A bolyongó

Zakatolva zuhog az eső, a cseppek ütemesen csattannak az ablaküvegnek. Az erőteljes koppanásokat már hallja a fül, de a tudat még lustán ébredezik. Az esőtől duzzadó viharfelhők bambán téblábolnak az égen, borús sötétségbe borítva a várost. A szem ébredezve hunyorog, sűrű mozdulatokkal igyekszik kipislogni az álom visszamaradt fonákjait, majd végül kitárulnak a szemhéjak kapui, és vonakodva bár, de végül beeresztik a kintről beszűrődő fényt.

Én mindeközben igyekszem kényelmesen kinyújtózkodni a fészkemből. Miután tapintatosan meghúztam magam egy elhagyatottnak hitt zugban, elérkezett az idő, és lényem apró hullámai szépen lassan szétterülnek a testben.

Meztelen talpak kezdenek cuppogni a konyhakövön, én pedig haladok velük együtt. Vonszolják az álmos, sovány testet, majd az egyik kar bizonytalan mozdulattal a polc felé nyúl. Az ujjak egy tasakot csippentenek fel, ami teli van frissen illatozó őrölt kávéval. Hagyom a testet, hadd végezze a saját, rutinszerű mozdulatait, én inkább igyekszem észrevétlen maradni.  Szükségem van egy kis időre, amíg megszokom az új helyet. Ilyenkor, ébredés után még semmire sem emlékszem, és nehezen tájolódom be. Mindig így kezdődik, amikor új testben köszönt rám a reggel.

Nem telik bele sok idő, és máris egy homályba vesző kép villan elő. Szokatlanul gyorsan tör rám, váratlanul megrándulok a fájdalomtól, a test pedig követ engem.

Miként lehetséges ez? Ilyesmi nem szokott előfordulni! Én csak egy potyautas vagyok!

Próbálok lazítani a kapaszkodási pontokon, finoman visszaszorítani a jelenlétemet, nehogy ez ismét előforduljon. A gazdatest ekkor felnyúl az egyik magasabb szekrénybe, és a félig teli kávés bögréjét felönti a vodkával. Egy szuszra megissza, de se nem élénkül, se nem tompul az éhgyomorra megivott reggeli koktéltól, ezért még egyszer megismétli a műveletet, aztán tétován nekidől a konyhapultnak. Ismerős érzés ez a számára, mozdulatait jól ismeri minden porcikája, régóta szokása lehet már ez a rituálé.

Valójában nem emlékszem, pontosan mióta is utazok, de elég régóta, és vannak bizonyos szabályok. Legrosszabb esetben is csupán csak egy gyengéd kis zsizsgés vagyok a fejben, egy tompa fátyol, ami ráborul a testhez tartozó tudatra. Semmi egyéb. Ezért okkal remélhetem, az az alattomosan előkúszó kép, amelytől mindketten megrázkódtunk, csak egy látomás volt. Vagy egy véletlen egybeesés. Mert megeshet ilyesmi.

Bizonyítandó az elképzelésemet, egy újabb próbát teszek. Elernyesztem a lényemet, de amint felvillan a kép, és megrebbenek, a test is menten megvonaglik. Elbizonytalanodom, miközben az alak, amelybe beköltöztem, zaklatottan összegörnyed fájdalmában.

Többen is vannak olyanok, mint én. Nem tudjuk, miért létezünk, nincs célunk, nincsenek tudatos emlékeink, csupán halovány sugallatok, akár egy ködfelhő. Látod, érzed, de amint megpróbálod megmarkolni, menten szertefoszlik az ujjaid között. Van, aki nyughatatlanoknak hív minket, akad, aki álomjáróknak. Szerintem a legjobb kifejezés ránk, a bolyongó.  Én úgy hiszem, ez az értelmetlennek tűnő lézengés valójában egy útkeresés, de ha ismernénk a végállomást, az odáig vezető kacskaringós kitérők egészen más értelmet nyernének. Magasztos tapasztalatszerzésként tekintek hát rá, nem pedig fölösleges kerülőútként, mint mások. A nézőpont megléte, igazán nagy különbségeket képes létrehozni.

A test közben felegyenesedik, én pedig igyekszem kizárni a létezését. Tudom, az ittlétemnek is oka van, csak ez az ok még egy vaskos, átláthatatlan ponyvával van leterítve. Aztán ahogyan sikerül bejárnom az új helyet, felderítenem a testet és a tudatot, ismerős magabiztosság tör bennem a felszínre. A tenni akarás ereje. Lassan mozgolódni kezdek, majd mintha milliárdnyi apró szálra omlanék, gyakorlottan kezdem észrevétlenül behálózni a tudatot. Információra van szükségem. Szinapszisokra. Magamba szívok annyit, amennyit csak bírok. A lélek megfoghatatlan, körbehatárolhatatlan, ugyanakkor elnyűhetetlen is, és a lehetőségek színes tárházát nyitja meg. Sosem tudhatom előre, mire bukkanok. Nem emlékszem ugyan az információkra, amelyekre mindezidáig szert tettem, a számomra hasznosak azonban belém integrálódtak és szervesen a részemmé váltak, mintha sosem léteztem volna nélkülük.

Váratlanul egy mindent átható emlékre bukkanok. Hihetetlen ereje van! Nem az enyém, mégis olyan, mintha az enyém lenne, a tudatomba hasít, és felszánt. A szemek eközben könnyel telnek meg. Aztán előtör egy belső hang, ami még az ablakot püfölő viharos zivatar jajgatását is elnyomja. Egy éles csattanás, mint amikor fém ér a fémhez, irtózatos pusztítást okozva. Összerántja lelkemet, és útjára indul bennem a sejtés. Ez a hang melyikünkből jön? Képtelen vagyok eldönteni. 

Sok időbe telt, mire ráeszméltem, miként bolyonghatok a világban. Fogalmam sincs, pontosan mennyi is az az idő, ami kellett hozzá, mert csak a különálló napokat vagyok képes érzékelni, távlatok tekintetében képtelen vagyok rá. Az én helyzetemet figyelembe véve talán ez éppen így a szerencsés. Mindig csak éjszaka utazom, az álmok hátát nyergelem fel, és tereken s talán időkön át ugrok bele egy új testbe. Mindig olyanéba, aki valaki másnak az álmaiban is létezik. Mert ilyenkor a legvéknyabb a határmezsgye a valóság és a bolyongók világa között. Könnyű átcsusszanni a képzeletbeli függönyfalakon, amik a test és a lélek között libegnek minduntalan.

A test lassú, méla mozdulatokkal, támolyogva indul el. Ezernyi zavaró kép kúszik elő a tudatából, és beterít mindent. Elhomályosítja a józan ítélőképességét, és erősen kell koncentrálnom, nehogy ugyanezt tegye az enyémmel is. Próbálok valami értelmet találni bennük, ezért újra nekiveselkedem a kutakodásnak.

Aztán attól, amire fény derül, széjjel tudnék szakadni! Beleremegek, és olyan erővel kezd el feszíteni, mintha szándékosan kínozni akarna, majd langyos kábulatba taszít a félelem és a bizonytalanság. Összemosódik minden.  Egy arc néz rám a tükörből. Nem saját magát nézi, hanem engem. Engem! Én pedig ismerem ezeket a vonásokat, a vonásokat, amelyek már eltorzultak a megtörtségtől, és amelyeket elborítanak az alkohollal orvosolt bánat letagadhatatlan nyomai. Behorpadó, sápatag orca, papírvékony bőr, táskás szemek, hamvadó lélek. 

Ez volt az az arc, amit utoljára láttam, mielőtt meghaltam.

Ekkor leperegnek előttem a múlt fájó jelenetei. A szemembe világító fényszóró, ami egyenesen felém száguld, megállíthatatlanul. A kilátástalan kétségbeesettség, amikor rádöbbenek, már nincs időm félrerántani a kormányt. Az a fülsértő robaj. Egy megpördülő autó. Majd az érzés, mintha szétcentrifugálták volna a testemet. Beborít a vér, a saját vérem, valamely testrészem leszakadt és a roncsok közé szorult, de már nem emlékszem, melyik. Aztán a bizonytalanul támolygó alak, aki alkoholbűzös leheletével egészen közel hajol hozzám, arca elkínzott, szörnyülködő, mintha nem akarna hinni a saját tulajdon szemének. A gyűlölet, ami egy pillanatra felgyúl bennem, mielőtt lehúzza a szemhéjamat a fáradtság, és magába szippant a végtelennek hitt sötétség.

Az arcon patakokba folyik a könny, a gyomorban keveredik a több maréknyi gyógyszer és néhány flakonnyi vegyszer, amit az idő alatt nyelt le, amíg az előrenyomakodó emlékeimet idézte fel a tudatalattim. És én nem tudtam megakadályozni! Akkor és ott, az autóban haldokolva, gyűlöltem őt azért, amit tett velem! Mindennél jobban. De sosem kívántam volna a halálát! Bárcsak tehetnék valamit, de a testet már megbénították a mérgek.

Utolsó leheletnyi erejéből még egy ismeretlen kép tűnik elő. Már bizonytalan, és meg-megremeg, de még így is látom, milyen színes. A boldogság színeiben játszik. Nem az én emlékem. Egy gyermek arca. Jónéhány évvel ezelőtti. Egy kisfiút ábrázol, aki már nincs többé.

Ekkor érzem, amint a test és tudat közti selyem szakad. Még sosem voltam ilyen helyzetben, mégis ösztönösen tudom, mit kell tennem. Szorosan átölelem a lelkét, és hangok nélkül, szavak nélkül suttogok neki. Már rég megbocsátottam neki. Ezt tudnia kell!  

Aztán elönt a melegség, a lelkünk puhán lebegni kezd, így, együtt, majd fokozatosan elnyel bennünket a rég várt, balzsamos fény. Amiben eddig hittem, azt most már biztosan tudom. Egyszer minden bolyongó megleli az út végét.