?

- A buszhoz megyek. Ha nincs jobb dolgod, csatlakozhatsz.

Elindultunk, és egy ideig szótlanul ballagtunk egymás mellett. Sosem volt még senkivel sem ilyen jó a szótlanul ballagás. Csak élveztem, ahogy egymás mellett lépkedünk, és amikor óvakodva egymásra sandítottunk, szégyenlősen összenevettünk, mint azokban a borzasztó, romantikus filmekben, amiket a volt feleségem nézett. Én csak fél füllel hallgattam ilyenkor a történeteket, mert a másik fülemmel mindig valami sokkalta izgalmasabb kötött le a figyelmemet. Például a legyek zümmögése. Egy idő után még rendszert is találtam bennük, gondoltam is rá, hogy nyugdíjas éveimben majd írok a témáról egy ismeretterjesztő könyvet.

 Az ajkaink között kiszökő pára aztán összeolvadt a hideg levegőben. Eggyé vált. Én pedig úgy éreztem magam, mint ahogyan a fák érezhetik magukat tavasszal, rügyfakadáskor.

***********

Kora reggel van még, állig betakarózva ébredek. Gyötör a szomjúság, de még képtelen vagyok kikelni az ágyból. Megdörgölöm a szememet az öklömmel, majd belefúrom az arcomat a párnába pont úgy, ahogy az elmúlt hat hónapban a nap szinte minden pillanatában tettem. Ez most mégis valahogyan más.

Az órára pillantok, hét óra. Meglepődöm rajta, hiszen dél előtt nem igazán szoktam felébredni. Aztán általában néhány órát ébren maradok, amíg sajnáltatom magamat, és az elcseszett életem miatt kesergek, hogy aztán újra visszafeküdhessek aludni, így a rítus kezdődhet elölről.

Ez az álom azonban egészen különös hatással van rám. Ha egy pillanatra behunyom a szememet, olyan élénken jelenik meg előttem a női alak, hátrafogott, puha, vörös loknikkal, mintha valóság lett volna a találkozásunk. Megmozgatott valamit a lényemben, amitől eddig élettelennek hitt testem hirtelen újra élni vágyik.

Felülök az ágyban, és alaposan körbenyomogatom álmos ábrázatomat. Körülöttem üres ételes dobozok hevernek szerteszét, a földön tengernyi használt zsebkendő. Hónapok óta gyűjtögetem őket egyre növekvő helyes kis kupacokban. Talán már egerek is költöztek beléjük. Az éjjeli szekrényen gyógyszeres fiolák, félig kiürítve.

Sosem értettem a lényegi különbséget a között, hogy valami félig tele van, vagy félig üres. Hallottam olyan verziót is, hogy a megjelölés a lelki állapotra utal. Ez némiképp sántít nekem. A félig lévő, antidepresszánsokat tartalmazó üvegek láttán nehezen hihető, hogy optimista személyiség vagyok csak azért, mert azt mondom, félig teli vannak. Inkább a fogyás, illetve feltöltődés irányára vonatkoztatva lenne értelme ennek, azaz ha feltöltöttem, akkor félig tele van, ha kifogyasztottam, pedig félig üres.

Végre kikecmergek egy pohár vízért, és amikor visszatérek a hálószobába, megcsap az állott ágynemű és a benne élő, önsajnálattól megkeseredett férfi savanyú szaga. Ez a helyzet, teljesen besavanyodtam, a műanyag- és papírdobozokban visszamaradt ételmaradékok szintúgy. Lepillantok magamra. Lógó pizsamám rendkívül szerencsétlenül fest rajtam.

Aztán olyat teszek, amire rég nem volt már példa.

Beállok a zuhany alá.

A forró víz permetezi a bőrömet, s mintha ettől kezdenék kicsit újjászületni. Megtörülközök. Erősen dörzsölöm az anyaggal a bőrömet, majd a pizsamámat előre megfontolt szándékkal a kukába hajítom. Amúgy is utálok mosni, ez a bűz pedig valószínűleg amúgy sem jönne már ki belőle soha.

Hajszárítás után a szobába lépek. Valahonnan a szekrény legfelső polcának hátulsó traktusából előcibálok néhány ruhadarabot.

Pillanatok alatt felöltöm őket.

A tükörbe pillantok, a látvány nem olyan borzasztó, mint ahogyan számítottam rá, de azért a leépülés jeleit nehezen tagadhatnám magam előtt. Arcom fakó, beesett, hajam a samponos tisztítás ellenére is kócban áll, a testalkatom átrendeződött, csúfos pocak éktelenkedik rajtam deréktájékon. Nem olyan vészes, de korábbi, szálkás kontúrjaim a depresszió martalékává váltak. Talán egyszer visszaszerzem még.

A telefonom kijelzőjére pillantok, december 22-e van, háromnegyed nyolc. Meglepődök, fogalmam sem volt, hogy ilyen közel vannak már az ünnepek. Összeszorul a gyomrom, de próbálok erőt venni magamon.

Kilépek a lakásból, és egy pillanatra letaglóz a félelem.

Nem vagyok biztos benne, hogy felkészültem arra, hogy ismét kilépjek a világba. Hogy újra a részese legyek. Mégsem fordulok vissza. Az álmomra gondolok, és arra, hogy a félelem is csak egy érzelem, ami emberré tesz.

A futókabátom zsebében meglelem a sapkámat is, amit a fejemre húzok, mielőtt kilépek a kapun. Odakint rettentő hideg van, a hó apró pelyhekben hullik. Veszek egy mély lélegzetet, olyat, amilyet hónapok óta nem vettem, majd lassan kifújom.

S vele együtt a bánat egy részét is hagyom elszállni.

Látszik a leheletem.