Valakinek halnia kell

A lemenő nap olyan nem várt hirtelenséggel bukott le a horizont alá, hogy gyakorlatilag el is felejtette narancsszínűre festeni a kopott városképet, helyette rögvest szürkület telepedett az épületekre, fokozva a már amúgy is előnytelen színezetüket. A helyi zsivány egykedvűen üldögélt fekete lova hátán. Illetlenül megszívta az orrát, míg táltosnak egyáltalán nem nevezhető paripája együtt érzőn fújtatott egy nagyot. Amilyen a gazda, olyan a ló is, ugyebár.

A nemrégiben vívott párbaj, a holtan összeeső ellenfél, és a győzelem érzése mámorítóan hatottak rá, ereiben egyre erősödve kezdett tombolni a kielégülés utáni vágy égető érzése. A szúrós tekintetű, bárdolatlan lókötő ezért megigazította kalapját, sarkantyúját durván az állat véknyába döfte, és ügető tempóban megindult, hogy elvegye azt, ami jár neki.

 A súlyos retesszel zárt tömör faajtón keményen koppantak a férfi öklének bütykei. A három nagy ütést követően el kellett telnie egy kis időnek, mire a súrlódó hang jelezte a zár feloldását, és a lassan nyíló bejárati ajtó felfedte a mögüle kitekintő asszonyság színesre festett arcát.

– Igen? – kérdezte goromba hangon a hölgyemény, mozdulatai azonban vérbeli eleganciáról árulkodtak.

– Marionhoz jöttem – felelte a határozott hang tulajdonosa, aki maga is komoly ellenszenvet érzett a nő iránt.

Aztán erőteljesen megvakarta a szakállát, s a madám csak remélni merte, hogy nem a tetvek telepedtek meg a bozontos arcszőrzet legmélyén. Hiába azonban a bizalomgerjesztőtől oly messze álló ábrázat és az irányából áradó, disznóólhoz hasonlatos szag, az arany az mégiscsak arany, ráadásul sosem elég belőle. Az üzletnek mennie kell, így hát az ajtó szélesre tárult, s a rosszarcú férfi bebocsátást nyert.

A férfi forró ajkai vággyal telve tapadtak a kecses, női nyak finom bőrére. Amikor a zabolátlanul mozgó, fürge nyelv végigsiklott a tarkó irányába, elgyengülő sóhaj tört elő a korallszínűre festett ajkak közül.

– Ne csináld, Sam. Tudod, hogy nem lenne szabad itt lenned – figyelmeztette a férfit, majd megadóan hátravetette a fejét. Ilyen az, amikor a kiejtett szavak, és a testbeszéd szöges ellentétben állnak egymással. Sam pedig, ízig-vérig férfi lévén inkább az izgalomtól fel-felnyögő hangra, a ziháló lélegzetvételre, és a karjai közt elgyengülő női test mozdulataira figyelt, nem pedig a sután előtörő mondatokra. Ez pedig öreg hibának bizonyult.

– Kulcsra zártam az ajtót – lehelte a férfi, miközben a gombok feladták a küzdelmet, és a marokkal szétfeszített fűzős ruhadarabról pattogva röpültek le a szoba fával borított padlójára. Szerteszéjjel gurultak, de ez senkit sem érdekelt. A mozdulat nyomán feltáruló keblek őrjítően hatottak Samre, azonnal közéjük vetette az arcát, és morogni kezdett, mint egy vadkan. Lakatos Marion, kinek legfőbb erényét régóta nem őrizte már egy zár sem, önfeledten felkacagott, majd két tenyerébe fogta a férfi arcát, felvonta, és szenvedélyesen megcsókolta.

– Szeretlek, te bitang – búgta játékosan, és fejtegetni kezdte róla a fehér vászoninget, felfedve ezzel a már jól ismert, sűrű bozonttal borított, erős mellkast.

– Én is… - kezdett bele Sam, a mondatot azonban már nem volt lehetősége befejezni.

A vékony ajtó recsegve-ropogva vágódott be, és mire a sarkantyútól csörgő kígyóbőr csizmák a padlón koppantak, a puskapor is berobbant, a golyó pedig éles süvítéssel lövellt ki a revolver csövéből. Égett szag tört elő a fegyverből, mögötte pedig, az előszökő füst homályában Sistergő Tom kócos szakállal keretezett arca rajzolódott ki.

– Kopp! Kopp! – vetette oda gúnyosan a férfi, akinek már úgy alapjában véve is szokása volt előbb előkapni a fegyverét, s csak utána köszönni. Marion ekkortájt kezdett csak felocsúdni, a döbbenettől torkára forrt a sikoly is, ezért próbált nyelni egyet, de olyan száraznak érezte a száját, mintha sivatag lapult volna meg benne.

– Elment az eszed? – rivallt rá Sam, a falba fúródó golyó felé tekintve. Nehezére esett megtalálni az ide illő hangerőt, mivel időlegesen megsüketült a lövés robajától. Kezével igyekezett elállítani a vérzést, de láthatóan nem járt vele valami nagy sikerrel, ujjai közül minduntalan kifolydogált a forró nedv.

Már nem izzott a vágytól, inkább tombolt a dühtől. A lány gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét, és felkapott a frissen megvetett ágyról egy kisebb méretű párnát, majd Sam lelőtt fülére tapasztotta.

– Szevasz, öcsi! – dörmögte Sistergő Tom, aki nevét is onnan kapta, hogy kezében minduntalan füstölgő puskacső sistergett. – Dolgom van a hölggyel! Kotródj innét!

Sam önérzetességét ez már sokkalta jobban bántotta, mint a rútul keresztülpuffantott fülkagylója, ezért leeresztette a kispárnát, és acélos testtartással Tom elé vonult.

– Te! – mutatott bátyja felé véres ujjával. – És én! – folytatta. – Holnap reggel, kakaskukorékoláskor, a bordélyház előtti téren. Végérvényesen pontot teszünk az ügyre!

Tom elsápadt a szavaktól, habár a dús arcszőrzet, és a mélyen a szemébe húzott karimás kalap nem engedte ennek még csak halovány jelét sem láttatni. Egy olcsó lotyó miatt nem szívesen eresztett volna golyót a saját testvérébe. Pláne nem egy ilyen masszív, női szem számára felettébb kívánatos mellkasba. De mit lehet ilyenkor tenni, csak nem futamodhat meg egy ilyen ultimátum elől.

– Ma már kiontottam egy életet – fenyegetőzött Sistergő Tom.

– A holnap akkor az én napom lesz – replikázott rá az öccse.

– Ér ez ennyit? – Tom a háttérben meghúzódó, ébenfekete hajó örömlányra értette a célzást, aki halálra vált arccal szemlélte a drámai testvérharcot.

– Még többet is! – biztosította róla minden kétséget kizáróan Sam, majd nyomatékosítva döntését egy lépéssel közelebb lépett a másikhoz. – Holnap. Addig pedig egy ujjal sem érsz hozzá, különben álmodban ér a halálod, majd fellógatlak, és megnyúzlak, mint egy szarvasbikát!

A hajnali levegőben por szállingózott, az enyhe szél ördögszekeret görgetett maga előtt. A messzi távolban húzódó erdőrengeteg sejtelmesen sötétlett. Nem gyűltek össze sokan a téren, de éppen elegen ahhoz, hogy rendezett sorfalat állhassanak. Közöttük ácsorgott Lakatos Marion, idegesen topogott, és félő pillantásokat vetett a nem messze tőle kíváncsiskodó madám irányába. Arra gondolt, mennyire is gyűlöli ezt a kegyetlen, kizsákmányoló nőszemélyt, és hogy ezen érzését most csupán a Sam iránti féltése képes felülmúlni.

A testvérpár középen állva, gyanakvó pillantásokkal méregette a másikat. Jobb kezük a törzsük mellé engedve várakozott, készen arra, hogy amikor eljön a kellő pillanat, szélsebesen ráfogjanak a fegyvertokokba csúsztatott revolverek markolatára. A templom harangja ekkor visszhangozva kongani kezdett, a térre némaság telepedett, és a forróság ellenére kihűlni látszott az erekben a vér. Pedig ekkor még senki sem halt meg.

Egy szempillantás sem telt bele, és a két fegyver szinte egyszerre dörrent fel a síri csendben. Sistergő Tom rutinos mozdulattal rántotta elő legjobb bajtársát, Sam pedig szintén éppen akkor, ámde ügyetlennek tűnő karmozdulatokkal tette ugyanezt. Az egyik golyó célba talált, a másik elsüvített a messzeségbe. Az élettelenné vált test a mellkasán tátongó sebbel a homokkal szennyezett földre hanyatlott, s azon nyomban ontani kezdte magából a frissen kiserkenő vért. A tömeg zavartan nézett össze. A fiatal ifjú, becsületes nevén nevezve, Mesterlövész Sam, eltette a fegyvert. Marion könnyes szemekkel egyszeriben előtte termett, és úgy csüggött rajta, mint egy jól megérett, kerek alma a fán.

– Hé, öcskös! Sajnálom a füledet – veregette meg Sistergő Tom a fiú széles vállát. Sam óvatosan lefejtegette a nyaka köré tekeredett női karokat, és gyengéd csókot lehelt a kézfejekre.

– Fátylat rá – fordult bátyja felé.

– Mondhatni, szép lövés volt. – Tom igyekezett fukarkodni a dicsérettel, habár tudta jól, hogy Samnél pontosabban célzó fegyverforgatót nemigen hordott még hátán a föld.

– Sok boldogságot – vetette oda mellékesen, és meg sem próbált úgy tenni, mintha komolyan gondolná. A turbékoló pár látványától felkavarodott a gyomra. – Szükségem van egy kis erősítőre. Meghívlak titeket. Igyunk!

Amint a szalon felé haladtak, még odatekintettek a kivérzett madám tetemére.

– Elnézést kérek, rettentően rosszul célzok – mentegetőzött Sam a tömeg felé, de az ott ácsorgó emberek még mindig nem értették a lényeget.

– No, ezzel se lesz már több bajunk – bökött a madám felé Tom.

Elégedettek lehettek, mert minden a tervek szerint zajlott, éppen úgy, ahogyan azt tegnap este megbeszélték. Mert itt, a vadnyugaton, a párbaj csak akkor párbaj, ha valaki meg is hal, de őszintén szólva, nekik most éppenséggel nem volt hozzá kedvük. Szerencsére akadt jelöltjük, így a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. A madám talán másként vélekedne erről, de őt érthető okokból nem kérdezték meg.