Műhelytitkok

„Minden irat fontos. Úgy, ahogy az emberek is. Mind fontos, habár mindig akad közte fontosabb, és mindig akad olyan, amelyik elvész a süllyesztőben. Nincs ezzel egyébiránt semmi gond. Ilyen az élet.”

 (Idézet Wilhelm Young Elveszett kézirat című könyvéből, amely sosem kerülhetett nyomtatásba)

Képzelj magad elé egy kerek arcú, köpcös, középkorú férfit. Vékony fémkeretes szemüveggel az orrán, felette pedig őszbe futó szőkésbarna frizurával. Megvan? Nos, ez vagy te, amikor a tükörbe nézel. Jobb, ha már most tudod azt is, hogy nem vagy valami szerencsés típus, és ha ez még nem lenne elég, akkor azt is elárulom, hogy ez a történet nem rólad szól. De veled kezdődik. Na, lássuk csak.

Negyvenhárom éves vagy, pocakos, ahogy azt már korábban említettem, és jelen pillanatban forr benned a méreg. Nem az életkorod, vagy a testsúlyod miatt, mert azokkal már jóval ezelőtt megbékéltél. Egészen más oka van. Képzeld el, hogy kipirulsz. Vékony erek színezik az orcádat, és a forróság áramütésként fut végig a testeden. És most képzeld el mellé azt is, hogy éppen magadból kikelve ordítasz.

- Ez egy nagyon értékes kézirat! – üvöltöd, majd húsos tenyereddel keményen rácsapsz az asztalra. Mintha meteor csapódna le a közelben, az írószerek, dossziék és papírhalmok egy pillanatra a levegőbe repülnek, és azzal a lendülettel nagyot ugrik székében az asszisztens hölgy is. Merthogy ő asszisztens hölgy, nem pedig titkárnő, aki volt olyan szívélyes, hogy erről rögtön az első találkozáskor tájékoztatott téged. Egyébként kedves kis pofija van, nyoma sincs rajta türelmetlenségnek, habár látszik a tekintetén, hogy most már kicsit azért megszeppent a vehemenciádtól. Ettől megenyhülsz némiképp, és igyekszel visszafojtani magadban a tajtékzó dühöt.

- Kisasszony, értse meg, – zihálod, majd közelebb hajolsz hozzá az asztal felett, és szürke szemeibe mélyeszted a pillantásod – benne van az egész életem! Kérem! Segítsen nekem! – Reméled, hogy a könyörgő szavak mögül nem hallani ki a rémületet és a kétségbeesést, amely épp készül eluralkodni rajtad.

- Nem tehetek semmit – suttogja finom vonalú szemöldökét felhúzva, és hogy biztosan értsd is, egy nagy ívű mozdulattal színpadiasan széttárja előtted a két tenyerét. Ismét elkap az indulat. Látszik is rajtad, mert a már amúgy is vörös arcod püffedni kezd, és a veríték hideg cseppjei azonnal kiülnek a homlokodra. Remegésnek induló kézfejedet rögtön használatba veszed, hogy letöröld vele az izzadságot.

- Kívánja, hogy kikísértessem? – ajánlja föl készségesen a segítségét az asszisztens hölgy, miközben egy kiszőkített hajtincset csavargat szórakozottan az ujjai között.

A sötétség fátyolként próbál rátelepedni a tudatodra. Ellenállsz, ahogy csak bírsz, és szótlanul biccentesz, hogy elutasítsd a kedvesnek éppen nem nevezhető felajánlást. Kitámolyogsz az irodából, majd egyenesen ki a bejárati ajtón. A hűvös levegő arcul csap, ami nagyon jól esik. Igyekszel mélyet szippantani belőle, de a mellkasodat egy egyre csak erősödő, szorító érzés keríti hatalmába, amitől kapkodni kezded a levegőt. Lebotorkálsz a lépcsőfeljárón, és közben olyan erősen kapaszkodsz a díszes kovácsoltvas korlátba, hogy elfehérednek az ujjaid.  

A járdára leérkezve kezded valamelyest jobban érezni magad. Időnként még tompán beléd nyilall a fájdalom a lapockád és a szíved környékén, de legalább már nem érzed úgy, mintha menten megfulladnál. Úgy döntesz, az autódban majd megvárod, amíg teljesen elmúlik a roham. A tőled telhető leggyorsabb léptekkel a közeli parkoló felé veszed az irányt, és csakhamar észre is veszed a ’99-es évjáratú, ütött-kopott piros kombid terebélyes farát, ahogy kilóg a sorfalból.

Ekkor egy csapzott hajú, öltönyt viselő férfi, aki éppen az aktatáskájában kutakodik bőszen, véletlenül beléd ütközik. Mintha valahonnan ismerősnek tűnne, de végül arra jutsz, hogy bizonyára csak emlékeztet valakire. Futtában elnézést kértek egymástól. Ő érdeklődik a hogyléted felől, mire a lehető legmeggyőzőbben próbálod biztosítani arról, hogy tökéletes egészségnek örvendesz. Távozóban még érzed a hátadba fúródó tekintetét. Valószínűleg még annak is szemtanúja lesz, ahogy beülsz az autódba, és bámulni kezded a hónod alatt szorongatott, összefűzött papírköteget. Aztán hirtelen hátrafordulsz, és dühödten a kocsi hátsó felébe hajítod. Mélyet sóhajtasz, hogy lelassítsd valamelyest a heves szívdobogásodat.

Aztán arra gondolsz, hogy ha itt és most meghalnál, legalább amiatt nem kellene aggódnod, hogy miből fizeted majd ki a helyi uzsorástól kapott kölcsön e havi kamatait. És akkor az sem fordulhatna többet elő, hogy fényes nappal elrabolják, majd egy fél délelőttön keresztül egy autó hátsó ülésén fogva tartják azt a személyt, aki mindennél többet jelent a számodra.

A visszapillantó tükörben ekkor egy fehér színű Honda Accord körvonalait fedezed fel. Lehunyod a szemedet, és engeded, hogy szétáradjon benned a nyugalom.

Az öltönyt viselő férfi közben idegesen kotorászik tovább a táskájában. Rendkívül fáradtnak és kimerültnek látszik. Nemrégiben tért vissza az országba, és a hosszú repülőút alatt egy szemhunyásnyi nem sok, annyit sem tudott aludni. Végül aztán feladja a keresést, és a telefonja után nyúl, miközben lendületből már fordul is vissza a parkoló irányába.

- Berger, itt Trevor – hadarja a telefonba – Igen, igen, tudom, két órát késett a járat. Megvannak az aláírások, de sehol nem találom azokat az átkozott szerződéseket. Azt sem tudom, hol áll a fejem – magyarázza, miközben sietős lépteivel lassan a parkoló végéhez ér. A vonal túloldalán ingerült szavak visszahangoznak. 

- Jól van, jól van, csak ne aggódj, már nemsokára odaérek. Szerintem csak kiesett fékezéskor a táskámból. Idefelé jövet majdnem belém hajtottak, mert ezek az idióták most szerelik a közlekedési lámpákat. Épp a kocsihoz tartok, ha megtaláltam hívlak, jó?

Válaszként értelmezhetetlen morgás hallatszik csupán, ezért elteszi a telefont, és befordul a mellékutcába, ahol leparkolt. És ezt épp jókor teszi ahhoz, hogy a szeme sarkából még láthassa, amint az ezüst színű Audija eltűnik az utca túlsó végén a kanyarban.

- Ne, ne, ne! – kiáltja, és tehetetlenségében tenyerével a fejéhez csap. – Ne! –Majd dühödten hadonászni kezd, mintha vérre menő csatát vívna a levegő láthatatlan démonaival. Amikor kitombolja magát, újra előveszi a táskájába mélyesztett telefont, és tárcsázni kezd. Miközben várakozik, idegesen fújtatni kezd az orrlyukain keresztül.

A fiatalember, terepszínű hátitáskával a vállán, teljesen váratlanul lép az úttestre egy ott parkoló teherautó takarásából. A környéken egy pillanatra mindenki felkapja a fejét az éles fékcsikorgás baljóslatú zajára. Aztán amilyen hirtelenséggel jön, úgy el is múlik az érdeklődés, és mindenki tovább foglalkozik a saját dolgával. Kivéve Sonja Millst, aki kis híján elütötte a fiút. A nő lábában úrrá lesz a remegés, és a döbbenetből végül a többi autós csillapíthatatlan dudálása téríti észhez.

- Sonja! Sonja! – hallja a szüntelen dudaszó zajában a türelmetlenül csengő női hangot, valahonnan a padló irányából. Keresgélni kezdi a kezéből kiesett telefont, és csakhamar rá is talál, mélyen az ülése alatt.

- Itt vagyok – szól bele zaklatottan, és szabad keze ujjbegyeivel masszírozni kezdi a homlokát, hogy kissé megnyugodjon.

- Egy suhanc kirohant elém – folytatja, és mint aki még mindig nem hiszi el, mi történt, csóválni kezdi a fejét. A vörös loknik lágyan követik a mozgást. A kétségbeesett hang hüledezni kezd a telefon túlsó végén, ezért Sonja rögtön a tárgyra tér. Az irritáló dudálás eközben csak nem akar szűnni, így beszéd közben gyorsan kiteszi az Audi vészvillogóját, ami a tülkölési kedvre semmiféle hatást nem gyakorol ugyan, de a kikerülési hajlandóságot legalább valamelyest megnöveli.

- Nem, semmi gond, nem kell aggódnod. Időben meg tudtam állni. – Arcán azonban akaratlanul is megrándul egy izom, ahogy arra gondol, mi lett volna, ha mégsem sikerül neki. Végül gyorsan elhessegeti a rémképet, elvégre mindenki jól van, és csak ez számít. – Nagyon hasonlított az egyik tanítványomra. Még mindig elég ideges vagyok miatta. Szóval… hol is tartottunk? – majd a válasz után kisvártatva megszólal, hangja eltűnődő. – Nem tudom, hol lehet. Legutóbb a helyettes angoltanár kereste, azt mondta elmaradása van a jegyek beírásával. Azt végül nem mondta, hogy megtalálta-e a naplójukat, vagy sem. Utána nézek, nem maradt-e véletlenül mégis nálam, rendben?

Sonja bontja a vonalat, és a telefont gondosan beteszi a táskájába. Amikor úgy érzi, kellően lecsillapodott, kikapcsolja a vészvillogót, és hamar visszacsatlakozik a forgalomba. Sikerül viszonylag gyorsan felvennie a közlekedés ritmusát, de hogy biztosra menjen, némi dallam reményében bekapcsolja a rádiót.

Kissé csalódottan veszi tudomásul, hogy zene helyett a műsorvezető éppen arról számol be, hogy ma hajnalban nyoma veszett egy hajózási feljegyzésnek, amelyet eddig a Hajótöröttek és Bárkák elnevezésű kiállításon tekinthettek meg a látogatók. A hatóságok szerint vélhetően ellopták a dokumentumot, holott a hiányzó feljegyzés csupán eszmei értéket képvisel.

Sonja erre már oda sem figyel, mert a fejébe makacsul befészkeli magát egy ismerős melódia, és dúdolni kezdi.

- Kapcsold már ki azt az átkozott rádiót, megőrjít – mordul fel hirtelen a fehér gépkocsi sofőrje, mire a mellette ülő tagbaszakadt társa hangtalanul engedelmeskedik. – És vedd már le azt az átkozott sapkát, úgy nézel ki, mint valami bűnöző!

- Mert az vagyok – motyogja maga elé Mike, a helyi uzsorás főállású izomembere, aztán egyetlen mozdulattal megszabadítja kopasz koponyáját a fekete fejfedőtől. Bal kezével hanyagul hátradobja, és a ruhadarab hangtalanul a hátsó ülésre hullik, egyenesen az ott heverő papírhalom tetejére.

- Ezekkel mi legyen, főnök? – biccent fintorogva a hátsó ülés irányába.

- A papírokra gondolsz? – A volán mögött ülő férfi érdektelenül vonja meg a vállát. A mozdulattól jól láthatóan megfeszülnek az izmai. – Mi lenne? Majd kidobjuk valahol.

Szótlanul haladnak tovább, kis idő múltával azonban Mike mocorogni kezd az ülésben, mintha kényelmetlenül érezné magát. A férfi izgő-mozgó mozdulataitól alig érezhetően himbálózni kezd az autó. Ettől Jeremy türelmetlenül a kormánykerékre csap, világos szemei vakítanak kreol bőréből.

- Most mi van? – kérdezi oldalra fordulva.

- Miért megyünk kerülő úton, főnök? – böki ki óvatosan a tagbaszakadt fickó.

A kérdéstől Jeremy széles ajkai vékony vonallá feszülnek, homlokán mély ráncok szántják keresztül a szemöldöke felett húzódó régi sebhelyet. Pillantása idegesen villan.

- Mert az a szerencsétlen erre jött – csattan fel válaszképpen. A motor erőlködve felbőg, ahogy a férfi gyorsítani kezd, mielőtt magasabb fokozatba kapcsolja a sebességváltót. – Talán azt hiszi, hogy így lerázhat minket. – Ekkor hirtelen rálép a gázra, és egészen közel hajt az előtte haladó Opel Astra hosszan hátranyúló farához. A másik autó vezetője szintén felgyorsít egy kicsit, de csak hogy elkerülje az esetleges koccanást.

- Hé, hé, hova rohansz! – kiált fel diadalittasan Jeremy, és látszik rajta, ahogy szétárad testében az adrenalin. Szemét tágra nyitja, arcára groteszk mosoly ül ki, és üldözőbe veszi a piros kombit.

- Így lekapcsolnak minket, főnök! Lassíts már!

- Eszem ágában sincs! – nevet fel hangosan, de az eszelős kacajt elnyomja a motorhang zúgása.

Két utcával később a piros Opel Astra, és az azt üldöző fehér Honda Accord épp akkor érnek a kereszteződéshez, amikor balról a Breakawayt teli torokból éneklő Sonja Mills, a közismert diplomata, Trevor Mills felesége, áthalad a zölden világító közlekedési lámpa alatt az ezüst színű Audival. Az egyik lámpa, a nemrégiben vétett időzítési hiba miatt, öt másodperccel később vált át pirosra, mint kellene.

A fémek csattanása, és az aszfalton csúszó kerekek süvítő hangja mindent áthat. Az égett gumi szaga azonnal terjengeni kezd a levegőben, a sávokat hosszúra nyúló keréknyomok éktelenítik. Aztán újabb hangzavar következik, ahogy a gépjárművek nyikorogva megpördülnek az aszfalton. Az egyik végül a villanyoszlop beton talpának csapódik. Közben fém és műanyag alkatrészek repülnek szerteszét, a roncsok motorteréből füst szökik elő. A fülsiketítő robajt követően dudaszó harsan több irányból, majd amikor az utolsó is abbamarad, egy pillanatra minden elnémul. És abban a szinte hangtalanná váló néhány másodpercben a négy ember közül egy, az, aki a baleset során kirepült az autóból, életét veszíti.

Aztán ismét felbolydul a kereszteződés, és a hangzavar folytatódik tovább.

Egy héttel később, amikor a toronyóra este tíz órát üt, Timothy Young felkapja a fejét, és riadtan körbetekint. Gyanús jeleket keres maga körül, de úgy tűnik, egyet sem talál.

Csigavér, csak az óra volt – suttogja magának nyugtatásképpen. Szakértő mozdulatokkal mászik át a kifeszített fémhálóból álló kerítés túloldalára. Sötét öltözéke szinte teljesen láthatatlanná teszi, de igyekszik gyors léptekkel körbejárni a gépjármű bontó telepet. Kétszer is végigpásztázza a lehasznált és ronccsá vált járműveket, mire megtalálja. Elemlámpájával alaposan bevilágítja a fehér Honda belső terét, majd bemászik a leszakadt ajtón. Egy pillanatra megtorpan, ahogy előtörnek az emlékképek. Rövid habozás után sikerül felülkerekednie a félelmen, és magába fojtja a nyomasztó érzést. Elvégre nem retteghet örökké amiatt, ami ott történt.

Óvatos mozdulatokkal kihalássza a hátsó ülés mögé beszorult papírokat, és sietősen a terepszínű táskájába csúsztatja őket.

Hát itt sem voltak valami alaposak a helyszínelők – jegyzi meg motyogva, de most már kár bosszankodnia ezen. Ennyi kényelmetlenséget még igazán el tud viselni. Egyébiránt pedig nem ez az első eset, hogy illetéktelenül hatol be valahová. Most legalább olyas valamit hoz el, ami valóban az övé.

Az ajtó nyitódására, és a zár kattanó hangjára riadsz fel. A kulcscsomó csörgése azonban megnyugtat. Rájössz, hogy elbóbiskoltál a televízió előtt. Feltápászkodsz, a szobaajtóhoz bicegsz, és tettetett rosszallással az arcodon várakozol, amíg be nem érkezik hozzád az előtérből.

- Ez nem lopás, csak visszavettem azt, ami az enyém – magyarázza köszönés helyett. - Muszáj volt, apa, tudod, hogy az életem múlik ezen a házi dolgozaton! Nem lett volna idő újra írni. – Azzal kiveszi a jegyzeteket a táskájából, és megindul velük a szobája felé. Mielőtt magára csukná az ajtót, még visszaszól neked.

- Sajnálom, hogy nem adták ki az Elveszett kéziratot. Szerintem nagyon jól sikerült.

Elérzékenyülsz amikor arra gondolsz, hogy most már senki sem fenyegeti az életét. És a tiédet sem.

Timothy egész éjjel ébren marad, hogy begépelje a kéziratot. Két nappal később Mills tanárnő dicséretes ötössel jutalmazza a mindenre kiterjedő kutatáson alapuló dolgozatot, amely a Kincsek a tenger mélyén címet viseli. Ezzel a fiad akár egy jó egyetemre is bejuthat.

Lehetséges lenne, hogy te, Wilhelm Young, a pánikrohamokkal küzdő, meg nem értett író, mégis csak szerencsés ember vagy? Nos, minden lehetséges.

„Az élet véletlen pillanatok sorozata. És épp úgy, mint az iratoknál, akadnak közte fontosabbak, de mindig akad közte olyan is, amely végül elvész a süllyesztőben. És hogy melyik, melyik? Ez az, amit senki sem tudhat előre. ”