Generáció X-Y-Z

2014. augusztus 7. (csütörtök)

- Elárulod, hogy miért nem? A sátorban alvással van problémád?

- Nem. Sátorban aludni jó dolog. Nem az alvás helyszínével van gondom, hanem vele!

- Na, ne már! Nem is ismered őt! És ha már itt tartunk, meg sem próbáltad igazán megismerni.

- És nem is szeretném…

- Elárulnád legalább, hogy miért nem?

- Biztos vagy benne, hogy szeretnéd tudni? Hát legyen! Például azért, mert felszínes, egoista és mást sem csinál, csak céltalanul tengődik a világban. Költi a pénzt, persze nem a sajátját, mert az nincs neki, és a legnagyobb problémája az életben, hogy jól áll-e a haja. Egyébként pedig huszonhat éves, és ne haragudj, de nem tudom elhinni, hogy ekkora korkülönbség ellenére pont veled akar lenni.  Képtelenség, hogy őszinték legyenek a szándékai.

- Látszik, hogy semmit sem tudsz róla, vagy az életéről. Nagyon nehéz volt idáig eljutnia. Ha vennéd a fáradságot, hogy egy kicsit beszélgess is vele, ahelyett, hogy távolról utálod őt, akkor tudnád mindezeket. Különben pedig azért nem dolgozik, mert tanul, méghozzá média szakos hallgató. Az a nagy hadi helyzet, hogy egy kicsit magadba kellene nézni, mielőtt ilyen gyorsan ítélkezel valaki felett.

- Ja, hogy tanul? Ez komoly? Huszonhat évesen még mindig?

- Nem fogok magyarázkodni. Szeretem őt, és jó lenne, ha végre te is örülnél a boldogságomnak!

- Szereted? Valóban?

- Valóban. Szerelmes vagyok.

- És ezúttal hány hónapig?

- Neked fogalmad sincs róla, milyen érzés ez. Megtalálni az igazit. A lelki társadat, akivel le fogod élni az életedet.

- Hát persze, hogy nem. Honnan is tudhatnám…

- Erről nem nyitok vitát! Én már megtapasztaltam az életben, hogy mi számít, és mi nem.

- Ó, tényleg? Még össze se házasodtatok, és máris megcsalt téged. Szóval ez sem számít?

- Tessék?

- Félrelépett.

- Hogy mi? Mikor? És honnan tudsz te erről?

- Hát persze hogy nem mondta el. Miért is tette volna. Még a végén nem fizetnéd tovább a manikűrjét. A nappaliban kaptam rajta őket, amikor bombariadó volt a suliban, és mindenkit hazaküldtek. A szerelővel volt, aki a mennyezeti ventilátort szerelte nálunk korábban. Arról hadd ne számoljak be, hogy mit láttam…

- Ezt, ha nem haragszol inkább vele fogom megbeszélni, és nem veled! Egyébként pedig hogy jut eszedbe, hogy éppen itt hozod a tudomásomra ezeket a dolgokat? Vadidegenek előtt!

- Sajnálom apa, tényleg azt hittem, hogy már tudsz róla. Egyébként pedig nem vadidegenek. Ők a barátaim!

- Több száz barátja márpedig senkinek sincs! Számomra meg idegennek számít itt szinte mindenki.

- De hát látják a tieid is.

- Hogy micsoda?

- Látják a te barátaid is.

- Micsoda? Dori, az én ismerőseim is látják ezeket a bejegyzéseket? Töröld ki az egészet, de most azonnal!

És így is történt. Alig két órával később Dorina, ez az amúgy felettébb intelligens kishölgy, a maga tizenhét évnyi élettapasztalatával a háta mögött, törölte a bejegyzést, amit az egyik legnagyobb közösségi oldal üzenő falára írt ki: „Tuti nem megyek hétvégén sátorozni az apámmal! Pláne, hogy az új csaja is jönni akar. Pfúj!” Törlődött ugyan minden ezzel kapcsolatos online beszélgetés is, addig azonban, amíg ez be nem következett, még számtalan hozzászólás érkezett, valamint további 537 ember nyilvánította ki tetszését. Köztük Milán ismerősei, és Dorina nagynénje is. Ezt nevezem én közösségi szellemnek.

2014. augusztus 8. (péntek)

Azon morfondíroztam tegnap, és bevallom, hogy gyakorlatilag egész nap csak az járt a fejemben, hogy milyen kényelmes dolog is egy közösségi oldalon közölni a mondandódat. Mert ugyebár nem kell látnod a másik ember arcát, mimikáját, gesztusait, vagy netán a szemébe nézni beszéd közben. Nemcsak hogy nem kell, de nem is lehetséges. Ez valahol rendkívül egyszerű megoldásnak tűnik, elvégre mégis csak fárasztó dolog a másik emberre egy gondolkodó és érző lényként tekinteni.

Milán és én már második napja csak veszekszünk. Úgy érzem, soha nem lesz vége. Talán egyszerűbb lenne inkább leírni neki mindent, vagy esetleg rögtön kirakhatnánk a problémáinkat a porondra mi is, és megvitathatnánk mindenki szeme előtt. Micsoda képmutatás lenne! 

2014. augusztus 9. (szombat)

Ma eszembe jutott az apám. Tudom, már sokat írtam róla, de jelen helyzetemben nem tudott nem az eszembe villanni. Emlékszem, hogy annak idején naponta többször is nyomatékosította bennem, hogy engem sosem fog szeretni senki. Mert nem érdemlem meg. Mert nem vagyok elég jó. Ezen pedig anyám túlkompenzáló szeretete sem tudott segíteni, sőt! Az egyik oldalon elutasítást kaptam, mintha jégveremben élnék, a másik oldalon pedig fuldokoltam, kapálóztam, mintha elkapott volna egy láthatatlan gépszíj, és nem is akart elereszteni, amíg tizennyolc éves nem lettem, és el nem költöztem otthonról. Egyik sem volt jó. Talán ez az oka annak, hogy én nem akarok gyereket. Fogalmam sincs, meg lehet-e tanulni jól szeretni. Képtelen vagyok elképzelni a vasárnapi, forró almás pitétől illatozó konyhát, az ebédlőasztalnál várakozó, desszertre éhes lurkókkal. Az én világomban nem létezik meleg családi otthon, ahol szeretetben és harmóniában él együtt anya, apa, gyerekek.

Mindenesetre figyelemre és törődésre éhes fiatalként fájó volt ezeket a szavakat hallani az apámtól, felnőttként pedig még inkább, már csak azért is, mert egyre inkább beigazolódni látszott a baljóslatú jövendölés. No lám, mégsem váltam szerethető felnőtté, hiszen mindezidáig képtelen volt rá bárki is. Egészen csütörtökig, még csak nem is utalt rá Milán sem. Bizony ám, még akkor sem mondta nekem, hogy szeret, amikor megkérte a kezemet. Sosem beszélgettünk erről. Ugye, milyen érdekes? Hogy nem kell szavakba foglalni ahhoz, hogy egy érzés létezzen, mégsem érezzük teljesnek a létét, amíg ki nem mondja nekünk az, akitől a legnagyobb szükségünk van rá. Azért legyünk őszinték, ha az ember lánya az interneten keresztül szerez először tudomást arról, hogy a férfi viszont szereti, az azért nem az igazi.

2014. augusztus 10. (vasárnap)

Ez az utolsó bejegyzésem, de azért igyekszem nem bő lére ereszteni a búcsút. Milán és én végre kibékültünk, a kimondandó dolgok kimondásra kerültek, és ez nekem most bőven elég. Az esküvőt jövő nyáron tartjuk, addigra Dorina is nagykorú lesz, így lehet a tanúm. Sokat kell még tennem a kapcsolatunkért, hogy igent mondjon rá. Átgondoltam a jövőmet, és úgy határoztam, egy időre abbahagyom a média szakot, dolgozni kezdek, és jövő januártól megpróbálkozok a pszichológia szakkal. Vannak konkrét terveim is, amiket régóta dédelgetek, és talán épp itt az ideje, hogy rátérjek a nekem kijelölt ösvényre. Milán nagyon örült a döntésemnek, úgy láttam rajta, megkönnyebbült. Új élet, új célok.

Nem tudom szavakba ölteni, hogy mennyire hálás vagyok mindenkinek, aki velem volt az elmúlt nyolc évben, és a leírt szavakon keresztül nyomon követte a viszontagságokkal bőven megrakott életemet. Elérkezett azonban az a pont, amikor be kell fejeznem az önsajnálatot, amit ennek a blognak az írása is reprezentál, és tovább kell lépnem. Vannak ugyanis dolgok, amiket megosztunk másokkal, egy szerettünkkel, vagy éppen mindenkivel, és vannak dolgok, amiket magunkban őrzünk mindörökre. Én pedig leplezetlenül kiterítettem előttetek az életemet, de búcsúzóul megosztok még valamit veletek, amit senki sem tud: életem leginkább féltve őrzött titka drága jó nagymamám különleges túrós laskájának a receptje. Ez az egyetlen, amit sosem fogok elárulni senkinek. Legyen ez a zárszó! Ég veletek!