Előszóként mindenkinek szeretném ismételten, így kollektíven is megköszönni, hogy részt vettetek a játékban. Kicsit féltem a feladat kiírásától, de azt hiszem, bátran kijelenthetem, fantasztikus írások születtek, sokfélék, izgalmasak, egyediek, és a legfontosabb, hogy mindegyik történeten érződött a személyiségetek. Név nélkül is megismertem volna, ki melyiket alkotta. És külön köszönöm, hogy ilyen varázslatos hangulatú írásokat küldtetek, jó volt a hófödte tájakról olvasni, miközben odakint (nálunk legalábbis) esőt permeteznek a ronda, szürke felhők. Lássuk hát, a műveket. Szigorúan szubjektíven!

Zádori Bence: A mágnás búcsúja

Talán szándékosan szabad értelmezésre sarkalló írás ez, többedszeri alapos elolvasás ellenére sem sikerült maradéktalanul megfejtenem magamban. A legjobb eredményt a gyors ütemű olvasással értem el, mert azzal tudatos, elemző gondolkodásom kicsit visszább tudott vonulni, így lehetősége nyílt a történetnek arra, hogy az én fejemben is egy képet rajzoljon ki. A történet „kielemzésével” nem is próbálkoznék meg, inkább annak hangulatára terelném a figyelmet, ami kétségkívül erőteljesen jelen van szinte minden írásodban. Mintha fogtál volna egy táskát, kifordítottad volna, és egyetlen határozott mozdulattal kirázogattad volna a táska kis rekeszeibe, szép sorjában elrendezett tárgyakat, megteremtve ezzel azt a „kifordított”, groteszk világot, ahol a tárgyak ugyanazok, mint amikor még a táskában voltak, csak az elrendezés merőben más. És aztán az olvasón múlik, hogy ezzel mit kezd, megpróbálja-e valahogy a tudatában visszaszuszakolni a táskába a tárgyakat, amik annak kifordított volta végett minduntalan kipotyognak, vagy elfogadja a tényt, hogy a „kuszaságban” kell megteremtenie a maga rendszerét, és nem megszüntetni azt a rendrakással. Elnézést, az elvont értékelésért, hogy valami konkrétat is írjak, a „kötelezően beleírandó bekezdés” átformálása remekül sikerült.  

Légrádi Eloise: Éjfélre várva

Egy szép mese, amit a megfogalmazásnak köszönhetően igazán nosztalgikus, kellemesen bizsergető érzés volt olvasni. Közben előtörtek a gyermekkori emlékek, nagyszerű élmény volt ismét elmerülni ebben a varázslatos mesebirodalomban. A történet végeztével aztán előbuktak belőlem a rosszmájú felnőtt gondolatok, hogy ha a törpekirályfi ennyire szerelmes az asszonyába, miért nem veszi a fáradságot, ahogy előbb útnak induljon. A törpelét okozta nehézségeket sem lehet a végtelenségig takarózásra használni, az efféle „plédeket” sok esetben már a lustaság, az akarat és elhatározás hiánya szövi. Mégis, amikor újfent nekifogtam az elolvasásának, ismételten beszippantott, elvarázsolt, és miközben a szememmel a sorokat róttam, eszembe sem jutott kötekedni. :)

Gráma Béla: Ünnepi köszöntő

Kicsit rendhagyó történet volt, abban az értelemben véve, hogy a főszereplő itt nem a szerelmének felkutatására indult útnak a nagy hóban. Azonban őt is egy hasonlóan erőteljes érzés vonzotta ki a hidegbe, a családi szeretet semmihez sem fogható ereje. Igazi, őszinte érzések, a gyermeki rajongás csodálatos megjelenítése volt ez, a rád jellemző szépséges leírásokkal megtűzdelve. Öröm volt olvasni minden sorát, saját gyermekkori emlékeim is előjöttek ettől a szívmelengető történettől, amikor összegubóztunk a kályha melegénél, és csak úgy ropogott benne a fa, kint meg csapkodta a szél a spalettákat, csak úgy csattogtak. Egy szó, mint száz, elbűvöltél a meséddel, mert ízig-vérig az volt.

Balogh Zoltán: A megbocsátás ereje

Nagyon kedves történet volt, áthatva az igaz szerelemmel, ami olyan „vak”, hogy a leány még azt sem veszi észre, hogy kedvese csupán a derekáig ér. Mert nem számít. Mégis ott van a férfiúi önérzet, hiszen csak nem lehet minden puszilkodáshoz kis sámlira állni, elérkezik hát a döntés pillanata, amikor már nem lehet elbújni az elől, hogy változtatni kell. És persze mi más is lehetne a végkimenetel, mint hogy a szülők megbocsátják a véget érni nem akaró gyermeki hazugságokat, hiszen miként is tehetnék ezt másként. A szülők már csak ilyenek. A világ pedig nyomban helyrerázódik, a fiú visszanyeri a neki járó magasságot, és boldogságban élheti tovább az életét, immáron őszintén. Itt a vége fuss el véle. Tökéletes befejezéssel. Megborzongtam a végén, és minden szót elhittem neked.

Kozma Norbert: Távol mindentől

Egy elszántan araszoló törpe, aki kitartóan menetel előre, szívében megannyi teherrel, míg a sejtelmes köd mögül elő nem bukkan egy képzeletbeli alak, aki baráti szóval segít eligazodni mindabban, ami ezután vár rá. Mély gondolatiságot megjelenítő történet volt, amiben leginkább az az elgondolás fogott meg, mi szerint nem számít ki vagy, hogy honnan jöttél, és mit tettél korábban, ezen az új helyen békében él egymással összhangban mindenki, aki csak betoppan. Ez az, amit el kell a főhősnek is fogadnia, a valós világból érkezve szükséges is az erre való „felkészítés”. Mert ott a veszély, hogy aki képtelen befogadni ezt az új világot, a vegyes lelkek olvasztótégelyét, az könnyen odaveszhet. És azt egyáltalán nem kell nevekkel teleaggatni, nem attól létezik valami, hogy megnevezhetjük. Hiába, hogy ez a történet a halál utániságról szól, mégis az élők olvassák, és a mondanivalója is nekünk szól, amit még életünkben tudnunk kell megfogadni, azaz amit nekem üzentél, hogy egy közösség az összetartástól és egymás önzetlen, előítéletektől mentes elfogadásától lesz az, ami.

Caminsky Dániel: A törpe és a sószóró

Abszurd volt, megkockáztatom, kicsit elmeborult, jó értelemben véve. Humorból sem volt hiány, remekül használtad a törpe karakterét. És ott volt persze a főhős, aki a saját orvosával együtt egy kokainnal tömött sószóró segedelmével, és – gondolom – némi alkoholtartalmú ital legurításával képes volt egy egész törpét odahallucinálni a hátsó ülésre. Vagy tényleg felvették szegény apró emberkét, aki akkor még csak nem is sejtette, miféle élményben lesz része. Ez a része lezáratlan maradt, a trópusi madár megjelenése viszont erőteljesen sejtetni engedte, hogy itt bizony már dolgoznak a tudatmódosító szerek rendesen. Megkezdődött tehát az őrült száguldás, a törpikével a hátsó ülésen, aki közben félelmében majdhogynem teleeresztette a kis nadrágját mindenfélével. Ha tudta volna, bizonyára inkább bandukolt volna tovább egyes egymaga a hóban. Azért én örülök, hogy nem így tette, mert ezzel a történettel bizony szegényebbek maradtunk volna, és azért igazán kár lett volna.

Nem volt könnyű feladat, valakinek a művét mégis ki kellett választanom ezek közül a remek alkotások közül. Mindegyik a kedvencem lett, de végül arra esett a választásom, amely azon túl, hogy a játék kiírásában meghatározott keretnek is tökéletesen megfelel, egyrészt képes volt azt a „varázslatos” hangulatot nyújtani, amelyben reménykedtem a feladat megfogalmazásakor, másrészről pedig a leginkább elgondolkodtatott, és olyan eszméket közölt, amely komoly érzéseket váltott ki belőlem, és bízom benne, hogy mindenki másban is, aki olvasta. A jövő heti játékmester ezért Kozma Norbert lett! Gratulálok! Remélem magadra vállalod a jövő heti játékmesteri feladatok édes terhét. :)