Hóvirág a télben

Még emlékszem azokra az évekre. Mintha sosem fakulnának, olyan élénkek és elevenek, hogy szinte a húsomba vágnak, amikor felelevenednek bennem. Derekasan állják az idő próbáját, s képtelen vagyok kivakarni a fejemből a kínt, hogy mit veszítettem. Hogy mim volt akkor, s mim nincs most. És sohasem lesz többé.

Akkoriban az erdőt jártuk minduntalan. Akár a fagy harapdálta az arcunkat, akár a hőség gyöngyözött elő verítéket a homlokunkra, mi mentünk. Nyaranta nagy, fonott kosárba szedtük a sárga rókagombát, amiből másnap már a tűzhelyen rotyogott az ebéd. Ősszel makkot gyűjtöttünk, s az ovális magokból esténként csodás holmikat készítettünk. Telente hófödte, lankás dombok után kutattunk a vadon legmélyén, ahonnan aztán óriási hógörgetegeket gurítottunk le, majd nagy viháncolás közepette mi magunk is utána vetettük magunkat szánkóval. S ha véletlen mégsem akadt nálunk egy, mindig találtunk valamit, amire ráülve leszánkázhattunk a lejtő aljára.

És minden évben elérkezett a tavasz.

A hóvirágszedés évszaka. Sosem hagytunk ki egyetlen alkalmat sem, hogy bebarangoljunk a közeli bükkös legmélyére, és teleszedjük a markunkat ezekkel a csodás, bársonyszirmú növényekkel. Akkor még szabad volt gyűjteni.

Akkor még minden annyira más volt. Egy teljesen más élet.

Eltelt tíz év, s én mindegyik legvégén megfogadtam, hogy idén teleültetem a kertet hóvirágokkal. az volt a kedvence.

 Sosem fogom elfelejteni, ahogy rózsássá vált arccal, széles mosollyal, szemeiben huncut fénnyel pózolt a fényképezőgép lencséje előtt, hogy évről évre megörökíthessük a csokor méretét. Engem azonban sosem a virágok érdekeltek ilyenkor. Én a boldogságot szerettem látni az arcokon. Azt az önfeledt örömöt, amitől felmelegedett a szívem, és csordultig telt a mámoros érzéssel. Már rég nem éreztem ilyet.

Az életerőm elhagyott, olyan gyenge vagyok! Miért nincs rá szó? Miért lehetetlen az, hogy megnevezzem, mivé váltam?

Visszamaradott vagyok, akit a veszteség és a fájdalom megrágott, majd visszaköpött az élők közé.

Fél anya vagyok.

Egy megfosztott, fél ember, aki soha sem lehet már újra egész. Időnként elgondolkodom, miféle fentebbvaló, zsarnoki ítélőszék érzett ellenállhatatlan vágyat az iránt, hogy kiragadjon egy boldog, gyermeki lelket ebből a világból, azok közül az emberek közül, akik mindennél jobban szerették őt. Tudom, roppant igazságtalan vagyok, de valahol muszáj némi vigaszt keresnem, ha tudom, hogy nem találok, akkor is. Legalább meg kell próbálni!

Enyhe a tél. Még csak február közepe van, de éled az élővilág. Zajong a természet, rügybe borulnak a lecsupaszított ágak. Még nem kelt fel a nap, de keleten már melegen fénylik az ég alja. Kitekintek az üvegajtón, és a kertet apró kis növények lepik el.

Tavaly végre megtartottam a fogadalmamat. Ősszel, könnyek között dugdostam el az apró hagymákat a kert minden egyes szegletébe, s most szinte fehér szőnyegként borulnak a kis virágok a föld fölé. A látványtól megmerevedek, és megmagyarázhatatlan melegség gyúl bennem. Mint egy apró hőforrás, amely felhevíti fagyos ereimben a vért. Kissé összerezzenek, ahogy szerető testek fogják közre az enyémet.

- Kinyíltak – súgja Kira, és egy puszit nyom az arcomra. Olyan gyorsan felnőtt. Idén már érettségizik!

- Szépek – öleli át a férjem a derekamat.

- Igen, azok – ismerem el, mintha az én érdemem volna, majd olyasmi hagyja el a számat, amire nem volt példa az elmúlt évtizedben. Most mégis rutinszerűen tör elő belőlem ezen a napfényesnek ígérkező, szombat reggelen.

- Kapjátok fel a túrabakancsot!