A pokolbéli nap fénye

Szívem, Susie!

Most éppen a pokolban vagyok. Ha ettől nyomban arra gondolsz, hogy az az örök sötétség birodalma-e, akkor biztosíthatlak, hogy az efféle hiedelem merő tévedés. Hiszen ha nem lenne fény, miként láthatná az ember azt a temérdek borzalmat, ami a fájdalmasan összefolyó napok során történik. Hát sehogy!

Az enyészet szaga kúszik be az orrnyílásaimon. Megvonaglok tőle, és a gyomrom végtelen cigánykereket hány, mintha egy körhintát nyeltem volna le. Csak száguld körbe és körbe. Körülöttem lángok csapnak fel, az égett bőr és hús szaga már szinte észrevétlenül keveredik el a torkot maró, kormos füstben. Aztán émelyítő édes illat kezd terjengeni a levegőben, mégsem tudja kitoloncolni a szaglószervemből a rothadás nedves bűzét. Sátáni kacagás tör utat a kecskenyúzó csendben. A halál szagai és neszei mindent átitatnak. Most épp sötét van, de nincs ez mindig így, amikor felkel a pokolbéli nap, kezdődik elölről minden. A kín! Mintha sosem akarna véget érni…

Porrá égett martalék hever unottan ott, ahol korábban lobogott a tűz, elernyedt testek hevernek mindenfelé, mintha összekeveredtek volna a testrészeik. Vagy csak én látom úgy, mintha egy lábujj lógna ki onnan, ahol annak semmi keresnivalója? Meglehet, hogy csak a képzeletem űzi velem morbid játékát.

Elérkezett egy új nap, a kínvallatás napja. Fájdalmas, elviselhetetlen, méltóságom láncokba verve, életkedvem rég elveszett, csupán arra bírok gondolni, bárcsak az egésznek itt és most vége szakadna. Hogy csapna le a ménkű mindnyájunkra, és perzselne minket hamuvá menten! Magamban átkokat szórok, de semmi haszna, tudom jól, és nincs merszem nyíltan ellenszegülni a sors medrében folydogáló eseményeknek. Micsoda gyáva vagyok! Amikor rám kerül a sor, nem átallok vallatni, közben érzem, amint sátáni szikrák pattannak elő, a levegő pedig felforrósodik. Élveznem kellene, de képtelen vagyok rá. Bőr bőrt érint, ujjak ragadnak a markomba, és azon tűnődöm, hányféle eszközzel tudnám menten lemetszeni őket a helyükről. Barbár gondolatok, de azt hiszem, itt csak így lehet túlélni. Túlélni? Ha! A földön egy kis tó vize feszül, mégsem látom a víztükröt. Papírszerű, torz halak úszkálnak benne, hamarosan engem is ilyen laposra aszal a kín, hogy aztán megsüssenek grillrácson, mint egy darab húst.

Máskor a hőségtől csillámló gyöngyök gyűlnek a homlokomra, a fejszorító alatt ég a bőröm, mintha satuba szorították volna a koponyámat. Ősz szálakkal vegyített hajam izzadtan tapad a bőrömre, a megperzselt hajszál szagától elfintorodom. Az ágyékomba beletép a fájdalom, ahogy a hám ellentmondást nem tűrően megfeszül. Szédülök az alattam elterülő végtelen mélység láttán, nem látom az alját, és ettől elmosódik a tekintetem. Hogy ezen a túlvilági helyen sem múlnak el a fóbiák… már meg sem lepődöm rajta.

Kezdek érzéketlenné válni mások lelki világára. Már nem érdekel, ha fáj nekik, és ha pedig miattam fáj, az különösen jó érzéssel tölt el. Ők élvezik mindezt, ezért egy pillanatig sem vagyok hajlandó emiatt emészteni magamat. Már nem. Ilyen a túlélési ösztön…

– Elkészült, Robert? – kérdezi egy fölém tornyosuló alak, amitől úgy érzem magam, mint egy kisdiák dolgozatíráskor, aki bárhogyan is igyekszik, képtelen olyan sebességgel írni, mint amilyen gyorsasággal elveszik előle a hiányosan kitöltött tesztlapot.

– Egy pillanat, és készen leszek – válaszolom átszellemülten, és gondolatban nagyon mérges vagyok rá, amiért ilyen rútul megzavarta a gondolataimat.

– Megvárjuk, csak nyugodtan – biztosít a türelméről, én viszont megérzem a mondat mögött alattomosan meglapuló lekezelő hangszínt. Végül sikerül összeszednem a kusza gondolataimat, és ismét a papírlap felé görnyedek, hogy folytassam az írást. A betűk maguktól görbülnek, a tinta életre kel, én pedig sodródom az ördögien gonosz árral.

Az ösztönökről eszembe ötlik, drága Susie, egy tavaly történt eset, amelyről feltétlenül mesélnem kell neked, különben félő, hogy a lelkiismeret furdalás, amely már közel egy éve égeti és sajgatja a sejtjeimet, egyszer csak atomjaimra bont. Nem kertelek, itt a beismerő vallomásom: a tavalyi csapatépítő tréningen megdugtam a helyettesemet. Nem tehetek róla, amiért olyan a teste akár a párducé, és mentségemre legyen mondva, hogy csak a bikini egyik fele volt rajta egész álló este. A fantáziádra bízom, hogy melyik része maradt, és az is csak addig, amíg meg nem ejtettük azt a fülledt légyottot a csónakházban a tó partján.

Idén az erdőrengeteg ad otthont az éves tréninghétvégének, amitől olyan szarul vagyok, mintha másnapos lennék egy maratoni pálinkafesztivált követő reggelen. Az avar múlandósággal vegyített szaga elnyom bennem minden vágyat. Azt hiszem, így van ez jól. Több lelki terhet már talán nem tudnék elviselni.

Kélek, bocsásd meg nekem a bűnömet, habár úgy érzem, itt most minden létező vétkemért vezeklek! Rengeteget gondolok rád!

Csókol szerető férjed, Robert.

– Kész vagyok – dörmögöm az aszimmetrikus arccsontú férfi felé, aki tréner létére egy csokornyi beszédhibát gyűjtött össze az eddig eltelt évei alatt.

– Nagyon jó, nagyon jó! Délután beszélgetünk róla, rendben? – fordul a csapat felé fellelkesülve, arcán kaján vigyorral. Biztosra veszem, hogy hamarosan lehervad róla.

Aztán összeigazgatja a felhalmozott levélpapírokat, amiknek a alsó sarkában a cég emblémája tündöklik. Egy nap, amelyből sokszínű sugarak ágaznak szerte. Alatta kackiás betűkkel egy szlogen olvasható, mi szerint „A napfény pont olyan színű, amilyennek Ön látja”. Amikor kitaláltam, még jó ötletnek tűnt, de azt hiszem, azóta már megöregedtem.

– Tetszik a tréning, Igazgató Úr? – lép oda hozzám kihívó mosollyal a szája szegletében Florentine, a helyettesem, amikor már mindenki eltávozott körülöttünk a jól megérdemelt ebéd elfogyasztásához, és kacéran végigsimít tenyerével a ruhám ujján.

– Kurvára – motyogom kedvetlenül, és szívem szerint teljes erőből megráznám, amiért elráncigált engem és az egész csapatot egy ilyen helyre, ahol szabad ég alatt kényszerülünk aludni, ahol magunk sütjük a vacsorát, ahol nevetséges maskarában úgy kell a fák között ugrálnunk, mintha díszmajmok lennénk, és ahol alapjában véve olyasmiket kell csinálnom, amik bőven kívül esnek a komfortzónámon. Megérezhette a fortyogó dühömet, mert negédesen felém pillant, és úgy búgja nekem, mintha egy durcás lurkót akarna megvigasztalni:

– Talán jobb kedvre deríthetem valahogy, Igazgató Úr – kacsint, és illetlenül hozzám simul.

Mindig ez történik. Bevonzom a férjezett szajhákat.

Ekkor ugyanazt teszem, amit eddig mindig, amikor félreérthetetlen jelét adta a vonzódásának, két kézzel megragadom a vállainál, és határozottan eltolom magamtól. Aztán olyat mondok, amit eddig még nem mondtam neki, habár már réges-régen kellett volna.

– Ki vagy rúgva.

Florentine sűrűn pislog párat a koromfekete szempilláival, mintha szúnyogot akarna elhessegetni velük.

– A tréning az oka, igaz? – sipákolja végül. – Miért engem büntetsz azért, mert Timothy rossz tréner? – von kérdőre, és ettől önkéntelenül is elmosolyodok.

– A férjednek ehhez semmi köze. Bő húsz perc múlva azonban ugyanezt már valószínűleg nem mondhatom el – vetem oda neki baljóslatúan, és nem törődve a zavart tekintetével és a felette kérdőn ráncba futó rajzolt szemöldökével, sarkon fordulok és otthagyom.

Kényelmes tempóban elsétálok a ruhák tárolására szolgáló sátorig, egy mozdulattal felkapom az egészet, a vállamra vetem, és nekiindulok. Út közben átszüremlik a levelek között a napfény, amely lilásszürke árnyalatban úszik a levegőben, mégis olyan, mintha belőlem áradna elapadhatatlanul.

Amint kiérek a fák közül, és megpillantom az autómat, a gondolataim kitisztulnak, az agyamról felszáll a méreg lila ködje, és a fény újra tisztán, ragyogó fehéren vakít el. Beülök a kocsiba, és úgy hajtok haza a feleségemhez és a gyerekekhez, hogy közben egy pillanatra sem gondolok arra, amit hátrahagytam.