A lány, aki semmitől sem félt

- Nem, én nem félek semmitől! – mondta a lányka önérzetesen, és aranyszín szeplőkkel hintett orcája azon nyomban pirospozsgás lett. Az arcocska kipirulása azonban egy cseperedő férfikezdemény még avatatlan szemei számára könnyen észrevétlen maradhatott. Különösen, mivel hogy a szóban forgó ifjonc csillogó tekintetét gyengéd gyermeki érzelmek párásították homályosra.

- Nem hiszek neked – csattant fel Zsombor, mert büszkeségét bizony meglehetősen borzolta a kislány bátor kijelentése. Ezt csak nem szabad annyiban hagynia, főleg azért sem, mert ott vannak ugyebár azok a bizonyos homályosra párásító gyengéd érzelmek is.

- Pedig így van – tartott ki állítása mellett Olívia merészen, akit akkortájt még teljesen hidegen hagyta, hogy holmi kisfiúi hiúságra tekintettel legyen. Szórakozottan dörzsölgette tovább blúza ujjával az ölében melengetett ropogós, piros almát. Egy rövid ideig még nézte elmerengve, ahogy fényesedik a lédús gyümölcs héja, majd kitekintett hosszú szempillái alól, s közben kecses vonalú szemöldöke kíváncsian felszökkent kerekded homokára.

- És te? Te mitől félsz? – kérdezte. Zsombor ijedt tekintettel nézett vissza rá, de nem válaszolt rögtön. Még latolgatta magában a lehetséges válaszokat. Már a harmadik kielemzésénél tartott, amikor eszébe jutott anyukája intelme: „Az őszinteség és a gyengeség beismerése férfias tulajdonságok. Csak az apád gondolja úgy, hogy ezek felesleges csacskaságok.”  Szerencsére Zsombor inkább az anyukájára hasonlított, ezért végül úgy határozott, legjobb az egyenes út, és töredelmes vallomást tett.

- A cápáktól! – vágta rá, majd habozás nélkül folytatta. – És a krokodiloktól! Sok-sok hegyes foguk van, és nagyon erősen tudnak harapni. Le tudják harapni akár a lábadat is! – mesélte rémülettel fűszerezett izgalommal a hangjában. Szemeit riadtan tágra nyitotta, és két tenyerével állkapcsot formázva imitálta a félelmetes csattanást, amellyel összezárul az éles fogakkal kirakott két fogsor. – Tőlük sem félsz? – kérdezte gyanakodva, de a ködös homály, és a párásító érzelmek még mindig gátját szabták a tiszta gondolkodásnak.

- Nem – suttogta Olívia, és elcsöndesedett. Csupán lélegzetvételének halk, szuszogó hangja hallatszott, és gondolkodás közben puhán görgette két kis tenyere között a már csillogóra dörzsölt piros almát. – Az igazi cápák és a krokodilok nagyon-nagyon messze élnek innen – szólalt meg végül. -  A képeskönyvekben lévők pedig a lapok mögé vannak zárva, nem tudnak megharapni vagy bántani – magyarázta türelmesen. – Nem kell tőlük félni.

A kisfiú megrökönyödött a válaszon. A döbbenettől nagyra nyitott borostyánbarna szemei meleg sárga színnel szórták szét a déli napsütés fényét.

- Igen, ez igaz – ismerte be bizonytalanul, s már maga sem értette, miért is fél tőlük. Ahogy a fűben ücsörögtek, a kora tavaszi levegőt méhek zümmögése és falevelek lágy duruzsolása töltötte be.  Kissé távolabb farönkökből kialakított padok hevertek, ők azonban mindig a fűben gubbasztottak. Olívia nagyon szerette a fűszálak simogatását.

- Még attól is félek, – fogott bele rögvest Zsombor, csak hogy megtörje a csendet – hogy egy napon majd az iskolában maradok. Teljesen egyedül. Mert elfelejtenek eljönni értem a szüleim. Valóban nem félsz ettől sem?

- A szüleink nagyon szeretnek minket, és sosem történhet meg, hogy nem jönnek el értünk. A szüleink mindig ott lesznek nekünk!

Zsombor megvakarta borzos haját, megkönnyebbülten fellélegzett, és magában ismét kénytelen volt beismerni a kislány igazát. Zavarban volt, lelke melegségben úszott, amolyan párás homályban, ahogy szokott, ezért csupán bólintott egyet lassan, hangtalanul. S miként tisztulni kezdett az érzelmek rózsaszín ködje, észrevette, hogy Olívia azóta is rendületlenül forgatja és törülgeti a friss, ropogós külsejű almát. Végül nem állta meg szó nélkül, és a törökülésben gubbasztó leányka felé fordult kíváncsian.

- Nem eszed meg?

- Hm? – kérdezte a kislány, mint akit álmodozásából riasztottak fel éppen.

- Az almát – mondta, és a szótól önkéntelenül is fanyalogva húzta fel az orrát. – Nem eszed meg? Úgy tudtam, te szereted.

- Szeretem is! – vágta rá most már a tőle megszokott öntudatossággal, majd hangja kicsit lecsitult, ahogy ismét visszaszívta őt az a furcsa világ, ami olyan sokszor kiragadta a valóságból. Ilyenkor mintha a világok peremén létezett volna, kellemesen, lágyan lebegve. Elvarázsolva. Zsombor ezt mindig észrevette a tekintetében, és ilyenkor megbabonázva figyelte, ahogy a kislány arcocskája átszellemül, vonásai ellágyulnak. Most is ez történt. – De igen, szeretem az almát – motyogta maga elé a kislány. – Csak…

- Csak? – Zsombor torka kiszáradt izgalmában.

- Csak azon tűnődöm, mi van, ha belül kukacos. Innen kintről nem láthatom – vallotta be Olívia.

- Félsz a kukacoktól? - Az igazság az, hogy a szőke kisfiú hangja sokkalta lelkesebben csengett, mint illett volna, de a gyengéd érzelmek fölött néhanapján mégis csak elhatalmasodik a férfiúi büszkeség csírája.

- Nem.

- Hát akkor?

- Ha megeszem az almát, – kezdte bizalmasan Olívia, suttogó hangja összeforrt az enyhe tavaszi szellő sustorgásával – lehetséges, hogy odabent találok egy kukacot, ami ott lakik. Akinek ez az alma az otthona, és akkor hogyan fogom majd elmondani neki, hogy éhes voltam, és megettem a lakását ebédre. Én jóllakok az almával, de ő közben otthon nélkül marad, és még a nyelvüket sem ismerem, hogy elmondjam neki, mennyire sajnálom. – Zsombornak önkéntelenül is eszébe jutott, hogy valószínűleg nem létezik olyan ember, aki tökéletesen beszélne kukacul, de végül úgy határozott, ezt inkább magában tartja. Olívia közben tovább folytatta: - Még az is lehet, hogy szeretett volna feleséget magának, akit aztán ide hozott volna az almába, hogy együtt lakjanak benne, amíg meg nem romlik. Ez egy nagyon friss alma, a nagyi délelőtt szedte nekem, sokáig lehetne a lakásuk. Tudod, esetleg lennének kiskukacaik,… és akkor ők már egy család lennének, és nem lenne hol lakniuk… - a bubifrizurával keretezett pufók orcákat elöntötte a halovány pír, pici ajkait lebiggyesztette, és olyan szomorúan nézett, hogy  a kisfiú hatalmas szíve szinte feljajdult a látványtól. – Butaságnak hangzik, igaz? Sokszor mondják, hogy butaságokat gondolok.

- Nem. Nem tűnik butaságnak – suttogta vissza Zsombor, azzal keze lassan a lány kezéhez vándorolt, óvatosan kiemelte a meleg tenyerek burkából a piros almát, majd maga elé vette, és figyelmesen körbeforgatta az érett gyümölcsöt. Alaposan megvizsgálta, közben a nagy koncentrálásban időnként összeráncolta a szemöldökét is, majd amikor már kellő ideig tanulmányozta, és megbizonyosodott a héj sértetlenségéről, akkor megszólalt.

- Szerintem nincsen benne kukac. Nézd csak, nincsen rajta lyuk, ahol bemászhatott volna. De figyelj csak! Ha óvatosan, mindig csak kicsi falatokat harapsz, és közben figyelmesek vagyunk, időben észrevesszük majd, ha mégis lakik benne egy. Akkor majd óvatosan kivesszük az almából, és keresünk neki egy másik, egész almát. Akkor majd az lesz az új otthona. Átköltöztetjük, rendben?

- Rendben – válaszolta Olívia bizonytalanul, mert nem akarta, hogy a kis gyomrát kaparó éhség befolyásolja a döntésben. Végül óvatosan harapott egyet az almából. Egészen aprót, olyan picikét, hogy éppen csak átszakították a kis tejfogak az alma héját. Nem történt semmi baj, ezért újra megpróbálta. Mire az almát megeszegette, már délután lett. Zsombor közben mindvégig támogatóan ölelte a vállát, és homályos, ködös, párás, elvarázsolt tekintettel figyelte, ahogy a kislány elmélyülten falatozik.

Eltelt közben húsz év, s ez alatt Zsombor szépen lassan fényt derített az igazságra. A lány, aki semmitől sem félt, már nem tudta, és nem is akarta tovább titkolni, hogy valójában félelmeinek se szeri, se száma. Mindkettejük számára meglepő felfedezés volt, hogy egyetlen emberben miként férhet meg ennyi féle és típusú félelem. Ha könyvbe foglalnák, Révai Nagy Lexikona könnyed nyári olvasmánynak tűnne csak mellette. Mindezek ellenére, vagy éppen ezért, a már felnőtt férfivá érett, de még mindig kócos hajú Zsombor továbbra is minden alkalommal csodálva, párától csillogó szemekkel néz a lányra.

Olívia pedig a mai napig megáll az úton, ha egy ízelt lábacskáival kétségbeesetten kapálózó, hátára fordult bogarat lát a járdaszegélyen, és mindig biztonságba helyezi eső után az úttest közepén csúszkáló vakmerő csigákat is, mert nem minden ház bírja ki, ha átmegy rajta egy Converse cipőbe bújtatott láb. És egyébként is, biztosan őket is várja valaki haza.

És legfőképpen, sosem feledkezik meg róla, hogy egy-egy jól irányzott, párásan homályosító pillantással ő is a férfi tudtára adja, mennyire szerencsések is ők ketten valójában.