Szmokingtalanul

A jegesen világító Hold kényelmesen ült bele az éjszakai égbolt fekete bársonyszékébe.  Lopott fényét baljóslatúan szórta szét, széles arcára a mély unalom reszelős barázdákat vont. Száját húzogatta egész álló éjjel, erőteljes töprengését csak ritkán szakította meg. Ilyenkor ásított. Mire a műszakváltó társ, a pöffeszkedő Nap feltűnt az égen, az elhatározás már úgy megért benne, mint meggy a meggyfán, nyár közepére…

Történt mindez régen, réges-régen, nagyjából négyszázezer kilométernyi sétával ezelőtt, és még egy kicsivel korábban.

Az étterem kajla hátú recepciósának már akkor elkezd derűbe szállni az arca, amikor mögötte gyötrelmesen meginog a kedves vendégek borospoharainak tartalma, a bejárat felé mozdul el a hosszúkávé a csészékben, a buborékos víz az átlátszó üvegekben, és apró hullámokat vet a kálákat tartó vázában a folyadék. Aztán nyílik is a súlyos fémajtó, és a díszes pingvinruhában feszítő fiatal fiú arca menthetetlenül széles mosolyra húzódik.

– Szép estét! – lépeget a pulthoz a nagydarab vendég, viszonozva a kedves fogadtatást.

– Szia, Hold! – köszönti a fiú. – Tudtam én előre, hogy jössz!

– Á, igen, ez a vonzódás elég árulkodó.

– Nekem mondod? – búgja kihívó pillantások közepette a tudvalevőleg meleg ligában játszó recepciós fiú, de van ebben azért nem kevés makrofília is.

Hold oldalra biccenti a fejét és elbűvölő pillantással nyugtázza a hallottakat.

– Mondd csak, lenne nekem egy szabad asztal?

– Jaj, Hold, tudod, hogy nem lehet – affektál tovább a fiú, és lassan csóválni kezdi a fejét.

– Tehetnél kivételt… csak most az egyszer – hajol közel hozzá. Arcuk majdnem összeér.

– De nincs rajtad szmoking, Hold! – horkan fel színpadias felháborodottsággal, majd kecses csuklómozdulatokkal gesztikulálva végigméri a hiányos öltözetet.

– Nem kapni a méretemben – súgja oda kissé szégyenkezve, majd hamar visszahozza megnyerő stílusát. – Csak úgy dagad bennem a szeretet.

Több se kell a fiúnak, a szép szavak meglelik helyüket a szívében, és nyomban talál is egy remek asztalt, ahol Hold jóízűen megvacsorázhat. A mogorva kedvű vendégtársaknak azonban nem is kell ennél több, menten előkúsznak belőlük a rosszalló megjegyzések és sustorgó hangok szöknek az ínycsiklandó főfogások illatával megtöltött levegőben.

– Láttad mekkora arca van? Alig fért be az ajtón!  – mondja egy maga is felettébb kalácsformájú képpel bíró dundi alak – olyan diakónusféle – a feleségének az asztal felett.

– A külföldiekkel mindig kivételt tesznek – zsörtölődik egy középkorú hölgyemény is oldalágról.

– Csak azért jöhetett be szmoking nélkül, mert fehér! – mondja fennhangon egy arab származású férfi az afroamerikai származású asztaltársának. – Bezzeg, ha mi lettünk volna…

– Jaj, emberek – próbálja Hold csitítani a jelenlévők hangulatát – engem sem a sarki szél fújt ide, csak betértem vacsorázni, mint mindenki más. Hoppá, elnézést a kilengésért, nem volt szándékos – mentegetőzik nyomban, amikor a szomszédos asztalnál egy teli pohár méregdrága fehérbor kissé kifut az üvegkehelyből, majd kényelmesen helyet foglal a fehér vászonnal borított széken. – Hol is tartottam? Szóval nem vagyok én sajtból, csak az a fránya bárányhimlő… ezért ez a sok kráter, de nem kell félni, nem fertőzök. Az én asszonykám pedig így is szeret engem, csak tudják, sok a dolga. A gyerekek… folyton szerteszéjjel keringenek mind, nem könnyű ám a megfelelő pályára terelgetni őket. Olyan hamar felnőnek, – ömlik belőle a szó, mint aki ezer éve nem beszélt senkivel – kész szerencse, hogy ragaszkodó mind, különben fájna is miattuk a fejünk rendesen. Amúgy sem könnyű manapság senkinek sem. – Azzal egy terebélyes szalvétát illeszt az ölébe. – A feleségemnek új mániája van. Akar egy Minit! Mondom neki, drágám, én a csillagokat is lehozom neked! De nem! Ő egy Minit akar! Értik ezt? Mintha abba a dobozba bárki is beleférne. Most egy kicsit neheztel rám, mert vettem egy egyterűt. Az asszonyságokat igen nehéz megbékíteni. El sem jött velem vacsorázni. Hm… – szakítja meg egy pillanatra a szóáradatot, csak hogy leadhassa a rendelését a pincérnőnek.

– Egy tál spagettit kérek – választ nyomban anélkül, hogy belepislantana az étlapba – Kell a szénhidrát – magyarázza, majd kuncogóra vált – nehogy elfogyjak még a végén.

– A lányom meg akar egy kutyát – fordul vissza ismét a hallgatóság felé. Úgy monologizál, mintha egy panasz-tribünön állna. – Mindig mondom neki, hogy a kutyák folyton ugatnak, de nem érdekli. A fiamnak meg víziszonya van, nem is értem miért, az egész család imádja a tengert! Olyan jó magukkal beszélgetni, el sem hiszik, milyen elnyomásban vagyok otthon.

– Ezzel én is így vagyok, öregem! – horkan fel mögüle egy ősz hajú fickó, a szeme körül sokasodó szarkalábak pont alá is támasztják az elhangzottakat. – Négy nővel élek együtt! – A biztonság kedvéért mutatja is a számot az ujjaival. Nehogy félreértés essék. Hold együtt érzőn bólint. – No de – nyeri vissza a hangját ismét az ősz hajú – hallom jön maguknál az újabb csemete! Gratulálok!

– Igen, igen – válik kicsit sápataggá Hold. Hiába, van, amitől sehová sem lehet elmenekülni. A kötelezettségek, ugyebár. Végül zavartan felkacag. – Már most olyan az asszonyság, mint egy törpebolygó.

– Nah! – horkant fel az ősz hajú. – Ennek örülni kell!

– Örülök neki! Mi az, hogy! Csak hát tudják… – mentegetőzik, pedig igazán semmi szükség rá – még mindig ott a devizahitelünk is. Túl nagy rajtam a nyomás…

Hümmögés hallatszik az étteremben. A többi vendég kezében már percek óta áll a villa meg a kanál. Nyilván a felismeréstől. Hogy valahol mind egyformák vagyunk.

– Egy kis klímaváltozás, az kellene magának! Új atmoszféra.

– Meglehet. Meglehet – dünnyögi maga elé Hold, amikor a pincérnő elé helyezi a nagy tál spagettit, majd jó étvágyat kívánva hozzá, magára hagyja. – De most nekem ennyi is elég – jegyzi meg, azzal jóízűen neki is lát a finom falatok elfogyasztásának. Az evőeszközök csilingelve koccannak össze, mintha égi zenekar játszana.

Senki sem hőbörög. Senki sem zavarja tovább Holdat a nyugodt vacsora elfogyasztásában.

Az emberek roppant figyelmesek tudnak lenni. Akkor is, ha nincs rajtad szmoking.