Családi mese

1.       1. „Itt a vége…”

Már nyolc órája úton voltunk. Ez alatt kétszer álltunk meg, és én háromszor próbáltam megszökni. Legutóbbi alkalommal már a száguldó autóból akartam kiugrani. Nem, nem volt szándékomban meghalni, de mindig eljön az a pont, amikor drasztikus módon kell hangot adni a kétségbeesettségnek. És én nagyjából két órával ezelőtt döntöttem úgy, hogy ez a pont elérkezett.

Azóta egy szót sem szólt hozzám. Láttam rajta, hogy még mindig haragszik rám. Izmainak tónusa nem volt árulkodó, kimért ábrázata rezzenéstelenül, már-már élettelenül meredt előre, én azonban észrevettem, hogy ajkait kissé összeszorította, és biztosra vettem, hogy legbelül ezer és ezer gondolat cikázik benne. Mentségére legyen mondva, igazán komolyan vette a munkáját, mert fél másodpercig sem habozott, és még azelőtt elkapta a karomat, mielőtt nekicsapódtam volna az alattunk száguldó úttestnek. Azóta is időnként lopva felé pillantottam, de minduntalan a vívódás apró jeleit vettem észre rajta. Habár még csak alig tíz órája ismerem, még sosem láttam ilyen mérgesnek. Nem állt neki valami jól.

Kínomban csavargatni kezdtem a hajamat, a világosbarna lokni lágyan kígyózott az ujjaim körül, majd egy teátrális sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Kissé színpadiasra sikerült, beismerem, de muszáj volt valamit csinálom, mielőtt megőrülök ettől az áldatlan állapottól. A szemem sarkából figyelve vártam, lesz-e bármi hatása az iménti próbálkozásomnak. Némi időnek el kellett telnie, majd ő is erőteljesen kifújta a levegőt a tüdejéből. Valamelyest megnyugodtam, és unottan piszkálgattam tovább a hajtincset mindaddig, amíg az utolsó vékony szál is ki nem szökött a kezemből. A fejemet hátravetettem a kocsiülés háttámlájának, és figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Annyira nem érdekelt, hogy az már fájt. A sebességtől az út menti fák lombjai szinte eggyé olvadtak a szemem előtt, aztán azt vettem észre, hogy szinte belefájdul a fejem a látványba. Újra rápillantottam, picit engedett végre az arca szorításából. Majd megszólalt.

- Szóval… halálvágyad van? – kérdezte szemrehányóan, és akkor végre rám nézett.

- Nincs – válaszoltam őszintén, mint már korábban említettem, eszem ágában sem volt meghalni, a szükség azonban nagy úr, és ez gyakorta felülírja a józan ész irányelveit.

- Értem. Csak gondoltad, szívsz egy kis friss menetszelet, miközben rákenődsz az aszfaltra?

- Maga gúnyolódik velem? – kérdeztem, bár ez inkább megállapítás volt, semmint valódi kérdés. – Ez csak költői kérdés volt, ne is foglalkozzon velem. – Elkapta a fejét, és az útra szegezte a tekintetét. Ismét sikerült felhúznom. Tisztában voltam vele, hogy nem vagyok egy könnyű eset, de őszintén megvallva, nem is állt szándékomban azzá válni.

- Miért akartál kiugrani, ha nem akarsz meghalni? – tette fel a kérdést nagy sokára. Végignéztem rajta, de úgy tűnt, komolyan gondolja. Egy kis ideig még mérlegeltem a lehetőségeimet, és hogy mit is válaszolhatnék erre, végül csak tömören rávágtam:

- Pont azért!

Egy pillanatra felém hunyorított a gyanakvástól összeszűkült barna szemeivel, majd újra a szélvédőn túli világot kezdte fürkészni. Talán gondolkodott a válaszon, talán bogarat ültettem a fejébe, de az is lehet, hogy rögtön elhessegette a baljóslatú megjegyzést, mindenesetre belenyúlt a nadrágja oldalzsebébe, és ujjai között tartva az apró kulcsot, felém nyújtotta.

- Leveheted. Ha újra kedved támadna ajtónyitogatósat játszani, magadra maradsz. Érthető voltam?

Némán a kulcs után nyúltam, de nem engedte el.

- Érthető voltam? – ismételte meg nyomatékosabban, és olyan szigorúság áradt belőle, hogy akaratom ellenére is magamban tartottam a szarkasztikus gondolataimat.

- Jól van, felfogtam – válaszoltam duzzogva. Kezének izmai erősen ráfeszültek az apró fémdarabra, mintha satuba szorították volna. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy komolyan gondolta, bár nekem sem állt szándékomban megkísérelni a korábbi manővert. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy még idejében visszarántott a kocsiba. Bíztam benne, hogy így lesz, de ismételten azért nem alapoznék a becsületes munkamoráljára. Ekkor engedett egy kicsit a fogáson, és elvettem a kulcsot.

- Hová tegyem?

- A kesztyűtartóba.

Engedelmesen kinyitottam a lenyíló ajtót, és betettem a bilincset a többi kacat mellé. Közben a feltűnést kerülve elraktároztam magamnak a kesztyűtartóban található dolgok listáját, hátha a későbbiekben szükségem lenne onnan valamire. Alig kattant vissza a műanyag zár, máris nyújtotta a tenyerét.

- A kulcsot – utasított, de a helyett, hogy a kezébe ejtettem volna, inkább óvatosan visszacsúsztattam azt az oldalsó zsebébe. Erre láthatóan nem számított, és nem is tetszett neki túlságosan ez a fajta közvetlenség, de csak a fejét csóválta, és végül nem tette szóvá. Belül megmosolyogtatott a tény, hogy sikerült zavarba hoznom.

Kényelmesen befészkeltem magam az ülésbe, és az autó monoton duruzsolásától majdnem elszenderültem. Már ő is kezdett fáradni, jobb kezével helyben tartotta a kormánykereket, a bal ujjbegyeivel pedig a halántékát nyomkodta. Azt is tudtam, hogy több pihenőt már nem fogunk tartani, innen már egyenesen a végállomásra tartunk.

- És miből éltél meg az utcán? – tette fel a kérdést. Váratlanul ért. Kipattant a szemem, és éreztem, hogy a pulzusom felgyorsul. Ő rám pillantott, és bár nem láttam rajta rosszallást, ezirányú kíváncsisága mégis rosszul érintett.

- A legtöbb lány a testét bocsátja áruba. Erre gondolt? – kérdeztem keményen, és ha akartam volna sem tudtam volna elrejteni a támadó élt a hangomból.

- Nem. – Határozott válasza elbizonytalanított. – Kétlem, hogy te ezt csináltad volna.

Ekkor gúnyosan felnevettem. Nahát, egy fél napos ismeretség, és máris olyan eszeveszettül sokat tud az életemről. Micsoda emberismerő.

- Nahát, nem is gondoltam, hogy ilyen jól ismer.

- Nem kell ez a dühödt szarkazmus, nem vagyok rá kíváncsi. Az életedre sem. Úgy értettem, hogy nem tűnsz olyannak. Ennyi – zárta le a témát.

Ettől felment bennem a pumpa. Hogy tessék? Nem kíváncsi az életemre? Rendben, de ez esetben nem kellene ilyen személyeskedő kérdéseket feltenni. Na és hogy nem tűnök olyannak? Miért, milyennek tűnök?

- Olyannak? Mégis milyennek? – csattantam fel. A szemem szikrákat vetett a sértettségtől. Nem gondoltam ugyan, hogy ebben a rozoga autóban összezárva mi majd olyan remek kebelbarátokká válunk ez alatt a néhány óra alatt, mégis megvallom, bántottak a szavai. Feldühített, mert azt éreztette, hogy ő valamiféle felsőbb hatalommal rendelkezik velem szemben. Tisztában voltam vele, hogy tévedek, de időnként elöntenek olyan érzések is, amiket szívesebben tudnék inkább magamon kívül, mint magamban.

- Te… - kezdte bizonytalanul, aztán megtorpant. Talán a megfelelő szavakat kereste. Talán megérzett valamit a megbántottságomból, vagy esetleg azon tűnődött, kikaparom-e a szemét, ha ez után még valami sértőt talál mondani. Teljes felsőtestemmel felé fordultam, amennyire csak a biztonsági öv engedte, és az arcába bámultam. Na, most merje mondani, milyen is vagyok.

- Benned van… - fogalmazta újra mondandóját, és felém nézett. Rám nézett. Na, mi van bennem? Gyerünk, bökd csak ki, legyen benned ennyi mersz! Túl sok őrület? Hevesség? Erőszak? Makrancosság? Ugyan mi van bennem, ami ennyire alkalmatlanná tesz még a prostitúcióra is?

Nem mozdult felém, csak egyenesen a szemembe nézett, és úgy folytatta:  – Tartás.

Megvárta, hogy megértsem a szavakat, és akkor visszakapta a tekintetét az előttünk elterülő, véget nem érőnek tűnő útra. Én pedig úgy maradtam, felé dőlve, harci pozícióban, és csak lassan, nagyon lassan ereszkedtem vissza.  Hátamat ismét nekitámasztottam az ülésnek, de a testem merev maradt, képtelen voltam kényelmesen ellazulni.

- Nem erre számítottál – mondta halkan. Komolyan, mintha egy fél mosoly jelent volna meg az arcán. Ez a fickó mulatott rajtam.

- Meglepett – ismertem be. – Maga mulat rajtam? – ráncoltam a szemöldököm önérzetesen.

- Nem – hazudta, aztán újra elmosolyodott. Olybá tűnt, hogy nem csak az éhség miatti hallucináció okán véltem felfedezni benne az emberi érzés szikráját. Egy mosoly. Mondhatnám, hogy remekül állt neki, és a látvány ragyogó fénnyel árasztotta el az autó egyre szűkebbnek tűnő belső terét, de a valóságban inkább groteszk volt. Aztán a következő percben tova is lett a jókedv, és újra a tőle megszokott komoly, kimért hangon szólalt meg.

- Szóval, miből éltél meg?

Folyt. köv.